Pénteken debütált a debreceni Csokonai Színház Móricz Zsigmond: Úri muri címû elõadása Vidnyánszky Attila rendezésében. Csörgheõ Csuli szerepét a vasárnap 60. évét betöltött Cserhalmi György alakítja.
"A Sárga rózsában csak Borbíró ült egyedül. Ült a spriccere mellett, s nézett a levegőbe. Úgy el tudott ülni hétszámra, hogy egyet se szólott, a világon semmire kíváncsi nem volt, csak ült s nézett. Nézte, hogy a légy hogy mászik a falon, utána nézett, míg el nem repült, akkor megint jött egy másik légy, akkor meg azt nézte, osztán az is elrepült egyszer.
Akkor rámeredt a falon függő naptárra, s azt nézte: Június. Később a számot nézte: 7. Nézte, de nem gondolt hozzá semmit. Azt úgyis tudta, hogy péntek van, s azt is, hogy a Millénnium nagy esztendeje. Hirtelen fölneszelt, Zoltánt látta meg az utcán, Szakhmáry Zoltánt." (a regény kezdősorai)
***
Emléket őrzök Móricz egyik könyvéről. Másfél évtizede, hogy Úri muri című regényét kézhez kaptam Párizsban. Közel tíz éve éltem akkor idegenben, ebből az időből hat évet franciák között. A vándorévek válságos pillanatában kaptam kézhez a könyvet, a párizsi magyar könyvkereskedésben. Hazavittem, egy francia bérház hatodik emeletén nekiültem, pontosan azzal az éhséggel és szomjúsággal, ahogy az idegenbe szakadt diák nekikönyököl a hazulról érkezett elemózsiás csomagnak. Egy szuszra olvastam el, mint ahogy a hazait idegenben két pofára falja az ember. Nagyon nehéz elmondani, mit jelentett akkor számomra ez a regény, amely nem is legkülönb műve Móricznak. Az alakok, kiket bemutat, az úrhatnám alföldi dzsentriség, melyet felégetnek szenvedélyei, nem rokonszenvesek. A regény minden oldalát átfűti egyfajta végzetes, fülledt szenvedélyesség. Esőt várnak a vidéki urak, esztelenül isznak, prédálják vagyonukat, nem bírnak vérükkel, indulataikkal Estig olvastam, s mikor behajtottam a könyvet, különös megrendülést éreztem: mintha az olvasmány hatása alatt cselekednem kellene, dönteni valamilyen, számomra főbenjáró kérdésben Életem akkor Párizsban érdekesen, színesen alakult: a világ nyitva állott, utazhattam, kiváló emberek társaságát élvezhettem. Akkor éjszaka, Móricz regényének hatása alatt, megtudtam, hogy vége a vándoréveknek, haza kell mennem. Ezt a megrendülést és elhatározást természetesen nem követte rögtön a cselekedet, s eltelt még egy esztendő, amíg dolgaim úgy alakultak, hogy vasúton ülhettem, útban hazafelé. Nem mondhatom azt sem, hogy Móricz regénye volt az egyetlen, legfőbb ösztönzés, elhagyni a világot és hazatérni, de bizonyos, hogy az első lökést, fájdalmas és megrázó eszmélést ennek a könyvnek köszönhetem. A honvágynak olyan bonyolult, összetett érzésfolyamatát indította el bennem ez az olvasmány, amilyen ösztönzést soha nem kaptam azelőtt. Amellett ez a regény igazán minden egyéb, csak nem a szó iskolakönyves értelmében magyarázható hazafias könyv. Ezek a magyarok, akik ilyen rángógörcsös indulatban viaskodnak szenvedélyeikkel és prédálják vagyonukat, mint Móricz Úri murijának hősei, nem vonzó példák. De végzetesen magyarok: ezt értettem meg, a párizsi lakásban, egy magyar író regényéből.
Minden könyvéből, minden sorából ez a végzetesség szól hozzánk. Mintha a föld megnyílnék.
(Márai Sándor: Móricz Zsigmond hagyatéka - részlet)
