A nő négyszer

Totális színház, extravagáns varázslat. Ilyen figyelemfelkeltõ jelzõkkel harangozták be a szervezõk a Temps d' Images (Képek Ideje) Fesztivált záró Maria Dolores címû elõadást. Színtiszta opera - olvashattuk a Trafó programfüzetében, majd egy sorral lejjebb: melodráma, opera-musical, misztérium-játékfilm. Nem könnyû meghatározni Wayn Traub elõadásának mûfaját. A belga rendezõ szándéka szerint színtiszta színházat mûvel, mely a gyökerekhez, a rítushoz és az ösztönökhöz tér vissza, de a mai kor kódjait, vizuális eszközeit is felhasználja.

Wayn Traub

A rendező gyerekként nyolc évet töltött el egy jezsuita bentlakásos iskolában. Akkor még Geert Bovénak hívták. Az órákon apokrif szövegeket és a Bibliát tanulmányozta, órák után titokban Antonin Artaud könyveit olvasta, vagy szűk szobájában klasszikus balett mozdulatokat próbálgatott. Láblendítéseknek nem volt hely, így kifejlesztett egy erőteljes kézgesztusokra épülő mozgásrendszert. Filmes tanulmányai után történelem szakra járt. 26 évesen felvette az anyja családi nevéből kialakított Wayn Traub nevet, ezzel jelezve, hogy elindult egy úton, amelyről nincs visszatérés: a rituális színház mai formáját kereső művész útján. Nézeteit könyvben összegezte (Manifesto of Animal Theatre), majd belekezdett egy trilógiába, melynek első, 2002-ben készült része a Maria Dolores, a másodikat, a Jean Baptiste-ot 2004-ben mutatták be, a harmadikat, a Maria Magdalenát 2009-re tervezi elkészíteni a rendező.
A Maria Dolores történetében, mozgásvilágában, felhasznált eszközeiben fellelhetők mindazok az elemek, amelyek formálták elképzeléseit a színházról: a keresztény mitológia, a klasszikus baletten alapuló mozgás és a filmes eszközök - a tradicionálist a modernnel gyűrődésmentésen összesimító színházi nyelv bontakozik ki előttünk.
Az előadás magvát a Szűz Mária alakjáról való gondolkodás képezi. Traub szerint a katolikus vallás azáltal, hogy könnyen imádható szentet, szimbólumot faragott Jézus anyjából, megfosztotta őt összetettségétől, mélységétől. A Szent Szűzhöz való viszonyt az anyaság, az anyai áldozatvállalás és áldozattá válás kérdésköréhez kapcsolódóan egy élőben előadott moralitásszerű párbeszéd és egy kézikamerával felvett film járja körbe. Színpadi játék és film felelget egymásnak két órán keresztül, ám nem csupán ez a két réteg rakódik egymásra. A film legalább négy történetet mesél párhuzamosan. (Pontos számot azért nehéz adni, mert nem világos, mely történetrétegek érnek össze, illetve választhatók le egymásról.) Látjuk Maria és Dolores mindennapjait, amint egy operatőr, Geert (a rendező eredeti neve) kamerázza őket a nap huszonnégy órájában. Maria színésznő, új színházi szerepében egy Maria nevű lányt alakít, akinek megjelent Szűz Mária. A forgatás során beleszeret az operatőrbe, közös gyermeküket annak ellenére megtartja, hogy tisztában van azzal, ami be is következik: betegsége miatt belehal a szülésbe. Dolores új dokumentumfilmjén dolgozik, melyben spirituális élményekkel foglalkozik. A forgatást megnehezíti, később teljesen ellehetetleníti Dolores betegsége. E két történet mellett egy irodalmi műsor részleteit is látjuk, amint egy fiatal költő Maria Dolores című kötetét boncolgatja a műsorvezető és az alkotó rendkívül kultúrsznob módon. Egy másik szálból kiderül, hogy a költő Dolores élettörténetét írta meg, akit egy rajzfilm szinkronizálása során ismert meg. Az ironikus, pajkos rajzfilm témája Szűz Mária szüzességének megkérdőjelezése.
A színpadon kibontakozó történet szintén ezeket a motívumokat variálja. A fiatal és szép lány, Maria és az idős, szigorú apáca, Dolores Maria látomásairól folytat vitát. Ebből megtudjuk, hogy Dolores anyja meghalt szülés közben. A kiforgatott tanmeséből kiderül, hogy Dolores, aki igazmondásra, vallásos gondolkodásra tanítja a lányt, sokkal elveszettebb lélek, mint ahogy azt ő Mariáról gondolja. Erőszakos, agresszív, Maria testi szépsége pedig nem csak irigységet, de vágyat is kelt benne. Manipulálni akarja a lányt, de közben retteg, hogy őt vezetik az orránál fogva. Nem hiszi el, hogy Mariának megjelent Jézus anyja, hiszen a látomás eltér a megszokott Mária-jelenésektől. Nem hisz a csodában, ezért elpusztítja Mariát, szűzen fogant magzatával együtt.
A két allegorikus alak jelenléte megidézi a misztikus, sötétnek nevezett középkort: Maria hófehér térdig érő ruhát visel, amely mintha egy női ruha és egy kereszteslovag viseletének keveréke lenne, Dolores földig érő, fekete ruhája a vállánál és a mellkasánál páncélszerű. Az üres, sötét színpadnak a vetítővászon felett elhelyezett hatalmas töviskoszorú alakját idéző lámpasor ad sejtelmes fényt. A színészek mozgása kimódolt, bábszerű, beszédük éneklő, túlartikulált. A mozgás és hang ritmusát - mint, ahogy az egész előadás ritmusát is - hömpölygő, patetikus zene diktálja. A filmen időről időre feltűnnek egy szimfonikus zenekar próbáinak képei, érzékeltetve, hogy a zene nem csupán a hangulatkeltést szolgálja, hanem önálló réteget is képez: meghatározó szerepe operaivá teszi az előadást, ami összefogja az eltérő műfajú és hangulatú elemeket.
A pontosan koreografált színpadi játékkal szemben áll a film esetlegessége. A kézikamerás felvétel lopott pillanatokat rögzít: a filmbéli Maria és Dolores célja, hogy az operatőr a valóságot megszületésének pillanatában rögzítse. De vajon a szüntelen forgatás a valósághoz visz közelebb, vagy folytonos szerepjátszásra sarkall? Maga a filmrendező, Geert sem tudja megállapítani, Maria mikor színészkedik, és mikor adja önmagát. Hiába látja kameráján keresztül a legapróbb részleteket, nem áll össze neki a kép. Mint ahogyan nem tudunk koherens történetet összeállítani a színpadi játék, film, rajzfilm, vers, zene keverékéből sem. A párhuzamosan futó szálak hol összekapcsolódnak, hol szétválnak, módosítják addigi feltevéseinket, újabb és újabb pontokon lépnek párbeszédbe egymással. A filmbéli és a színpadon szereplő Maria befejezik egymás gondolatait, gesztusaikkal a másik beszédét kísérik. De hány Maria és hány Dolores van valójában? Egy testben lakó két személyiségről van szó? Dolores a hipnotizált Marián keresztül halott anyjával beszél? Vagy az is kiderülhet, hogy a két nő életét párhuzamosan ábrázoló filmkockákat kb. 20 év különbséggel rögzítették? Maria Dolores anyja? Hol a határ látomás és valóság, film és valóság, színház és valóság között?
Wayn Traub a történetek folyamatos újragondolására késztet. Ám amellett, hogy mélyen elgondolkodtat, meg is nevettet. A nagyszabású produkció tele van finom humorral. Felejthetetlen, ahogy öniróniával teli előjátékával, maníros karmozdulataival, semmibe révedő arckifejezésével elindítja az előadást - mintha mindent hatalmas idézőjelbe tenne. Jót mulatunk a kéjenc filmrendezőn, az okoskodó irodalmi műsorvezetőn, az önelégült költőn vagy a dokumentumfilmes stáb brainstromingján, Maria lufiként hirtelen felfújódó hasáról nem is beszélve. Traub görbe tükröt tart elénk, amelyben az előadás végén konkrétan is megidéződik Szűz Mária: egyik melle kitakarva, kezében a halált jelképező kasza és egy tükör, amely lehet a hiúság jelképe, de a szembesítésé is.

Forrás:
From Michael Jackson to Jean Baptiste. Interjú Wayn Traubbal = http://www.toneelhuis.be/maker.jsp?maker_id=1&content=interview

Maul Ági

--------------

Wayn Traub / Toneelhuis (B)
MARIA DOLORES

Zene: Wim de Wilde
Előadók: Ludmilla Klejniak, Simonne Moesen
Szöveg: Marie Lecomte, Simonne Moesen, Wayn Traub
Díszlet: Wayn Traub
Jelmez: Ulrike Gutbrod
Hangmérnök: Chris Vanneste, Sanne Roels, Paul van Caudenberg, Joris Durnez, Jan Verschoren en Dirk Sykora
Produkció: Toneelhuis

Rendező: Wayn Traub