Vergődők

A rendezõ mindenáron aktualizálni akar. A dramaturg kihúzza a nagymonológok zömét. A színész látványosan szenved. A nézõt csak a nagy klasszikus szerzõ iránti tisztelet tartja ébren. Prototipikusan rossz Ivanov-elõadás a Pécsi Nemzeti Színházé.

Funk Iván, az előadás rendezője egy interjúban elmondta, hogy ugyan Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója választotta számára a darabot, de szó sincsen kényszerről. Ellenkezőleg, kimondottan örült, hogy Csehov művét rendezheti, s nagy kedvvel és lelkesedéssel vágott bele a munkába. A végeredmény ezzel szemben azt mutatja, megszenvedett Csehovval és az Ivanovval, s részint gyakorlat, részint invenció híján egy korunkat és Csehovét összemosó hangulat-előadást rendezett.
Az összemosás forrása és kiteljesedése az Iványi Árpád tervezte díszlet: egy hajdan volt vagy majdan lesz háború utáni kiüresedett, lezüllött, szétégett közeg, amely a szereplők belső kiüresedettségét, kiégettségét is tükrözni hivatott. Por, hamu meg fakéreg borítja a színpad elejét, a hátulsó rész pedig át-átalakul előkertté, szalonná vagy dolgozószobává. Tizenkilencedik századot idéző bútorok között tizenkilencedik századi jelmezekben (jelmeztervező: Pilinyi Márta) vegetál a szereplőhad. Üzeni a képi világ: nincsen új a nap alatt, a háború testeket, a magány lelkeket pusztít. E korfestő, mégis általános érvényűnek tetsző színpadképpel erős kontrasztot képez a szöveg. Akik az orosz nyelvet bírják, mondják: Csehovot jól fordítani csaknem lehetetlen. Az előadás Forgách András szövegét használja, amely nem rosszabb és nem jobb a többi magyarításnál (Elbert Jánosénál, Páll Antalénál, Spiró Györgyénél). A pécsi Ivanov dramaturgjai (Funk Iván, Sebők Bori, Thuróczy Katalin) azonban fölszaporították a Forgách fordításába nehezen belesimulni akaró hülyéket és barmokat, ami rendkívül zavaró. Mentségük lehetne, ha csomópontokat emelnének ki az ember fülét megütő beleírásokkal, de hamar világossá válik: legfeljebb modernkedésről lehet szó. Hasonlóan furcsán hatnak a dramaturgiai húzások is. Indokolatlannak tűnik például megfosztani Ivanovot nagymonológjainak durván a felétől. Mintha Funk és alkotótársai e monológok megkurtításával igyekeznének felpörgetni a tempót. Mintha a rendezés siettetni akarná az eseményeket. Mintha kevésnek és lassúnak találná a csehovi cselekményt.
Amely, persze, valóban nem sok, és valóban nem gyors. De hogyan is lenne, amikor Csehov drámáiban a történések elsősorban a lélekben zajlanak? Úgy képzelem, Csehovot jól játszani csak a szokottnál hosszabb próbaidőszak és alaposabb elemzés után lehet. Az Ivanov pécsi előadásán viszont nem alaposság látszik, hanem alapvető elemzésbeli hiányosságok. Miként történhet, hogy a színészek nagy gesztusokkal és harsánysággal igyekeznek előadni a világirodalom - ahogyan Lukács György írja - egyik leghalkabb drámáját? Miként történhet, hogy az előadás szereplői mintha más-más Ivanov-előadásból érkeztek volna a Pécsi Nemzeti Színház színpadára? Darabont Mikold (Anna Petrovna) mélyen dekoltált tűzpiros ruhájában valamiféle kiismerhetetlen kevercse végzet asszonyának, férjét szexuális kisugárzásával visszacsábítani akaró féltékeny feleségnek és ostoba csitrinek. Megközelíthetetlen árnyként lézeng szobáról-szobára, mint aki valóban halni készül. Később ráveti magát Ivanovra. Megint máskor olyan bárgyún és bután hahotázik, hogy az emberben felmerül: Ivanov valóban a pénzéért vette el, hiszen ez a nő aligha nyújthatott neki intellektuális kielégülést. Darabont Anna Petrovnájának egyik személyisége kioltja a másikat, a másik a harmadikat, s így a teljes alakítás hiteltelenné válik. Zayzon Zsolt (Ivanov) csehovi alaptípust skiccel fel: a lánglelkű értelmiségiét, akit nem ért meg a környezete. Kisvárosi donjuan, megfáradt álmodozó, erőtlen férj, társtalan újító. Nem Ivanov, hanem Zayzon tűnik kétségbeesettnek: néhány jeleneten a veleszületett színészi erő és a rutin átsegíti ugyan, de többnyire magára hagyottan, "civilen" áll a nagyszínpad közepén, és keresi szerepbéli önmagát. Jó adag Platonov, kevéske Ivanov, késhegynyi Prozorov és némi Trepljov - ez lesz belőle végül. Szabó Vera Szásája teljesen súlytalan. Mondják: okos, művelt és jólelkű. De ha épp az ellenkezőjét állítanák róla, készséggel elhihetnénk azt is. Pilinczes József (Lebegyev) ordít, dühöng és iszik. Füsti Molnár Éva (Babakina) egy tökéletesen humortalan előadásban próbál komédiázni. N. Szabó Sándor (Sabelszkij) félbolond ripacsot rajzol a saját tragikus sorsát maró gúnnyal kacagó Gróf helyett. Széll Horváth Lajos (Lvov) mereven és egy hangon harsogja becsületességét. Úgy tűnik, a népes színészseregletben Köles Ferenc (Borkin) az egyetlen, aki pontosan tudja, hogy mit és miért játszik. Bár Borkin hangos mókamester - így könnyen "túljátszható" -, Köles nem hibázik: úgy tartóztatja meg magát a ripacsériától, hogy közben annak határáig merészkedik. A társaság lelke, megmenti a hangulatot - mondják róla Csehovnál. Fájdalom: az előadást nem sikerül.

Markó Róbert
Fotók: Körtvélyesi László/PNSZ

Pécsi Nemzeti Színház, 2007. november 16.

---------------

Csehov: Ivanov
dráma 2 felvonásban

Írta: Anton Pavlovics Csehov
Fordította: Forgách András

Szereplők:
Ivanov, Nyikolaj Alekszejevics: Zayzon Zsolt
Anna Petrovna: Darabont Mikold
Sabelszkij, Matvej Szemjonics: N. Szabó Sándor
Lebegyev, Pavel Kirillics: Pilinczes József
Zinaida Szavisna: Unger Pálma
Szása: Szabó Vera
Lvov Széll: Horváth Lajos
Babakina, Marfa Jegorovna: Füsti Molnár Éva
Borkin, Mihail Mihajlovics: Köles Ferenc
Koszih: Ottlik Ádám
Avdotya Nazarovna: Sólyom Katalin
Dudkin: Tóth András Ernő
Első Vendég: Domonyai András
Gavrila: Ujláb Tamás
Jegoruska: Rubind Péter
Pjotr: Benyovszky Tamás

díszlettervező: Iványi Árpád
jelmeztervező: Pilinyi Márta
dramaturg: Thuróczy Katalin
dramaturg: Funk Iván
dramaturg: Sebők Bori
asszisztens: Markó Rita
súgó: Pető Beatrix
ügyelő: Csethe Katalin

rendező: Funk Iván