Elveszve a dzsungelben

Mint egy oázis, olyan a Bárka Színház Vívóterme november 11-én, vasárnap délután a hirtelen jött hóesésbõl érkezõk számára. Különbözõ fikuszok és más hasonló, szemet gyönyörködtetõ növények töltik be a játékteret, zöld szigetet alkotva a fekete falak között. A berlini Schaubühne am Lehniner Platz elõadásának díszleteként azonban a nyugalom szigete hamarosan nyomasztó dzsungellé változik...

Mint egy oázis, olyan a Bárka Színház Vívóterme november 11-én, vasárnap délután a hirtelen jött hóesésből érkezők számára. Különböző fikuszok és más hasonló, szemet gyönyörködtető növények töltik be a játékteret, zöld szigetet alkotva a fekete falak között. A berlini Schaubühne am Lehniner Platz előadásának díszleteként azonban a nyugalom szigete hamarosan nyomasztó dzsungellé változik, és hatalmas mérete ellenére háttérbe szorul. Az ügynök halála ugyanis a zöldövezet előtti két ülőalkalmatosság és egy velük szemben a földön elhelyezett televízió közé szorítva játszódik.
Luk Perceval rendezése egyszerre áll nagyon távol és igazán közel Arthur Miller drámájához. Mindkettőben álom és valóság, múlt és jelen kavarodik össze a 35 évnyi robotolás után munkanélkülivé váló Willy Loman fejében, ám a dráma és az előadás főhőse két nagyon különböző világban él. A Thomas Thieme által életre keltett Willy tipikusan mai figura: elhordott atlétatrikójában és kitérdelt nadrágjában naphosszat ül a televízió előtti kanapén, unalmában magához nyúl, miközben nagy mellű nőkről vagy egykor volt szeretőjéről ábrándozik - teszi mindezt élvezet nélkül, teljes egykedvűségben. Apátiájából családja nem, csak az állást kínáló Charley tudja kizökkenteni, akit Willy dühödten utasít vissza, hogy azután a többiekkel együtt bámulja tovább a tévét. Mert ezt teszi itt mindenki. A feleség a piros műbőr fotelben ül rezzenéstelen arccal, folyamatosan a képernyőre szegezi tekintetét, akkor is, amikor lefekvéshez készülődve vetkőzni kezd, amikor férjét dicséri, amikor fiai veszekednek, de még akkor is, amikor Willy éppen egy buja pornó-sztárocskára hajazó nővel kéjeleg. Elfásult az idők folyamán, ám mégsem mond ellent saját szavainak, melyek szerint csodálattal néz az urára. Carola Regnier játékában ugyanis felfedezhetők a férj iránt táplált szeretet apró jelei: egyszer-egyszer mégis a férfi mellé ül, mindig kedvesen, melegen szól hozzá, zakóját pedig újra és újra magához veszi, gyengéden ölébe fekteti, simogatja, mintha magával a ruha tulajdonosával tenné ugyanezt.

Gyermekeikkel azonban egyiküknek sincs valódi kapcsolata, nem tudnak mit kezdeni problémáikkal, de nem is igazán figyelnek rájuk. Biff (Bruno Cathomas) egy szál alsónadrágban és papucsban jelenik meg a színen - elhízott, megkeseredett ember, aki nem találja a helyét, miután háromhónapnyi hallgatás után visszatér a családi házba, ahonnan korábban egy tanyára költözött. De hogy miért nem akar igazából apja nyomdokaiba lépni az ügynöki pályán, hogy miért vágyik inkább vissza vidékre, az ugyanannyira érdektelen szülei számára, mint az, hogy milyen okból töltötte azt a bizonyos három hónapot börtönben. De ugyanígy eleresztik fülük mellett a hírt, hogy kisebbik fiuk, Happy boldogan szövetkezne testvérével, vagy hogy éppen nősülni akar. Ő a törődésnek és a figyelemnek a hiányát folyamatos beszéddel kompenzálja. André Szymanski hihetetlenül sokat, és döbbenetes gyorsasággal tud beszélni, szövegének nagy része azonban improvizáció, mely az idegen nyelvű közönség számára lefordíthatatlan és követhetetlen. Könnyű elveszni szavainak dzsungelében, még akkor is, ha az elhadart monológok jelentésénél a dallamuk a fontosabb.
Ám nem csak hallható, látható jele is van a két generáció közötti ellentétnek: míg a szülőkön egyre kevesebb a ruha, addig gyerekeik újabb és újabb ruhadarabokat öltenek magukra. Igaz, még így sem érik utol eleganciában a család mindennapjaihoz nem kötődő szereplőket. Willy fantáziavilágában az immár halott báty, Ben fiatalkori alakjában jelenik meg, maga a megtestesült elegancia; Willy főnöke és leendő utódja pedig igazi mai yuppiek. Divatos öltönyüket szinte kötelező tartozékként egészíti ki a mobiltelefon, a golfütőkkel teli zsák vagy a legmodernebb digitális kamera. Ez utóbbi Howard, az ifjú főnök játékszere, melynek segítségével könnyedén megalázza a szerkezetre őszintén rácsodálkozó Willy-t: arra kéri, hogy pusztán a demonstráció kedvéért berregjen a kamerába, mint egy autó, amit a kiszolgáltatott beosztott zokszó nélkül meg is tesz.
A szereplők a játék során mindvégig az erdőnyi dísznövények sűrűjében tűnnek el és fel - legyenek akár a család jelenbeli tagjai avagy múltbéli történetek, esetleg a fantázia alakjai. Ugyanakkor két különböző térben mozognak: az élők a Lohman-ház túlburjánzó, mégis ápolt kertjében, míg a fantáziavilág alakjai a családfő gondolataiban. Az érkezőket Willy személye és a hozzá fűződő kapcsolatuk köti össze. A levelek és ágak a legkisebb mozgást is már messziről elárulják, így egyikük érkezése nem maradhat észrevétlen - legalábbis a nézők számára, hiszen a színen lévők mindvégig háttal ülnek vagy állnak a növényeknek. Biff az egyetlen, aki megelégeli a kiüresedett, szeretet nélküli mindennapokat, szó szerint kiöklendezi magából véleményét, majd apja féltve nevelgetett és dédelgetett fácskáit nem kímélve mindent felborít maga körül, és távozik a család életéből. Levelek hullnak, ágak törnek, cserepek borulnak, amikor Biff feladja a bolyongást és kitör a hazugságok kilátástalanul sűrű dzsungelből. Anyja hiába próbál rendet rakni utána, sőt, hiába segít még Willy is feleségének, a pusztító leleplezés látható és láthatatlan nyomai megmaradnak. Willy szembesül semmittevésbe fulladt életével és feladja azt: nem képes követni fia tettét, egyszerűen csak végleg elalszik. Díványa ravatallá válik, ahol felsorakozik mindenki, aki meghatározó szerepet játszott életében. Felesége csendesen sírdogál, szeretője még egyszer megsimítja, de közben már a riválisával kokettál, Biff pedig valószínűleg először és utoljára mondja ki nyers kegyetlenséggel őszinte véleményét az apjáról, ezzel is demonstrálva, hogy a többiekkel ellentétben ő nem akar tovább tévelyegni a hazugságok rengetegében.

Balassa Eszter
Fotók: Matthias Horn

----------------

Schaubühne am Lehniner Platz:
Az ügynök halála

Willy Lomann: Thomas Thieme
Linda: Carola Regnier
Biff: Bruno Cathomas
Happy: André Szymanski
Bernhard: Ulrich Hoppe
Die Frau: Christina Geiße
Charley: Michael Rastl
Onkel Ben: Marcus Schinkel
Howard Wagner: Christian Schmidt

Díszlet: Katrin Brack
Jelmez: Ilse Vandenbussche
Fény: Mark Van Denesse
Dramaturg: Maja Zade

Rendezte: Luk Perceval