sanyik és arankák

Onnan kezdtük, hogy miért és hogyan hozta létre Lukáts Andor a Sanyi és Aranka Színházát a Mátyás utcában, a régi Stúdió "K" helyén. Aztán ahogyan az idõ haladt (bár állni látszék), egyre több mindenrõl esett szó. / Markó Róbert - Hajónapló Mûhely/

Lukáts Andor

(amilyen máshol nincs)
"Azt, hogy sok színház van Budapesten, mindannyian tudjuk. A hangsúly azonban nem lehet a mennyiségen. Ezek a színházak különböző minőségűek. Nem is az tehát a legfontosabb, hogy hiányzik-e az a fajta színház, amit én szeretnék, hanem az, hogy milyen színvonalon tud majd teljesíteni. Természetesen most úgy gondolom, nincs még egy olyan hely a városban, amilyen a miénk lesz. De alighanem mindenki így indul neki: olyat szeretne csinálni, ami máshol nincs."

(mondjuk, ha lehetne itt)
"A Sanyi és Aranka Színházának alapprofilja az abszurd. Az abszurd az a hétköznapi őrület, amiről nem tudunk, amit nem veszünk észre, de folyamatosan csináljuk. Ott van a szavainkban, a gesztusainkban, a mimikánkban, a mozgásunkban, a tetteinkben. Az igazi abszurd ezekre a tudatalattiból induló akciókra-reakciókra épít. Beckettet meg Ionescót játszanak város- és országszerte, de kimondottan abszurdot játszó színház Európában is csak egy van, a párizsi Huchette. Azt gondolom, hogy kell a klasszikus abszurd, és kellenek kortárs abszurd drámák is, magyar szerzők tollából. Az írókat lehet ösztönözni. Nagyképűség lenne, ha azt mondanám, pályázatot hirdetek új magyar abszurd dráma megírására, egyelőre ugyanis arra sincs pénzem, hogy kifizessem a hely működését. Mégis jó lenne kiírni a pályázatot, pláne nemzetközit. És jó lenne, ha tudnánk abszurdszínházi fesztivált is szervezni."

(akkor fölfedezi)
"Az abszurd csak egy bizonyos igényszint fölött értékelhető. A legtöbben, ha azt látják, hogy egy előadás abszurd, mélyet sóhajtanak és a világért sem vesznek rá jegyet. Pedig minden attól függ, hogy az ember mennyire nyitott és mennyire vesz tudomás a világról, ami körülveszi. Ha elég nyitott, elég érzékeny, elég jók az "antennái", fölfedezheti az abszurditás élményét. Ez nincs életkorhoz kötve. Van két fiam, a kisebbik, aki most tizenhárom éves, nagyon érzékeny azokra a furcsaságokra, amelyek megjelennek például a beszédben. Amikor fölfedezi a szavak mögött elszabadult irracionális, önjáró jelentéseket, felragyog az arca. Mintha kinyílna egy ablak, amelyen át rálát a tudatalattira, ahol azok a dolgok történnek, melyeket a cselekvő, beszélő ember nem lát, nem érzékel, mert elvonja a figyelmét saját aktivitása és cselekvési szándéka. Pedig ebben a "félárnyékban" van a lényeg. Itt érhető tetten kiszolgáltatottságunk és aszinkronitásunk saját megnyilvánulásainkban. Ez az 'elmozdulás' egyszerre rendkívül mulatságos és drámai. Talán ez az abszurditás fészke."

(kitörni akaró igyekezet)
"Az operajátszás titkaiba, vagy még inkább nehézségeibe, Fischer Iván avatott be valamelyest.  A hagyományos operajátszástól, amikor az énekes minden energiáját leköti az intonáció, nem várja el sem a közönség, sem a tradíció, hogy színészi megnyilvánulásai is legyenek. Van egy új szándék, amely megpróbál ettől elmozdulni: az énekestől színészi jelenlétet követel, és az eddig igazán nem látható szituációt középpontba helyezi. Ez a kitörni akaró igyekezet rokonszenves számomra, még ha a találkozást a hagyományokon nevelkedett énekesek olykor meg is szenvedik. Színházi rendezőként nekem is volt alkalmam kipróbálni a műfajt, ennek eredményeként született meg a Poppea megkoronázása című előadás a Színművészeti Egyetemen, három hónappal ezelőtt pedig bemutattuk a Művészetek Palotájában Viktor Ullmann Atlantisz császára című operáját. Ezekből a munkákból gyökerezik, hogy itt, ebben az apró színházi térben is szeretnék operát rendezni."

(asszociációs opera)
"Az opera műfajában az a nehézség, hogy túl konkrét. Erős látvány van, szól a zene, vagy szépen énekelnek vagy nem - sokszor igazából ennyi. Az én operám lényege ezzel szemben az lenne, hogy a nézőben a zenét, az éneket hallva elinduljon egy asszociációs lánc: maga kezdjen el képeket teremteni a képzeletében. Az énekesnek a hangja a legfontosabb, valamint az, hogy mire gondol, miközben énekel. Ezért én csak a fejeket láttatnám: az énekes arcát, szemét, a zenész kezét, arcát, hangszerét és a karmesteri pálcát."

(volt, van)
"Már Kaposvárról eljöttömben megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék valahol egy saját pici színházat. Jóval korábban, minthogy játszottuk volna Halász Péterrel a Sanyi és Aranka című produkciót a Kamrában. Aztán a Katonában eltöltött kilenc év alatt mindez kiesett a fejemből, de amikor néhány évvel ezelőtt elhagytam ezt a színházat is, újra tudtam, hogy kell egy hely, ahol csinálhatok valamit. Péternek egyébként nagyon sok köze van ahhoz, hogy az elmúlt évben belevágtam a színházalapításba. Nem közvetlenül, hanem azáltal, hogy láttam, hogyan vezette a Városi Színházat. Bár nagy küzdelme volt benne, a derűje és a jövőbe látása sok erőt adott. Péter sok tekintetben abszurd alkatú és gondolkodású ember volt. Nagyon jó barátok voltunk, vagyis vagyunk. Egyszerűen nem fogadom el azt a tényt, hogy ő már nincs. Van, és kész."

Halász Péter (1943-2006)

(egyéb sanyik és arankák)
"Egyrészt Halász Péter és a vele való közös előadás miatt lett a színház neve Sanyi és Aranka, másrészt mindig eszembe jut erről a két névről a századelő és a két világháború közötti korszak. Meg a névtelen sanyik és arankák, akik a tanyákon, eldugott falvakban laknak. Elképesztő emberek, kevesen tudnak róluk, pedig ők minden tudnak, ami fontos... Ezen kívül sajátos "íze" is van az elnevezésnek: színház, kicsit sem színházi névvel. Felkapja rá az ember a fejét. Aztán, persze, lehet, hogy le is ejti."

(legalább a szándék)
"Rengeteget próbálkoztam, pályázatokat is írtam. Sokat dühöngtem, és megmondtam a magamét. Például amikor a Thália Stúdióra pályáztam, és kiderült, hogy noha én voltam az egyedüli pályázó, indok nélkül elutasítottak. Ilyenkor azt gondolom, sokunk helyett teszek föl kérdéseket, és sokunk helyett veszekszem. A IX. kerületben egy kicsit könnyebb küzdeni, mint máshol, mert itt európai módon gondolkodnak. Ide tartozik a Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája, a Trafó, a Stúdió "K", kicsit a Bárka is és más kisszínházak. A mennyiség persze nem jár óhatatlanul együtt a minőséggel, de ha a városvezetés részéről megvan a szándék, akkor érdemes pályázni. Ezért beadtam a tervemet az önkormányzatnak. Behívtak egy testületi ülésre, ott ült előttem hatvan képviselő, próbáltam latolgatni az esélyeimet, néztem az arcokat. Azt gondoltam, támogatnak, majd kiderült, hogy mégsem. Azt mondták, nagyon szép, amit írtam, de tessék pályázni. Ez hirtelen akkor nagyon rosszul esett, de másnap rájöttem, ez a dolgok rendje. Beadtam a pályázatot, megnyertem, ennek eredményeként az önkormányzat saját költségén felújíttatta az épületet."

(spiritusz)
"Ami a társulati rendszerben működő színházakat illeti, úgy látom, világszerte lejárt az idejük. Ha van is jövőjük, engem nem inspirál. Bebiztosított helyzetben a színészek elkényelmesednek, eltompulnak. Színházi emlékeikre építik a szerepeiket. A színház előadásról-előadásra működik, mint egy üzem. Persze játszanak nagyon jól és nagyon tehetségesen, de mégsem stimmel valami. A spiritusz hiányzik belőle, a küzdelem, ahogy Kafka mondaná. Azt látom, hogy a színházakban általános a színészi boldogtalanság, mert nincs meg a megújulás lehetősége."

(hinni és próbálgatni)
"Azonnal elkezdeném a munkát, ha tudnék valahonnan pénzt szerezni. Állami támogatást nem kapunk, a magánszféra mecenatúrája pedig még csak részben ismerte fel, hogy a kultúrát is lehet támogatni. Természetesen nem adom fel, és szó sincs arról, hogy meghátrálnék. Érzem, hogy el fogunk mozdulni ebből a helyzetből. Ha nem hinnék benne, nem csinálnám."

Markó Róbert