Nyugalom

Február 20-án kerül  mozikba Alföldi Róbert elsõ nagyjátékfilmje, a Nyugalom. Bartis Attila nagy sikerû regényébõl forgatott filmdráma fõbb szerepeiben Udvaros Dorottyát, Makranczi Zalánt, Gryllus Dorkát és Hernádi Juditot láthatjuk.
Bartis Attila regényébõl Alföldi Róbert és Garaczi László közösen írták a film forgatókönyvét. Bár a színész-rendezõ készített már tévéfilmet a Magyar Televíziónak (A Nagy Könyv Micimackóját, illetve Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? címû regényének adaptációját), játékfilmes rendezõként a Nyugalommal debütál.

Gryllus Dorka

A történet a rendszerváltás utáni években játszódik, igaz, a művészcsalád belső konfliktusai, amelyeket ábrázol, az előző érában gyökereznek. A férfi főhős, Weér Andor író (Makranczi Zalán) anyjával, a valaha ünnepelt színésznő Weér Rebekával (Udvaros Dorottya) él együtt, az anya őrült magánmítoszának fogságában. A szenvedélyes, érzéki nő tizenöt éve ki sem tette a lábát a lakásból; disszidens lányának levelei tartják benne a lelket, bár a leveleket valójában a fia írja. Érzelmi patthelyzet foglyai: szeretet és gyűlölet kötelékei béklyózzák őket egymáshoz. Ebbe a szituációba érkezik az erdélyi származású Fehér Eszter (Gryllus Dorka), aki a fiú számára a kitörés lehetőségét biztosítja, ám még messze van a vágyott nyugalom...

Bartis Attila, az adaptációul szolgáló regény marosvásárhelyi születésű, József Attila-díjas szerzője a kilencvenes évek egyik nagy irodalmi felfedezettje: A séta című kisregény (1995) és A kéklő pára 1998-as elbeszéléskötete után 2001-ben jelent meg A nyugalom, amelyből 2003-ban egy jelentősen átdolgozott színdarab készült (Anyám, Kleopátra; Nemzeti Színház, R.: Garas Dezső, melyben szintén Udvaros Dorottya játszotta a főszerepet), készült belőle hangoskönyv is (Fekete Ernő előadásában), és mára többek közt németül, angolul, franciául, lengyelül és románul is olvasható.

Udvaros Dorottya

Nyugalom
Bartis Attila regényéből írta: Alföldi Róbert és Garaczi László

Szereplők:
Anya: Udvaros Dorottya
Andor: Makranczi Zalán
Fehér Eszter: Gryllus Dorka
Gyerek Andor: Elliott Márk
Judit: Láng Annamari
Jordán Éva: Hernádi Judit
Martinkovicsné, házmesterné: Margitai Ági
Effenbach: Seress Zoltán
Fenyő elvtárs: Kőszegi Ákos
Kurva: Nagy Mari
Újságárus: Ungvári István
Jolika, kocsmárosné: Lázár Kati
Mentőorvos: Gálffi László
Lajos, díszletmunkás: Schneider Zoltán
Taxis: Ujlaki Dénes
Rendező: Ács János
Busz sofőr: Kardos Róbert
Virágárus: Murányi Tünde
Hullaszállító: Gergye Krisztián
Rabszolganő: Sipos Vera

Stáblista
Producer: Bodzsár István
Forgatókönyvíró: Garaczi László
Dramaturg: Vörös Róbert
Operatőr: Babos Tamás
Fővilágosító: Pelikán Tibor
Technikus: Princz Károly
Hangmérnök: Császár Ferenc
Jelmeztervező: Breckl János
Díszlettervező: Valcz Gábor
Berendező: Einhorn Zsuzsa
Építész: Varga Péter
Maszkmester: Kriskó Ancsa
Fodrász: Sári Kata
Vágó: Politzer Péter

Rendező: Alföldi Róbert
 

Makranczi Zalán, Gryllus Dorka

A történet a rendszerváltás utáni években játszódik, egy anya és fia közti drámai alapszituációra épül. A férfi főhős anyjával, a valaha ünnepelt színésznővel él együtt, aki miután karrierje kettétört, tíz éve nem mozdult ki a lakásból. Az anya egy őrült magánmítosz mániás rituáléját ismétli - és ismételteti fiával. A tehetetlen egymásrautaltságban a szeretet és gyűlölet kötelékei béklyózzák őket egymáshoz. Érzelmi patthelyzet foglyai - ez a nyugalom szó első, "nyitó" értelme. Az anyát a külföldön zenei karriert befutó lánya köti az élethez, a múlt kudarcáért és a jelen nyomoráért a vele élő, őt ápoló fiút vádolja. A fiú a húga nevében írt, fiktív levelekkel tartja anyjában a lelket. Emellett novellákat ír az asztalfióknak, és úgy tűnik, hogy se vágya, se ereje, hogy kitörjön a félkatatón dermedtségből. Ebbe a szituációba érkezik Eszter, aki a fiú számára a kitörés lehetőségét, az anya számára pedig fia elvesztésének fenyegetését jelenti. Megbillen az egyensúly, ám Eszter is súlyos terhet hurcol, aminek feloldása nehéz feladat elé állítja a férfit. Eszter Erdélyből jött, átélte a kisebbségi lét és az áttelepülés megalázó, léleknyomorító borzalmait.
Hőseink önnön tébolyuk ketrecébe zárva a másiktól remélik, a megszabadulást, és kérdés, hogy képesek-e értelmes, feloldó cselekvésre. A kísérlet, hogy új életet alapozzanak meg, kudarcba fullad, de már az eredeti status quo-t sem lehet visszaállítani. A "nyugalom" állapotából való elmozdulásokkal bomlik ki a történet, amin egyszerre a múlt feltárása (vagyis nyomozás a múlt feltárására), és a jelenbeli helyzet "lassú felrobbanása". A múlt elemei (a fiú gyerekkori lázadása, "megvakulása", az anya karrierje és bukása, az apa figurája, az apa szeretőjének, Jordán Irénnek a sorsa) az ötvenhattal kezdődő kommunista érához kötődnek. Különböző módon, de mindannyian ennek a kornak a szülöttei, hősei, áldozatai. A múlt fojtásában, földre szorítva élnek, és hiába könyörögnek megváltásért, irgalomért, mert "a másik a pokol".
Ahogy a privát múltfeltárás, a privát okok kibogozásának terepe a történelem, úgy a jelen, vagyis a rendszerváltás utáni évek háttérkulisszaként szolgálnak e nyomozáshoz: a kilencvenes évek elejének Budapestjén, Magyarországon vagyunk, a felszabadulás extázisában és a kijózanodás fejfájós révületében.
Hősünk kétségbeesett küzdelmet folytat, hogy anyja árnyékában és szolgálatában saját életet alakítson ki. Az anya és Eszter "szorításából" egy cinikus, állatias szerelembe menekül. Új ismeretsége révén karrier lehetősége bontakozik ki előtte, könyve jelenik meg, de a siker újabb veszélyekkel szembesíti. Mindezek a motívumok kimozdítják a "nyugalom" eredeti állapotából, a cselekvés felé taszigálják. Már nem tudja fenntartani anyjával a zárt, fülledt, beteges, mozdulatlan belvilágot. Eszter kórházba kerül, a fiú összecsap az anyjával, az anya pedig rájön, hogy hazug álomvilágban él: a lánya réges-rég halott. A történet végén az anya halála, a szeretői kapcsolatainak elévesztése, de az írás lehetőségének fennmaradása egy új "nyugalmi" állapot közelébe juttatja hősünket.
E szinopszis keretei nem elegendőek, hogy részletesen kitérjünk a történet fordulataira, hogy elemezzük a történet-politikai dimenziókat, amikben az ötvenhatos forradalom, a nyolcvankilences rendszerváltás és a kisebbségi problematika egyaránt fontos szerepet játszik, hogy bemutassuk az értelmező erejű epizódokat és mellékalakokat (a pap, a galambos nő, a kocsma, stb.). A regény nem hagy kétséget afelől, hogy kitűnő nyersanyag egy (immár történelminek nevezhető) filmdráma világának felépítéséhez.

Rendezői koncepció

Barits Attila Nyugalom című regénye váratlanul és robbanásszerűen bukkant fel a magyar irodalomban. A rendszerváltás - avagy a rendszerváltozás - utáni zűrzavaros időszakról ilyen megrendítően és nyíltan, ugyanakkor ilyen sűrű szövetűen kevesen mernek és tudnak fogalmazni.
A mű szinte készen tálalja magát a megfilmesítésre, több okból is. A történetszövés látszólagos szerteágazása mellett is egy ősmítoszt ábrázol: az elveszett apakép és az oedipus-ian erős anya között felnőtté váló fiatalember (maga az író) útkeresését és énkeresését a mai valóság romjai, a múlt egyre valóságosabbá váló tényei között. Ez az út szélsőségesen meglepő helyzeteken, de ugyanakkor kegyetlenül felismerhető élményeken át vezet.
Bartis Attila alakjai, figurái félreismerhetetlenül felismerhetőek, képei a költészet precizitásával felvértezetten találóak. Szárazan fogalmazott párbeszédei és az álom logikájával bonyolított cselekményvezetése is filmre kívánkozik.
A film a regényfolyamból a fiú, az anya és a külföldön élő nővér megbonthatatlan "szentháromságát" tekinti központi motívumnak. Ezzel párhuzamosan a fiú, a barátnő és az alkalmi szerető háromszögét - mint a család szorító kötelékéből való menekülés egyetlen lehetőségét - váratlanul középre emelné. Az író azon gondolata, hogy az ismeretlen helyzetek, az új kapcsolatok, a nem várt szerelmek mögül a múlt bukkan fel újra és megkerülhetetlenül, ezzel újra az anya és az elveszett apa képét rajzolja elénk.
A film megtartaná a könyv időkezelésének többszólamúságát: az író úgy rohan végig saját kétségei útvesztőjén és csapdáin (az én-keresés poklain), olyan könnyedén és olyan tempóban, mint egy road movie főhőse. Ugyanilyen magától értetődően, szinte észrevétlenül lépünk át a múltból a jelenbe, a képzeletből a valóságba, a feltételezett jövőből az ismeretlen múltba.
Bartis időkezelésére jellemző, ahogy szereplőit megszólaltatja. Hol balladai tömörségűen, szinte titokzatosan bírja őket, de az elszólások közben (mint a japán hagymahéj-szerkezetben, vagyis Matrioska-baba szerűen) újabb történeteket meséltet el velünk. Ezt az időszerkesztést is követné a film. Így a film a regény színhelyeihez képest szűkebb térben mozoghatna. "Az elképzelt és a látható" arányai megváltoznának: fülledtebb atmoszférájú terekben, realitáson túli (vagy inneni) helyszíneken játszódna a történet. A beszélő arc ereje felnagyulna. Ha mégis kilépnénk az elzárt és félreeső belsőkből a regény mágikus helyszíneire (színház, vasút, utca, kocsma, kórház, temető), ott is hasonlóképpen arcokat találnánk.
Bartis könyvének "fényviszonyai" néha egy megkopott Rembrandt-festmény drámai erejével, néha egy családi fotóalbum banalitásával, a pillanat ügyetlenségével, néha egy túlexponált felvétel vakító hidegségével hatnak. A film képi világa megközelítené és tükrözné ezt.
Weér Rebekát, az anyát, Udvaros Dorottya játssza. Az időbeli elcsúszások miatt hol a hisztérikusan teátrális nagy színésznőt, hol a szörnyeteg anyát, hol a kétségbeesett, halálba menekülő, mumifikált élőt kell megjeleníteni egységben tartva a képi kifejezést. Erre a kötéltáncra Udvaros Dorottya a legkiválóbb. A fiú szerepére olyan színészt keresünk, aki hihetően tud különböző életkorokat megmutatni, és egyszerre tud a kívülálló cinizmusával és az áldozat szenvedélyességével jele lenni a filmben. A film további szereplőit az anya-fiú párhoz mérve kell keresnünk, nem tévesztve szem elől, hogy - a regény jellegéből adódóan - a dokumentum pontosságát és a színészi jelenlét súlyosságát egyszerre kell a szerepnek és a szereplőnek tudniuk (Alföldi, 2006. június)

Részletek A nyugalom című regényből

"...szerettem volna, ha látja az aszott testet, az utolsó éjszaka tövig rágott körmöket a görcsös ujjakon, rajtuk a hét emlékgyűrűvel, az évad Júliája emlékgyűrűtől a költészetbarátok emlékgyűrűjén át a moszkvai fesztivál emlékgyűrűjéig, amelyekről már régen lekopott az aranyozás, és zöldre vagy feketére színezték az ujjak tövét, attól függően, hogy rézből vagy alumíniumból készültek. Azt akartam, hogy lássa a lakktól ragacsos, szalmasárga hajat, amelyen évről évre egyre egyenetlenebbül kenődött el a festék, s amelyen már átderengett a fejbőr hamuszíne, a hullamerevségtől ismét feszes melleket, amelyekre hajdan alig másfél hónapnyi szoptatás után sót kent, nehogy a bimbók megnyúljanak, de leginkább azt szerettem volna, ha látja a halott tekintetet, azt a tekintetet, amely semmiben nem különbözött az élőtől, amelynek kékes derengése szombattól egy tizenöt éve üresen várakozó sír mélyét fogja bevilágítani, mert nem lehetett a szemét lecsukni."

"Amennyit tudok a szabadságról, azt akkor tudtam meg, amikor elköszöntem Berényinétől és el-indultam a Kálvin tér felé. Már abban az esetben, ha szabadság alatt nem a berepülő pilóták eufóriáját értjük, vagy a választási jogot, vagy, hogy erkölcsi normáink szerint ítélhetünk és dönthetünk, s e döntés ráadásul kivételesen egybevág a legtitkosabb vágyainkkal és érzelmeinkkel. Ha a szabadság nem a fehér papír fekete tintával. Ha nem négy kifeszített húr, vagy tízezer orgonasíp. Ha nem remetebarlang, meg nem is az a pillanat, amikor megáll Isten kelléktári vekkere és valami szétfeszíti a bordák ketrecét. Szóval legjobb, ha szabadság alatt most valami olyasféle állapotot képzelünk el, amelyben immár semmi nem köt a minket körülvevő világhoz. Nincsenek vágyaink, indulataink és félelmeink. Mondhatni: se célunk, se céltalanságunk, s még azt se tartjuk számon, hogy ez a vákuum immár nem zavar. Furcsa, leginkább jellegtelen állapot a szabadság. Semmi köze a közönyhöz, mert az óhatatlanul cinikus, meg semmi köze ahhoz, amikor minden mindegy, mert a mögött azért mégis ott lapul a szégyen vagy a remény. Ha már minden mindegy, az még igen emberi. Úgy is mondhatnám: a szabadság nem embernek való állapot."

Részletek a regény kritikai fogadtatásából

"Bartis nem kívánja megkímélni az olvasót: a szöveg úgy veszi föl a legjelentéktelenebbnek tűnő apróságokat, akár egy kamera. (...) Bartis különben is azokról a tájakról ír, amelyekről Petri: várótermekről, nyomasztó közterekről, pincelakásokról, csehókról. És azokról, akik ilyen helyekre járnak, ilyen helyeken élnek. Akik nyomasztóvá teszik a tereket, csehókká a bárokat. (...) félelmetes erővel épít egy olyan világot, amelyben ártatlan apró gesztusok később megrázó eseményekhez társulnak." (Demény Péter, Kortárs, 2001)

"Bartis regénye jól kalkuláltan játszik a borzalommal, s egyben áhítatos memento mori, csak úgy hemzsegnek benne a merész megfogalmazások és okos gondolatmenetek, mindeközben erotikusan radikális, de sosem csúszik át a pornográfiába. (...) A rendszerváltás korát, melynek kilátástalan morális csődjét végleges formába foglalta, a regény könnyedén túl fogja élni." (Andreas Breitenstein, Neue Zürcher Zeitung, 2005)

"Bár a kiadó a könyvet "rendszerváltó regény"-ként hirdeti, a személyes tragédia nem ilyen egyértelműen kapcsolódik a politikai és szociális változásokhoz. Noha Bartis a családtörténet keretében felvázolja a magyar társadalom panorámáját, valójában az anya már a rendszerváltás előtt elvonult a világtól. Bartis sokkal inkább azt írja le, mennyire nehéz elszakadni a múlttól és a (bármi módon) megváltozott jelen felé fordulni. (...) Bartis csodálatos nyelvi kifejezőerővel ábrázolja alakjainak ellentmondásosságát, gyűlöletből és szeretetből gyúrt viszonyaikat, önromboló energiájukat, és háromszáz oldalon keresztül sikerül folyamatosan fenntartania a feszültséget. Eközben soha nem csap át absztrakt pszichologizálásba, hanem mindig megmarad a konkrét fájdalomnál." (Richard Kämmerlings, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2005)

"Minden adva van benne, ami meghatározza a korszellemet: az őrület, a leépülés, a gyűlöletből táplálkozó állatias ragaszkodás (értsd: szeretet), vagyis egy szeletnyi Magyarország. (...) A mélyvilág szociografikus aprolékossággal és hiteleséggel van jelen, legyen szó kurvákról vagy kocsmatöltelékekről. Az író ebben a közegben végig idegen marad, nem azonosul, és nem vár azonosulást. Persze idegen és kiszolgáltatott ő mindenütt; emberalatti létet élő, anyjával kényszeres szimbiózisban vegetáló, önmagát permanensen értelmező-leíró intelligens csődtömeg. Azaz afféle Harold Pinter-i csődtömeggondnok." (Bogosi Béla, Árgus, 2006)

Filmjelenetek: Szemle.film.hu
Alföldi portré: Lehotka Judit Zolka