Pince-mennyország

Az Alagsor a Peeping Tom Társulat trilógiájának harmadik részeként vendégszerepelt a Trafóban, A kert és A szalon után. A történetben a négy generációs család pontot tesz életre, vágyakra. Föld alatti mennyország tárul elénk, amelyben az élet mégis mindennél erõsebb.
Otthon. Olyan mennyország, amely a föld alá nyelte el az életüket. A végsõ beomlás elõtti utolsó esély. Fotelek, ajtók, asztal, székek. Szalon-élettér, melyet már félig befedett a tõzegkupac. Föld. Illat. Barnásra sárgult szürreális fénykép.

Maria (Maria Otal, 80 éves butohtáncos) lassan kúszik a homokban a kis makett-házikó felé. Dúdol. A ház előtt maroknyi tó. Remegő kezével fényt gyújt a házban, mely lángolni kezd. A füst úgy gomolyog a föld felett, akár az emlékezés. Sűrűn és szürkésen. Égett illat járja át a levegőt. Hirtelen fény. Sam (Samuel Lefeuvre), egy fiatal férfi - akár egy hernyó - hullám-ugrálja körbe a teret. Teste hihetetlen lazasággal vetődik a földhöz. Köröket futó bukfencmozgással bejön egy másik férfi is, Franck (Franck Chartier), kezében vödör. Mozgásukban összeolvad, egyetlen szövetté alakul a koreográfia és a jelenlét. Kontaktban tekergőznek, de rejtve marad a mozdulat eredője. Megtörténik. Él.
Maria szépséges fehér kalapban a saját temetésére hozott koszorújának virágait igazgatja. A lánya, Gabriela (Gabriela Carrizo) mint valamiféle koszorú-tütüs hattyú, lábujjhegyen vonul a saját temetési koszorúival. Furcsa menny-lakók jönnek, akik két puszi és ölelés közepette üdvözlik Mariát. Euridike (Eurudike de Beul) a zseniális énekesnő számtalan vonást vesz fel: diktátor, moderátor, tanárnő, szexbomba, gúnyos nevető. József Attila, Kádár János, Andy Warhol nevei hangzanak el az unokanővér-nagynéni karakterű nő szájából.
Az előadás humora egyszerre érdes és lágy. Karácsonyi gyermekkórus a ház mögött. Az idősebb generáció versenyfutása az ajándékdobozért. Gabriela parancsra angyalszárnyakat vesz ki a szekrényből, időközönként felcsatolja, miközben arcán ott ül az igazi jóság örök elérhetetlensége. Ételt ad Mariának, aki hason kúszva éri el az asztalt. Földes kezével betűri a szalvétát a mellkasához, reszketően kitölti a bort, próbál összhangba kerülni a késsel és a villával. Mire eljutna a kis krokettdarab a szájához, Gabriela elveszi a tányért. Megtörli a jóllakatlan szájat és elmegy. Angyali kínzás. Mint ahogyan Franck és Gabriela teste is így tekeredik össze: a férfi bármi áron magába akarja olvasztani a nőt, aki küzdene ez ellen, de már semmihez sincs ereje. Combra fonódó karok, archoz tapadt arcok. Bukfencek, kúszások, kicsavart forgások. Földön. Legbelül. Maria megpróbálja lányát kiszabadítani, kihúzni az összekuszálódott kapcsolatból. Gabriela bágyadtan áll fel, a férfi a lába közé tekeredve lóg, mint borostyán a fatörzsön. Maria csókolgatni kezdi a lányt, úgy, ahogy csak az anyai féltés próbálhatja kibogozni a fájdalmat. Állnak ott hárman, elveszett reményű család. Aztán az ablak előtt tornyosuló földkupacig csavarodnak. Gabriela felül, a férfi bebújik a vakondtúrásba, mint ahogyan a nem kívánt gyermek kúszik el a gondolatból. Visszaszülés. Egy váratlan pillanatban hárman - Sam, Franck, Gabriela - bújnak ki a dombból magányos összekapaszkodásban. Egymásra ítélve. Szomorúan érzékien. Mintha a szereplők azért lennének ebben a furcsa, földtől "megevett" szalonban, hogy valóban éljenek. Hogy tudatalatti képeik testet ölthessenek. Maria és Sam csókja: szájon ki- és belélegzett élet. Kortalan életigenlés, kötődés. A fiatal férfi a nőt a karjában tartja, öleli és emeli, mint ahogyan a leglágyabb szerelem suhan át a lelken. Tekergőznek, egymás ajkához tapadnak. Sam egy eltemetett rugdalózóhoz vezeti Mariát, aki kaparni kezdi a földet. A kis csontokat, amiket talál, óvatosan illeszti a földtől és tőzegtől ittas gyerekruhába. Majd az egyik csontot a melléhez nyomja, mintha újszülöttjét szoptatná. Ringatva dédelgeti. Később Maria Euridike ölébe bújik, hirtelen mozdulattal ő válik szoptatott gyermekké. Anya, gyermek, nő, lény. Vágyvillanások a tudatalattiból. Szerepek, melyek a mélyből jönnek, és oda mennek vissza.
Maria nevet. Hihetetlen könnyed bájjal rázza le Franck kínzását, Euridiké parancsait. Gabriela álmatag ürességgel ernyed el, hagyja, hogy történjenek a dolgok. Sam nem tudja kimondani azt az egyetlen dolgot, amelyről maga sem tud. Franck képtelen lemondani arról, ami valójában már rég nincs vele. Belátás. Nélküliség. Önirónia.
A rendezés sokszor önmagának ellentmondóan bonyolódik a saját jelrendszerébe, ám az "érzéki dramaturgia" átvezet a bukkanókon. Nem lehet minden szálat visszafejteni, de az előadás működik és érzékien hat. A szereplők a halál fűszerességéről beszélnek, miközben habszivacson könnyeden lebegnek. A szerelem és vágy ezerféle arcát festik fel, miközben nincs rajtuk festék. A határokat kutatják, miközben határtalanul vannak jelen. Az elfojtásokat hozzák felszínre, miközben az alagsor földjébe vannak elásva.
Még egy adag föld hull le a kert "talpáról". Feljön a fény és az alagsor szalonja fölött zöld fű virul és egy fa feszül. Idős férfi üldögél alatta, háttal nekünk. Csomag, akiért nem jöttek el, aki nem kapott feloldozást. Megmosolyogtatóan szép ez a pince-mennyország. Illatostul, testestül. Vágyak és igazságtalanságok bukkannak elő a tőzegből és tekeregnek egymásra. Félelmek gomolyognak füstként. Érces ívet karcolva, de könnyed hajlékonysággal visznek el egy cseppet sem angyali világba, ahol a felcsatolt tollszárny ördögibbé tesz, a kulcs pedig nem jelent megoldást. Ahol a szerelem és a gyűlölet bonyolultan igaz arcát nyomja a képünkbe. Ahol a mozdulatok, a szaltók és a kontaktok nyomán gabalyodik össze és ki egy család története. Élő holtaké. Nevetőké. Az élet felett, vagyis alatt.

Szabó Imola Julianna
fotók: Marteen Van den Abeele