A hátsó falra kifeszített vászonra esernyõket vetítenek, az operatõr elemében van, gomolygó, kék felhõk közt hegyesvégû, kinyitott, fekete ernyõk fel-le emelkednek-süllyednek, a hangosító minõségi effekteket játszik be, halljuk, zuhog az esõ és olykor mennydörög, a színpadon két harcias nõszemély pipiskedve ügyeskedik, hogy az elképzelt tócsákat kikerülje - trükkös, felgyorsított felhõjáték, illúziókeltõ hangbejátszás, szépelgõ táncmozdulatok, amikhez hamarosan becsörtet a szájbarágó üzenet...
| 
Jelenet a Tiltott szerelmek kertje (Garden of Forbidden Loves) c. előadásból
Yolande Snaith és az imaGomoves, San Diego (Amerikai Egyesült Államok)
fotó: Mamel Rotenberg
| |
de mi, ahelyett, hogy áhitattal bámulnánk
Yolande Snaith, amerikai táncos-koreográfus-rendező nagybetűs Művészetnek szánt, mindentől, legfőképpen élettől idegen, szürreálisnak nevezett, lila öntetszelgését, másszor falsul zengő, primitív közhelyeit, nos mi az előző estébe menekülünk, amikoris látszólag hasonló élményben volt részünk: ugyanezen a színpadon, talán épp ugyanazon a ponton, ahol most ez a két amerikai táncosnő imitálja végzetesen hamisan, mi az, hogy eső-tócsa-sár, mi az, hogy színház, tegnap a kolozsvári színészekre hullott valódi eső (az esőztető gépet, azaz a zsinórpadláson elhelyezett, kilyuggatott vascsövet természetesen nem takarták, sőt, megmutatták, ahogyan azt az előadás egészében hangsúlyossá tették: színházban vagyunk, fogadjuk el ezt a természetellenes helyzetet, s onnantól minden természetessé válhat), és azok a színészek vízben-sárban hemperegtek, vodkát vedeltek, és mindenekelőtt azt állították (bizonyították is), van mit mondaniuk a világról és saját magukról. Választottak egy megfelelő szerzőt és művet (
Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi), meghívtak egy megfelelő rendezőt (
Andrei Serban), és kíméletlen önfeltárással azt keresték, mi közü(n)k ehhez az egészhez. Született így egy kivételes produkció, az elmúlt évek egyik legjelentősebb magyar (és nem magyar) előadása.
| 
Jelenet a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ványa bácsi c. előadásából
Fotó: Bíró István
| |
Hosszabb és részletesebb kifejtést érdemel ez az előadás (e röpke beszámoló szerzője tervezi is ezt a későbbiekben), de a fenti, euforikusnak tetsző, pedig csak hidegen tárgyszerű kijelentést ("egyik legjelentősebb") mégiscsak meg kell kockáztatni, hogy az "Interferenciák" elnevezésű kolozsvári fesztiválról arányos-reális képet kaphassunk. A késve érkező tudósító egyelőre lelkesen zengedez a hazai termésről (a kolozsváriak Gianni Scicchijéről és Ványa bácsijáról), és csalódottan keresi-kerüli a szavakat az eddig látott meghívottakról (a temesváriak Koldusoperájáról és a San Diegóból érkezett, ígéretes című - Tiltott szerelmek kertje - amerikai táncszínházi produkcióról).
| 
Jelenet a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ványa bácsi c. előadásából
Fotó: Bíró István
| |
Természetesen nem az a kérdés, igazi sárban hemperegnek-e a színészek, avagy a fantáziánkra bízzák, látunk-e tócsákat a száraz színpadon. A kérdés az, van-e valakinek közlendője a világról és saját magáról (nem, nem közhelyekben megfogalmazható üzenetről van itt szó), és ezt mások számára is átélhető formába tudja-e önteni - avagy a választott forma csak az üresség leplezését szolgálja. A Tiltott szerelmek kertje az utóbbi prototípusa: akkor is, amikor az első részben, úgynevezett "vizuális-költői kvartettben" úgymond "szép" mozdulatokat, értelmezhetetlen (tehát szürreális?) képeket alkotnak a táncosok, minden bizonnyal a maguk örömére, akkor is, amikor a második részben egy ügyesen összevágott tréninget vetítenek le (és a filmet Abroszkertnek nevezik, hogy összefüggést gyanítsunk a három egység között - pedig csak "egészestéssé" akarták tenni a produkciót), és akkor is, amikor a harmadik részben mindenre fény derül: az alkotóknak nagyonis van mondanivalójuk, amolyan amerikai nyíltsággal és felszínességgel, önelégült bátorsággal üzennek a világnak: el a kezekkel a gyerekektől. Értjük már, mire fel a Mary Poppinst idéző esernyőhalmaz, miért a Zene hangjaiból bevágott képek: a két nevelőnő bőröndjeiből, halott babák hullanak ki (halottak, hisz mindegyikükhöz piros szalag tartozik), őket drámai kupacba gyűjti rendezői jobboldalon Yolande, rájuk fehér rózsákat szór, a vászonra bánatos gyermekszemeket vetítenek, mi pedig ijedten iszkolunk a két világnevelőnő fenyegető esernyői elől. És félelmünkben már-már azt gondoljuk, talán inkább ne mondjanak nekünk semmit a színpadon - és hozzá otthon még jól felképeljük a gyereket, aki már megint nem vitte le a szemetet.
Bérczes László
Vízben-sárban
