Csáki Judit díjazott

Magyar Narancs: A nemzetis pályázatát hiába kerestem a Nemzeti honlapján. Pedig volt benne egy jóslat, ami most nagyon érdekelt volna: 2002-ben leírta, hogy fog kinézni és működni ez a színház 2006-ban. Ebből szinte semmi nem valósult meg.

Jordán Tamás: Mire emlékszik?

MN: Például arra, hogy a ház egész nap nyitva van, egy élő hely, ahol nemcsak színházi előadások vannak, hanem zeneszerzői és irodalmi estek, könyvbemutatók; az asztalokon folyóiratok hevernek, az emberek olvasgatnak, kávézgatnak. És szó volt benne arról is, hogy beépíti azt a bizonyos, semmire sem használható szabadtéri színpadot.

JT: Csakhogy ez nem mellékesen volt benne, hanem mindennek az alapfeltétele volt. "A pályázatban foglaltak megvalósításához elengedhetetlen a közönségforgalmi helyszín kialakítása" - írtam annak idején.

MN: Ezek szerint a pályázatából semmit nem lehet számon kérni, hiszen nem valósult meg az a bizonyos százhatvan fős, agórának nevezett hely?

JT: Nem azt mondom, hogy semmit, csak azokat nem, amelyek az agórához kapcsolódtak volna. Mivel az nem jött létre, nem lehetett megcsinálni, amit akartam.

MN: És amikor látta, hogy nem lehet megcsinálni, miért nem állt föl?

JT: Menjünk időrendben. Én olyan mohón vetettem magam erre a lehetőségre - mármint hogy ennek a térnek a létrehozásával megvalósítsam ezt a bizonyos élő helyet -, hogy rögtön felvettem a kapcsolatot Siklós Máriával, az építésszel. Ebből hatalmas médiacirkusz lett: "át akarom építeni a Nemzetit" - nem értették, miről van szó. De Siklós Mária értette, meg is tervezte, úgy, hogy nekem is tetszett. Lett papíron egy százhatvan személyes, technikával jól ellátott terem, kávéház, minden. Megvolt az építési engedély, megvolt a pénz is, legalábbis a konstrukció: kaptunk volna a jegybevétel terhére kölcsönt, öt évre. A fenntartó ezt nem írta alá - nyilván féltek a médiától. Eljött a június, jött Hiller - azon a nyáron már nem lehetett megcsinálni. Gondoltam, majd a következő nyáron. És aztán jöttek az elvonások. Ez a válaszom a kérdésre: azért nem álltam föl, mert azt hittem, csak csúszik egy évvel az egész. Aztán a második évben már reménytelenné vált.

MN: Tudomásul vette, hogy nem váltja valóra az elképzeléseit?

JT: Muszáj megértenie: ha az ember eltölt itt másfél évet, színészeket szerződtet, akkor nem lehet csak úgy fölállni. Végrehajtottam ezt az ötéves feladatot úgy, hogy nagyon sok örömöm nem volt benne.

MN: Elképzelt ide egy "helyet"; a Merlin hasonló volt, kicsiben.

JT: Igen. Erre, ami itt történt, biztos nem pályáztam volna. Én nem akartam színházigazgató lenni - a Nemzetire hosszas unszolásra pályáztam, és csak azért, mert egy nagyszabású dolog lehetőségét láttam benne, ami a Merlin folytatása lett volna. A Merlin ma nagy anyagi zűrben van, alig megy, és ez nagy baj. 1991 óta a magyar kultúrpolitika nem mert nagyszabású dolgot létrehozni. A Merlin annak idején két év után berobbant - erre biztos maga is így emlékszik -, sok fontos esemény történt; akkor azt kellett volna mondania a városnak, hogy "kaptok egy csomó pénzt, és ezt folytassátok". Nem mondta. És aztán már mindenki ingyen jött, kezdett nem menni az egész, hitelt vettem föl, hogy fizetni tudjam az embereket, máig törlesztem; emlékszem, amikor Kern Andrást hívtam, azt kérdezte, "mennyi pénzt vigyek?". Úgy gondoltam, hogy itt, a Nemzetiben végre majd meg tudom fizetni az embereket, és folytatom azt, amit ott elkezdtem. A Merlin nyitott hely volt, lehetőséget adtunk mindenkinek, ott indult Schilling, Bodó, Csányi - és aztán anyagilag teljesen lehetetlenné váltunk. Ez senkit nem érdekelt.

MN: Megígérte, hogy mindent nyilvánosságra hoz: az építkezés költségeit, a részvénytársasági forma révén jogszerűen titokban tartható adatokat is. Aztán nem történt meg.

JT: Minden évben vizsgálat volt; itt ült a Kehi, az ÁSZ, az APEH, mindenki. Remélték, hogy találnak valami szabálytalanságot - nem találtak. Pedig ők nyilván jobban értenek ehhez.

MN: Miért lett ez részvénytársaság?

JT: Ezt nem tőlem kell megkérdezni. De talán azért, hogy az áfát vissza lehessen igényelni. A költségvetési intézmény egyébként sokkal nehézkesebb működési forma. De visszatérnék oda, hogy mi az, amit mégis sikerült megcsinálni: volt például a Megyejárás nevű sorozat. Maguk, pestiek nem tudják, mit jelent vidékről eljutni a Nemzetibe. És akkor egészen idáig hozta az embereket a vonat.

MN: Egyszer - és soha többé.

JT: Azok a megyék, amelyek itt jártak - két év alatt tizenhat - ezt nem így élték meg: boldogok voltak. Felléptek itt összesen négyezren, kiállítottak négyszázan, a nyolcvanegy előadást több mint huszonkétezren látták. Óriási médiavisszhangja volt, megismertette a Nemzetit az egész országgal. Úgy gondoltuk, hogy akiket érdekel, azon túl önerőből is eljönnek hozzánk. Hiszen ez az eseménysorozat nagyon drága volt: havonta ötmillió forint. Ebből nem lehetett rendszert csinálni.

MN: Voltak a Stúdióban irodalmi estek. Abbamaradtak.

JT: Addig voltak, amíg fel nem duzzadt a repertoár, és már nem maradt szabad este. A színészek joggal nehezményezték volna, hogy azért nem játsszuk ezt vagy azt a darabot, amire hónapokkal előre nem lehet jegyet kapni, mert irodalmi estet csinálok a stúdióban.

MN: Nincs minden nap előadás. Sokszor üres a nagyszínház, vagy a kicsi.

JT: Ez egyáltalán nem igaz. Akkor üres a nagyszínház, amikor olyan bonyolult előadás van, amelynek a díszletét egy teljes nap beépíteni. Lent pedig szinte egyáltalán nincs hely. És persze akkor sem játszunk, amikor főpróbahét van a bemutató előtt.

MN: Mondják, hogy a Nemzetiben nagy úr a műszak. Úgy történnek a dolgok, ahogy nekik jó.

JT: Meg ahogy a Munka Törvénykönyve engedi. Meg kellett szüntetni a színlelt szerződéseket, kénytelenek vagyunk ehhez alkalmazkodni. A havi nyolc kötelező pihenőnapból egynek vasárnapra kell esnie. Én a műszakot soha nem kérdeztem, hogyan játsszunk; úgy állítottuk össze a műsort, ahogy az a legoptimálisabb és a törvényeket is kielégíti.

MN: Egy ideig más együttesek - például Pintér Béláék - is készítettek itt előadásokat, aztán a Stúdió K maradt egyedül, az ő előadásaik is ritkásan mennek. Ez is úgy indult, hogy állandó gyakorlat lesz belőle.

JT: Nem indult úgy. Ez az én igényem és segíteni akarásom volt; a társulat érdekeivel szembe kellett menni. Nem mennek ritkásabban az előadásaik, mint a sajátjaink. Most is tizenkét stúdióelőadás van színpadon. Két-három este jut egyre, mint Fodoréknak is.

MN: A társulat érdekeit színezi az a körülmény, hogy ez itt kiemelt nemzeti intézmény, kiemelt költségvetéssel, tehát szerintem vannak kiemelt kötelezettségei is. Mennyit sikerült a Nemzeti pénzéből visszaforgatni a szakmába?

JT: Valóban voltak ilyen elképzelések, de nincs rá törvényi lehetőség. A Nemzeti Színház a minisztérium által kapott támogatásból valóban közfeladatot lát el. Annyi támogatást kap, amennyire a fenntartó szerint ehhez szüksége van. Vagyis nem dolga, és lehetősége sincs rá, hogy tovább ossza a kapott támogatást. Ha az állam támogatni akarja a szakmát, azt a minisztérium a saját színházi koncepciója szerint teszi meg, nem a Nemzeti Színházon keresztül.

MN: A Nemzeti támogatása jóval több, mint a többi színházé, és kérdés, nyújt-e többet - ennyivel -, vagy csak drágább.

JT: Jóval drágább. Csak a kötelező karbantartás évi százmillió. És a mi költségvetésünket terheli az a hatalmas park, ami körülötte van.

MN: Mondják, megváltozik az ember, ha érett korban kerül az első, egzisztenciálisan normálisnak tekinthető állásba.

JT: Nem hinném, hogy megváltoztam. A barátaim és azok, akiknek adok a véleményére, és jól ismernek engem, nem mondtak ilyesmit. Az pedig, hogy a felületes, esetleg elfogult szemlélő mit gondol, talán nem annyira fontos nekem. Egyébként meg éppen nem a biztoshoz ragaszkodom, hanem - mint a régi énem - most is keresem a feladatomat.

MN: Amikor belépett ide, ezt mondta: "itt megy a rongyrázás, tombol az ízléstelenség, és csöppet sem fontos, hogy aki ide belép, az jól érezze magát. Na, ezt akarom én megváltoztatni". Ehhez képest a Nemzeti ötödik születésnapján Siklós Máriát ünnepelte, ennek az igen ízléstelen épületnek a tervezőjét.

JT: Ez totális félreértés. Nem Siklós Máriát ünnepeltük, hanem a Nemzeti ötödik születésnapját, az 1500. előadást és a Holdbeli csónakos századik előadását. Siklós Mária természetesen jelen volt, de őt külön senki nem ünnepelte. Ilyesmit csak felszínes ismeretek alapján lehet kijelenteni. Arról pedig, hogy ilyen stílusú Nemzeti Színház épült, nem Siklós Mária tehet; ő kapott egy konkrét, jól körülhatárolt felkérést, és a legjobb tudása szerint teljesítette. Ha egy rendező rosszul oszt szerepet, és bukás lesz belőle, nem a színészre kell haragudni, hiszen ő vélhetően a legjobb tudása szerint oldotta meg a feladatát.

MN: Meglep, hogy a privát jó viszonytól az épület is jobban tetszik.

JT: Hogy jön ide ez az állítás? Mi naponta járunk ide, ez a kérdés minket egyszerűen nem foglalkoztat. Mi itt dolgozunk. Az épület pedig sokaknak tetszik.

MN: És a látás-hallás problémák?

JT: Ez is lerágott csont. Az akusztikával nincs mit tenni; idehívtam a MűPa-ból az akusztikai szakembereket, csak a fejüket ingatták. A láthatósághoz pedig a díszlettel igyekszünk alkalmazkodni.

MN: Maga szerint rendben van, hogy 2002-ben egy olyan új színház épül, ami szerkezetileg elavult, alapvető színházi bajai vannak, és ezért soha senki el nem viszi a balhét?

JT: Ezt sem tőlem kell kérdezni. Viszont emlékszem arra, hogy amikor Bálint Andrást leváltották, és szerveződött egy "tüntetésecske", ott nemigen láttam senkit azok közül, akik nagyon kiabáltak, hogy micsoda méltánytalanság történt.

MN: Lehet, hogy megírtuk, ez volt a dolgunk. Nézzük a művészi részt. Alaposan megnőtt a társulat - annak idején azt ígérte, hogy a mag megvan, ehhez majd vendégeket hív.

JT: Nem emlékszem, hogy vendégeket ígértem volna. Nem nagyon szeretem a vendégeskedést. A Nemzeti nem is tudna egyeztetni, ha sok vendéget hívna. A társulat egyébként tényleg megnőtt: negyvenhét színész van, igen.

MN: Ez hatalmas társulat - és nagyon vegyes, nem gondolja?

JT: De. Azt is gondolom, hogy rossz a szerkezete. De - ellentétben azzal, amit sokan gondolnak - nem a közepes vagy kis szerepeket játszó színészek vannak sokan, hiszen ők általában rengeteget játszanak, minden darabban szükség van rájuk. A nagy nevek, a protagonisták vannak sokan. Azt hiszem, azért senki sem hibáztathat, mert nem akartam eldönteni, melyik nagyszerű kollégától váljak meg. Kerestem a lehetőségeket, hogy jó szerepeket adjak nekik. De tény, hogy egy-egy főszerepre három ember is van ott, ahol elég lenne egy is.

MN: Ettől alaposan megnő a bérköltség.

JT: Nem. Ha valakit vendégnek hívok, többe kerül, mint ha a társulathoz tartozik.

MN: És a járulék?

JT: Nem fizetek járulékot, számlásak a színészek.

MN: ???

JT: Mi konkrét feladattal bízzuk meg a színészeket.

MN: Aki nem játszik, nem kap fizetést?

JT: A szerződtetéskor tisztázzuk, ki mit fog játszani, és várhatóan hányszor, ehhez igazítjuk a fizetést. Az a pénz, amit a színész a feladataiért kap, tizenkét hónapra el van osztva.

MN: Mennyivel magasabb ez, mint máshol?

JT: Nem sokkal. Nagyjából harminc százalékkal. Egy jó színész kap havonta körülbelül ötszázezret - és ha többet játszik, esetleg tulit, vagyis külön gázsit.

MN: Akkor most nézzük, teljesít-e ugyanennyivel többet a színház. Kiemelkedő előadások műhelye lett-e a Nemzeti?

JT: Hát akkor nézzük - az elfogultságommal együtt. A kritika szerintem nem bánik igazságosan a Nemzetivel - még mindig ellenérzés van benne. Harminc bemutatónk volt. Ebből szerintem tizenkettő kiváló - a Holdbéli., a Gyévuska, a Hamupipőke, a Buborékok, A Mester és Margarita, A sárga liliom, a S.Ö.R., a III. Richárd, a Pentheszileia, az Oidipusz, a Tartuffe, Az ötödik pecsét. Tizenegy jó - a Györgyike, drága gyermek-től a Farsangon, a Mesél a bécsi erdőn át a Hermelinig -; ötöt tartok közepesnek, és két bukás volt.

MN: Ezek többsége olyan előadás, amilyent számos színházban lehet látni - noha a rangsorával nem egészen értek egyet, de ez most mindegy. A Nemzetiben nem volt több jó előadás, mint más jó színházakban, egyesekhez képest inkább kevesebb. De harminc százalékkal több semmi esetre sem volt.

JT: Ez a maga véleménye, egy a sok közül, természetesen tiszteletben tartom. Vannak sokan, akik ezzel egyetértenek, és legalább annyian nem. A nézőknek - és az ő pénzükből működnek a színházak, nekik készülnek az előadások - ezek a produkciók nagyon kedvesek.

MN: Volt-e olyan előadásuk, amelyet - ha maga erősebb kezű igazgató - nem lett volna szabad közönség elé engedni.

JT: Igen, volt.

MN: Nem elég erőskezű igazgató?

JT: Nézze, a színházról való beszélgetés mindinkább összefonódik a rólam szóló beszélgetéssel. De válaszolok: a Nemzeti igazgatójának erőskezű igazgatónak kell lenni. Én nem vagyok nemzeti színházi igazgató. Ahhoz nagyszabású koncepció kell, ahhoz sokkal képzettebbnek és műveltebbnek, céltudatosabbnak és keményebbnek kell lenni. Én nem vagyok ilyen - de nem is erre pályáztam. És nem tudom, hiba-e a liberálisabb vezetés. Nem tudom, hogy nem kell-e olykor tanulságosat bukni.

MN: De. A Várva című produkció viszont tanulság nélküli bukás volt. Voltak nagy meccsei?

JT: Úgy érti, rendezőkkel vagy színészekkel? Nem nagyon. Általában nemigen éltem a hatalmammal, ha volt nekem olyan. Ilyen vagyok. A gyereket is úgy nevelem, hogy igyekszem kitalálni, mit szeretne, hogy azt adhassam utasításba.

MN: Az utódjának nem lesz könnyű dolga. Muszáj lesz például hozzányúlnia ehhez a nagyon vegyes társulathoz.

JT: Igen. Ha maradnék, nekem is hozzá kéne nyúlnom.

MN: Nem sikerült főrendezőt találni, nincs saját rendezői kar.

JT: Ez tényleg fontos probléma. Mondja, hol az a rendezői kar? Mondjon csak két rendezőt, akiket ide lehetett volna hozni, kötni. Sokan rendeztek itt, többen többször is, de igazán nem telepedett le senki.

MN: Balikó Tamás volt a művészeti igazgató, aki...

JT: ...akivel sok mindent meg tudtam beszélni, főleg eleinte. És vele a színészek nagyon szeretnek dolgozni.

MN: A dramaturgok közt is nagy volt a mozgás - és nincs egy igazi "vezető dramaturg".

JT: Ez sem igaz. Dúró Győző és Upor László egy év után elment. Hamvai Kornél, Perczel Enikő kezdettől itt van, Keszthelyi Kinga is már három éve.

MN: És most afféle önterápiaként megpróbálja máshol megvalósítani azt az álmát, ami itt nem sikerült? Hátha Szombathelyen sikerül?

JT: Ez elég felületes és tendenciózus kérdés. Mi az, hogy önterápia, hiszen egy majdnem fél évszázados vágyról van szó? És mi a hátha? Egyébként itt nem egy hirtelen váltásról van szó - már régóta érlelődik. A színház, különösen vidéken, ahol város és színház kapcsolatáról van szó, többről és másról is szól, mint jó előadásokról. Én tisztán látom, hogyan lehet egy város életében meghatározó hellyé tenni a színházat. Minden a színházon keresztül történik, a környezetvédelemtől az oktatási kérdéseken keresztül.

MN: Én ezt szó szerint hallottam már magától, ezt a tisztánlátást, épp a Nemzetivel kapcsolatban. És most azt is hallottam, hogy Szombathely a maga "üveggolyója", ahol már várja a villa, ahol élni fog, mert ezt most a polgármesterrel és a várossal el tudta intézni. Azt is mondják, hogy ezt maga elindítja, aztán jönnek majd a fenntartási problémák; hiszen ez a vidéki színházalapítás most enyhén szólva nem időszerű - nem beszélve egy újabb színészképző felsőoktatási intézményről, miközben színész-túltermelési válság van, ahol ráadásul maga a tanszékvezető, egy olyan tanszéken, amilyen szakra sosem járt.

JT: Tényleg lehetett szó szerint hallani ezt a tisztánlátást (milyen gonosz irónia van ebben a szóban), hiszen én nem változtam meg, és nekem ez valóban afféle "fejlövésem". A Nemzetiben nem lehetett megvalósítani, mert fizikailag nem jött létre a hely. Ami az "üveggolyót" illeti: valóban egy önkormányzati házban fogunk lakni, ahol jelenleg szükséglakások vannak. Körülbelül négy lakást alakítanak ki benne, ebből az egyik a miénk lesz. Egyébként meg az "azt beszélik"-kel nemigen tudok és akarok mit kezdeni. Ami a tanári feladatomat illeti: bár ilyen szakra valóban nem jártam, de Székely Gábor már felkért a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem Színész Tanszakán osztályfőnök adjunktusnak. Tanszékvezető eddig tényleg nem voltam, de ezzel mindenki így van: a kinevezésükig soha nem voltak tanszékvezetők. És ha az embernek van Kossuth-díja, és eltöltött a pályán negyven évet, akkor ezek a fokozatok nem kellenek, akkor nem kell semmi. Tudja, kik fognak ott tanítani? Jeles András, Duró Győző, Gyöngyösi Tamás, Blaskó Bori, Benkő László, Silló Sándor. Az ellenvetéseket igyekszem nagy empátiával kezelni, hiszen épp azokból az észjárásokból fakadnak, amelyeket szeretnék megváltoztatni. Mivel kezdjük? Kezdjük a pénzzel. Arra van pénz, amire akarják. A város eddig is nyolcvanmillió forintot költött színházra, vendégelőadásokra. 2008-ra hetvenöt milliót ad.

MN: És az állam mennyit tesz hozzá?

JT: 2008-ban százmilliót.

MN: Miből?

JT: Ezt döntse el az állam. Keresse meg.

MN: Vagy vegye el a többi színháztól.

JT: Nem, más forrásból kapjuk, nem a tárca büdzséjéből. Az összes lobbizásom arról szólt, hogy ne nyúljanak más színház pénzéhez. Ezt nem viseltem volna el - és sikerült is elérni.

MN: Pedig több pénz nem lesz színházra az országban, az biztos. A költségvetésben komoly határok vannak.

JT: Ha meglesz a színházi törvény, az államnak annyi pénzt kell majd adnia az önkormányzati színházaknak, amennyit a fenntartó képviselőtestület ad.

MN: Minek a színházi tanszék?

JT: Nem én hoztam létre, ezt nem tőlem kell megkérdezni. Ha nem én vezetem, akkor más vezeti. De az a tanszék mindenképpen van, és lesz. És egy ideig a színházunknak nagyon jól fog jönni, hogy ott ilyen képzés van. Tudom, hogy színészként nem könnyű álláshoz, munkához jutni. De erre oktatási szakemberek azt mondták nekem, hogy gyakran előfordul, hogy valaki valamit tanul, aztán nem azt csinálja.

MN: Gondolom, ezt nem a színészetre mondták.

JT: Miért ne? Meg fogom mondani a jelentkezőknek, hogy nemigen van esélyük az elhelyezkedésre. Ha mégis jönnek - kettőn áll a vásár.

MN: Szombathely nem számít színházilag ellátatlan városnak. Nem arról van szó, hogy - mint ezt már maga is elmondta - most tudott megegyezni a szocialista polgármesterrel, hogy ha ő nyer, akkor ott megcsinálhatja ezt a bizonyos "helyet"?

JT: Még a Nemzeti előtt, a város korábbi vezetésével is beszéltem róla, aztán az élet máshogy alakult. Tény, hogy sokat nyom a latban, hogy itt, a Nemzetiben nem sikerült ezt az agórát kialakítani. Szerintem Szombathelyen összejön, és akkor mindenkinek le fog esni az álla, hogy mik történnek a városban. Mondok egy példát: profán mise lesz. Vasárnap délelőttönként összegyűlnek az emberek egy kávéházban, finom zene szól majd, halk beszélgetés, koccannak a kanalak a kávéscsészékhez. És megkérünk három embert, hogy beszéljen magáról húsz percig. Nem különleges emberek - bárkik. Bármiről beszélhetnek, a gyerekeikről, a munkájukról. És vagy érdekli az embereket, vagy nem. De szerintem ez az együttlét jól fog esni nekik.

MN: A legnagyobb álmodó, akit ismerek.

JT: Nem tudok már változtatni azon a szerkezeten, ami a fejemben van. Nem tudok más mondatokkal beszélni róla, és a mondataim, úgy látszik, nem elégségesek. Itt nem elsősorban a színházról és a színházba járó közönségről van szó, hanem a színháznak a városra gyakorolt hatásáról. Találkoztam a szombathelyi középiskolai igazgatókkal, beszélgettem velük; az ő véleményformáló szerepük nagyon erős. És helyettük fogalmaztam meg a szkepszisüket. Hiszen járnak színházba: Sopronba, Zalaegerszegre, Győrbe; a helyi Művészetek Házába lejön a Katona, a Radnóti. És elmondtam azt is, hogy most reményük nyílik arra, hogy megváltozzon a diákok és a felnőttek élete. Itt jönnek a nagy szavak. Tudom, konkrétumok kellenek. Események lesznek, amelyek odavonzzák az embereket, ahogy az Egyetemi Színpadon is történt annak idején.

MN: De a világ azóta nagyot fordult. Mások az egzisztenciális és szellemi problémák, más a közösségi lét és szükséglet kontextusa, mások az igények, kinyílt a világ.

JT: Nem ért meg, mert csak úgy tud gondolkodni, amilyen a világ most. De én másképp gondolkodom. Nem tudja fölmérni, mit jelent, ha az emberek meg vannak szólítva. Most nincsenek megszólítva. A múltamban jó néhány esemény igazolta, hogy a naiv reményekből tud születni valami. Én tudom, mi az a varázserő, amivel mások nem rendelkeznek.

MN: Szóval megpróbálja ott, amit itt, a Nemzetiben szeretett volna. És most van abban az érdekérvényesítő helyzetben, hogy ezt ki tudta járni.

JT: Nem kellett kijárni. Van egy város, amelynek a polgárai régóta szeretnének színházat, és bizalmat szavaztak nekem. Én pedig talán most meg tudom valósítani, amit mindig is akartam: bebizonyítani, hogy a színház nem csak az előadásokról szól.

 

Csáki Judit
Magyar Narancs - 2007. december 20.
Forrás: Minőségi Újságírásért Alapítvány