Úgy jó az ember, ahogy van

Kedves Tyutyukám, pörkölted rám mély benyomás tett,
Látom, egy valakit, legalább engem nem utálsz.
Alceste pörköltet fõz, lám az életszeretet gyõz,
és ami mindezt megkoronázza: az uborka és a kovász.
Kékkút, 99’. július 9. Petri György (1943 - 2002)

A mottóként idemásolt alkalmi vers - amely önmagában irodalom- és színháztörténeti kuriózum, hiszen először fordult elő, hogy egy Kossuth - díjas költő verset ír egy Kossuth-díjas színészhez - rendhagyó adalék ahhoz a portréhoz, amelynek alanya nem csak rendkívüli tehetségével tűnt ki "A nagy generáció"-jából, ahogy azt egyik kultikussá vált filmszerepe elhelyezte a maga korában. Hanem utal arra is, hogy egész pályafutását- átlagon felüli sikerrel - személyiségének rendkívüli tulajdonságai, a fizikai és szellemi adottságok egyedi ötvözetével sajátos helyet jelöltek ki számára a magyar színháztörténetben.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Magyar Színházművészeti Lexikon így mutatja be:  "Mozgékony, robbanékony, nyugtalan és nyughatatlan alkat. Klasszikus szerepformálásaiban is korunk zaklatottsága lüktet. Vibráló érzékenységét hamar felfedezte a filmművészet is. Bódy Gábor, Jancsó Miklós, Szabó István alkotásainak állandó szereplője."
Az egyik sikeres, legutóbbi filmje "Az igazi Mikulás" rendezője, Gárdos Péter mondta róla egyik nyilatkozatában:
"... személyesen soha nem találkoztam még ilyen filmre termett színésszel... akinek nincs szüksége semmilyen dialógusra, mert tikokat hordoz a személyisége. Így születik. Ez nem megszerezhető és nem megtanulható. Nagyon kevés ilyen színész van a világon, mint Cserhalmi. Mindehhez rendelkezik egy nagyon gazdag és saját bejáratú színészi eszköztárral is."

Cserhalmi Györgynek  február 17-én van a hatvanadik születésnapja. Egy budai vendéglő félre eső zugában telepszünk le, majdnem négy órát vagyunk együtt. Főiskolás kora és első filmfőszerepe óta ismerjük egymást (Holtidő című tévéjáték, 1969, a kezdő és korán elhunyt Csányi Miklós diploma munkája). A szimpátia mindig kölcsönös volt, de soha ilyen terjedelmes és elmélyült beszélgetés nem alakult ki közöttünk. Számomra olyan ez a délután, mint egy időutazás, amelynek során manapság szokatlanul nyílt, őszinte - és ha kell szabad szájú - feltárulkozásban van részem. És külön öröme e találkozásnak, hogy az olykor önmarcangoló élveboncolást teljes egészében a nyilvánosságnak is szánja. Interjút kérő telefonhívásomra gyors és határozott válasz született: "Megtisztelő a felkérés".
Budapesten született, de Debrecenben nőtt fel, színházi környezetben. Édesanyja, Varga Magda, a Csokonai Színház ünnepelt operaénekesnője, Édesapja ugyanitt nélkülözhetetlen, nagyra becsült műszaki vezető. 1971-ben a Színművészeti Főiskola elvégzése után ennél a társulatnál tölt el egy fél évadot, majd a következő több mint három és fél évtizedben a drámairodalom jelentős szerepeinek hiteles, avatott megformálója, a magyar filmművészet megkerülhetetlen hősalakja, ugyanakkor epizódszerepekben is rendkívül sikeres. 1982-ben - a később az Oscar - díjas - "Mephiszto"-ban játszott szerepéért a pécsi filmfesztiválon a legjobb férfi epizódszereplő díjával jutalmazzák. A szerepek színházi és film listája összesítve több mint 300 címet tartalmaz. Előfordult, hogy ugyanabban a darabban többször is játszott. Hamlet: címszerep /Debrecen, 1975 és Győr, 1981/,  Claudius / Új Színház, 1981/ vagy az Elveszett paradicsom Sebők Zoltánja a tévés adaptáció /1986/ és a Nemzeti Színházban /1989/.
Élete két meghatározó színházi szakasza: a Latinovits Zoltánnal együtt töltött veszprémi évek, 1972 és 1975 között, amikor a "színészkirályt" a hivatalos kultúrpolitika valamilyen nyilvános megnyilatkozása miatt büntetésből ide száműzte. Majd 1977-ben az ország "első" színházába, a Nemzetibe kap szerződést. Itt találkozik a két Gáborral - Székellyel és Zsámbékival, akiket követ az újjáalakult Katona József Színházba, majd ismét a Nemzeti következik. 1991-ben először szakít a társulati élettel és a Mafilm "szabadúszója" lesz. 1999 és 2004 között a Radnóti Színház terheli nagy feladatokkal, ekkor másodszor is visszavonul és azóta végleg a szabad választások és szimpátiák szerint zajlik tovább "a nagy utazás". Közben állandó lakóhelynek Kékkutat választja, és mivel cseh és szlovák művésztársai őt választják, filmszínésznek, kiköltözik Csehországba, Szlovákiába, ahol eddig 11 film főszerepét játszott. Közülük a világhírig jut az Ondrej Trojan rendezte "Zelary"-val, mivel ez a film a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, 2003-ban bekerült az Oscar-díjra jelölt öt mű közé. Legnagyobb bánatára - és mindannyiunk veszteségére - a külföldön készült filmjeit Magyarországon többnyire nem mutatták be.

Amikor találkozunk, éppen második rendezésére készül, Zalaegerszegen. Az elsőnek - Arthur Miller "Pillantás a hídról" - 2007 februárjában volt a bemutatója. Ebben az évben készült a legutóbbi filmje az "Eszter hagyatéka" és a színpadra is visszatért. A "Mirandolina" férfi főszerepében ünneplik Keszthelyen, Tatabányán és Budapesten. Születésnapját idén Debrecenben ünnepli, Móricz Zsigmond "Úri muri"-jában Csörgheő Csulit játsza Vidnyánszky Attila rendezésében. A beszélgetés Petri György alkalmi versének történetével kezdődik.

Cserhalmi György: Vályi Dezső, festőművész kölcsönadta a kékkúti házát Petrinek és feleségének. A kocsmában találtam rá, mert városszerte mesélték, hogy ott ül, és mindenféle írásokkal összefirkálja a keze ügyébe akadó újságokat. Leültem mellé és ettől kezdve elindult egy hosszú beszélgetés köztünk. Főztem neki egy pörköltet, a kovászos uborka már megvolt hozzá. Nagyon ízlett neki. Ez már a halálos kórt feltartóztatni akaró műtét után történt. A seb még nagyon kaparta a torkát. Ott ült ez a kicsi ember a nagy fotelban és mesélt. Akkor találkoztam legintenzívebben olyan ésszel, amely szándékosan felém fordult és nem tíz, húsz, harminc emberhez beszélt, hanem csak nekem. S talán éppen ezért tudtam maradéktalanul megérteni. Előbb az Otelló volt a téma, a féltékenység, aztán a rendszerváltás, amely éppen akkoriban indult, hiszen a vers 1999-ben született. Szóba került az ifjúkora, a billegő emberi kapcsolatai, házasságai és végül is halál, amely akkor már nagyon erősen ott ólálkodott körülötte. Rettegés volt a szavaiban, félelem, valami kis irigység, hogy másnak jobban sikerült az élete. Ezt a véleményét én nem osztottam, de Ő így érezte. És egy pici szerepzavar, mert miközben tudta, hogy nagy költő, valahogy mégse hitte el. Szorongatta őt a kishitűség. Gyönyörű nap volt, a rendszerváltás időszakából talán egyetlen olyan, amelyre úgy emlékezem, mint ami biztosan "megérte".

- Hogy lehet ez? Hiszen végül is Te szó szerint a rendszerváltás egyik "főszereplője" lettél, amint 1989. március 15-én ott álltál a "szabadságról" elnevezett téren, a Magyar Televízió lépcsőjén és szavaltad az új 12 pontot.

Cserhalmi György: Nem volt abban nekem különösebb érdemem. Azt tudták rólam, akik döntöttek, hogy abban az időben másképpen gondolom a dolgokat, mint sokan, mert azt hitték, hogy nem nagyon voltam híve a szocializmusnak. Pedig nagyon is, hittem benne egészen 1968-ig, a csehszlovákiai bevonulásig. Nálam akkor esett le a tantusz. Ráadásul nem magától változott meg a véleményem, hanem nálam okosabb barátaim nyitották fel a szememet és elkezdtem kompenzálni. Vagyis ráfogtam mindent a rendszerre. Még azt is, amit igazán mi magunk rontottunk el nem pedig a politika. Ennek aztán komoly folytatása lett az életemben, mert később kijártam Csehszlovákiába, bekerültem egy nagyon komoly ellenzéki társaságba. Később derült csak ki, hogy valójában ez az 40-50 másképp gondolkodó, akik a később elnökké választott Vaclav Havel és körét alkották. Egyszer csak nyilvánosan bocsánatot kértem tőlük azért, ami 1968-ban történt.

- Te kértél bocsánatot, hiszen nem Te csináltad?

Cserhalmi György: Mégis bocsánatot kértem legalább a saját generációm nevében. Persze volt ebben valami nagyképűség, kivagyiság meg valószínűleg valamilyen komoly hiányérzet, hogy az ember tisztázza magát azok előtt, akik befogadták. Elég bonyolult lélektani folyamat zajlott le bennem. Azt akartam, hogy tudják, miféle-kiféle emberrel van dolguk.

- És szerinted megbocsátottak?

Cserhalmi György: Nekünk, akik ott voltunk közöttük, határozottan. Persze az egész megszállás, úgy ahogy történt, megbocsáthatatlan volt.

- Akkor miért kértél bocsánatot?

Cserhalmi György: Mert az ember tudta, hogy ha személy szerint nem is vett részt az ellenük elkövetett bűnökben, azért "mi magyarok" ott voltunk és ezért ezt a gesztust kötelezőnek éreztem.

- Szerinted az, hogy annyi hős szerepet játszottál filmen, színpadon belejátszott abba, hogy elvállaltad az 1989-es ezt a nyilvános szereplést?

Cserhalmi György: Feltétlenül!  Zsámbéki Gábor egyszer elszólta magát és azt mondta rólam, hogy: "baromi fontos színész". Nem azt mondta, hogy "jó, közepes, rossz", hanem ezt a szót használta, hogy "fontos". Ez nagyon pontos megfogalmazása az akkori habitusomnak. Tudtam azokról a csoportosulásokról, amelyek készülődtek, de nem voltam egyiknek sem tagja. Az ellenzékieket, olyan "zsúrfiú" féléknek gondoltam, akik ha durran a pofon, akkor úgy se lesznek ott. Szinte kivétel nélkül mind valóban olyan értelmiségivel találkoztam, akik korábban zenét, verset írtak vagy filmet, színházat csináltak. De nem éreztem magam közéjük valónak, mert én egy plebejusabb világ képviselőjének tartottam magamat. Bár kapcsolatban voltam velük, például Csengey Dénesen keresztül. De sokkal radikálisabban gondolkodtam, mint a többség. Aztán huszonhárom szervezet aláírta, hogy azt a szöveget, amit közösen szerkesztettek én mondjam el. Kértem ugyan 24 óra gondolkodási időt, de már húsz perc múlva tudtam, hogy el kell vállalnom.

- Ma hogy gondolsz vissza arra a napra?

Cserhalmi György: Nem jól. Nézd meg, hogy mi lett belőle. Bár, ahogy az ember akkoriban mászkált az utcán, ahogy én elneveztem: "a pesti burában", akkor már érzékelhette, hogy valami nincs rendben. Minden bokor alatt zajlott valamilyen szervezkedés. Hol a Batthyány örökmécsesnél, hol a Kossuth-téren vagy éppen Csengey meg én a tévé székháznál. Kisebb nagyobb szekták is mozgolódtak, nem csak politikai csoportosulások és azonnal lehetett látni, hogy máris feszülnek az ellentétek. Rögtön olyan érdekcsoportok is alakultak, amelyek sokkal jobban sóvárogtak a hatalom, mint a demokrácia és a szabadság iránt. Ahogy Arany János mondta egy helyen: "Ritka dolog, hogy egyetértsen három, a holnapot ma nyilván megeszik".
Szóval látni lehetett, hogy nem egyfelé mennek sem az ügyek, sem pedig az emberek. Erre rendesen rá is erősített a két rendszert váltó csoportosulás a Szövetség, az SzDSz meg a Párt, az MDF. Ráadásul abból is érzékelhető volt ez az ellentét, ahogy az egyik is megpróbálta a saját köreibe édesgetni az embert.  Nem volt abban semmiféle elvi mérlegelés vagy megfontolás. Jó példa az én esetem. Számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy beüljek a Parlamentbe, mert abszolút felkészületlennek tartottam magamat. Mások nem így voltak vele, vagy személyes okuk akadt, hogy elvállalják. Én ilyet nem éreztem. Azért sem, mert politikai analfabétának tartottam magamat. Meg aztán, hogy is nézett volna ki, hogy valaki este a pohár fenekére néz, másnap pedig betéblábol a Parlamentbe. Nem mintha nem láttunk volna azóta ilyet a város kapujában díszelegni, de számomra ez elképzelhetetlen volt.

- Ha már szóba hoztad az ivást, közismert, hogy időnként nagyon mélyen és rendszeresen a pohár fenekére néztél, és ebből elég sok konfliktusod, bajod adódott. Miért volt számodra fontos az alkohol?

Cserhalmi György: Fontos nem volt, de nem is szégyellem. Nagyon sokat tanultam belőle. Azt éreztem, hogy van bennem egy lórúgásnyi tehetség. Nem az enyém, kaptam! Hát kellene vele valamit kezdeni. Mindez a hetvenes évek közepén durvult el, amikor az "Azonosítás" című film díjat nyert Nyugat-Berlinben és engem nem engedett ki a Belügyminisztérium, hogy átvehessem a díjamat. Akkor tudtam, hogy itt valami komoly baj van. Lehet, hogy valaki olyan hülyeséget terjesztett, hogy kint maradnék, de ez nem volt igaz. Éppen ezért rágódtam magamban, hogy miért vagyok én lepalackozva? Éreztem, hogy bedugaszolnak. "Ott a palackon belül kóvályoghatsz Öcsi, de egyébként sehova nem mehetsz. Mit képzelsz Te magadról?"- mintha ezt üzenték volna. És persze adva volt a társaság, amelyben én a legsilányabb figura voltam, sok nagyszerű fickó között. Életem nagy találkozása Bódy Gábor lett, meg a másik filmrendező zseni, Huszárik Zoltán. Közénk tartozott Latinovits Zoltán, a "színészkirály", a remek prózaíró Császár Pista, a kitűnő ösztönös színész Hetényi Pali, vagy a festő Jánossy Lajos. Fantasztikus csapat. Duma, ivás és annak a kísérletnek az érdekessége, hogy ki meddig ment el. És mivel én tapasztalatlanul nem tudtam, hogy mivel élek vissza - persze a saját szervezetemmel, meg a képességeimmel - bizony elmentem a lehető legmesszebbre.

- És mit találtál ott?

Cserhalmi György: Saját magamat, a cső másik végén. Ez az egész alkoholizmus az én esetemben mélyen és megveszekedetten a nárcizmusról szólt. És amikor felismertem, hogy mindig magammal nézek szembe, akkor megkérdeztem a rám bámuló alaktól: "minek ez az egész nagy marhaság?". És abbahagytam. De ehhez a körülöttem lévő szakmai környezetnek is meg kellett változnia. Például rájöttem, hogy ha nem megyek el forgatni, akkor annak már korábban is súlyos következményeinek kellett volna lennie. Mostanában mondják, hogy ez egy következmények nélküli ország. Hát az akkori is az volt. Előfordult, hogy ott állt és várt rám vagy hatvan ember és mikor megérkeztem, akkor csak ennyivel ütötték el: "... a Tyutyunak olyanja volt, hát nem jött forgatni" - és nem történt semmi. Hát ezért ki kellett volna ebrudalni az embert.

- Az is előfordult, hogy nem mentél el forgatni, mert részeg voltál?

Cserhalmi György: Előfordult, hogy elfelejtettem elmenni, de részeg sohasem voltam, ha dolgoztam. De, hogy  érthető legyen mit éreztem, mondok egy példát. Az Ottlik Géza nagyszerű regényéből készült filmadaptációt a "Hajnali háztetők"-et forgattuk. Ott állt a díszletben egy kínai váza! Azt kérdeztem, hogy ez honnan van? Mondták, hogy a veszprémi püspökségtől béreltük. Mennyiért? Hetvenezer forintért. Mennyi időre? Ma estére! Én akkor 35 napra, főszereplőként kaptam 30 ezer forintot. Persze, hogy elborult az agyam. Vagy egy másik eset. Előfordult, hogy 400 ezer forintért varrtak nekem ruhát. Négyet egymás után. Közben, szerintem, már az első is jól állt rajtam. Ez több volt akkor, mint az éves fizetésem. Ez pedig a Katona József Színházban történt, amikor Moliere "Mizantróp"-jában játszottam. Ezek a felháborító dolgok teljesen kiütötték az embert. Persze nagy csibész is voltam, nem lenne fair mindig ezekkel a valóban képtelen helyzetekkel takaródzni. Kifejezetten szerettem az italt.

- Mit jelent az, hogy "nagy csibész"?

Cserhalmi György: Ma már nem vagyok büszke rá, de tény, hogy a saját életiskolámnak ez is részévé volt: csavarogtam, verekedtem, minden buliba belekeveredtem. Szinte véremmé vált és élveztem is, hogy így élek! Soha nem kezdeményeztem, de ha belém kötöttek, abból baj lett. Vagy engem ütöttek agyon vagy én vertem ronggyá valakit. Gyerekkoromban így edződtem. 1957-1958-ban Tégláson, egy javítóintézetben lehúztam másfél évet. És ott beleszoktam ebbe az életformába, mert másképpen nem lehetett talpon maradni. Ki kellett pofoznia az embernek a maga biztos helyét.

- Miért kerültél javítóba?

Cserhalmi György: Ezt nem szeretném elmesélni. Nem követtem el bűnt. Aki akar, nézzen utána. Dokumentálták, de a családom miatt nem akarom újra felidézni a történetet. A lényeg, hogy az embernek ki kellett harcolnia a maga helyét, hogy el ne sodorják. És minden ilyen intézetben, ahol sok fiú van együtt, ráadásul éppen ebben a kamaszkorban, nagyon gyorsan elcsattannak a pofonok. Így tanultam ki, hogy hogyan védjem meg magamat és az érdekeimet. Ott az élet erről szólt és nem adódott más választás. Mert egy ilyen zárt intézetben minden pici előny nagyon fontos. Egy normális társadalomból nézve sokszor szinte érthetetlen milyen apró dolog miatt képesek ölre menni ilyen helyen az emberek.

- Szóval már gyerekkorodban kialakult a magad pokla. És az alkohol társaságában jól érezted magad?

Cserhalmi György: Hol igen, hol nem. Ha igen, akkor, azért mert élveztem. Nem, pedig mint sokan gondolják, hogy menekülésként ittam. Nem menekültem. Sokat beszéltem erről  Petrivel. Ő is azt mondta, hogy ez nem kitérés vagy menekülés volt, hanem kőkemény életforma. Ráadásul azért is súlyos döntésnek bizonyult, mert önként választottuk ezt, és aki bírta az a mai napig él, aki pedig nem, az belehalt. Nagyon sok feszültség dúlt bennünk, és bár rám férne egy kis védekezés, én mégis inkább másokat fogok védeni.

- Miért kell egyáltalán védeni őket?

Cserhalmi György: Mert azt láttam, hogy a nálam idősebbek élete milyen bonyolultan alakul: egybekelnek, válnak, magukra hagyják a gyermekeiket, és néha mindez külső okok miatt, kényszerből alakult így. Rendezetlenek voltak az anyagi és lakáskörülményeik. Egyik napról a másikra éltek. Leteperte őket az a sokféle negatív élmény, amely körülvette, majd bekerítette őket. Az például, hogy nem fogadják el a könyvét, visszadobják a filmterveit, hogy kihúznak egyes jeleneteket a frissen bemutatott darabjából. Sőt azzal fenyegették, hogy nem engedik el egy fesztiválra. A hatalom a magánélet minden rezdülését is megpróbálta kézben tartani és irányítani. Nem véletlenül született akkoriban a híres, önsajnáló vicc, amely szerint: " A magyar értelmiség előtt két út áll. Az egyik az alkohol - egy más változat szerint az öngyilkosság - a másik járhatatlan."
Ha ilyenkor beültél ebbe a társaságba, bár fogalmad sem volt arról, hogy aznap mi történt, akkor is átragadt rád ez a hangulat. Eközben rengeteget tanultál tőlük. Megismerted azokat a könyveket, amelyeket el kellett olvasni, azokat a filmeket, színházi előadásokat vagy kiállításokat, amelyeket meg kellett nézni, vagy azt a zenét, amit nem volt szabad elmulasztani. Ettől egyszer csak kapott az ember egy gyönyörű összefüggő képet arról, ami sokak számára kimaradt a magyar kulturális életből. És ha magamtól nem is olvastam volna semmit, így nem hagyhattam ki a fontos könyveket, mert nem tudtam beszállni a dumába. Nálunk otthon például meg voltak Hamvas Béla könyvei, de addig nem sokat törődtem velük. Ekkor viszont falni kezdtem őket és libabőrös élményként éltem meg, hogy már akkor mi mindent megírt, amikor Tiszapalkonyán az őrbódéban élt. Persze komoly hátrányban voltam a többiekhez képest, mert a költő Dobai Péter - a "Mephisztó", a "Redl ezredes", a "Hanussen" forgatókönyvírója - vagy Bódy az egyetemről az alapokat már megszerezte. De én a semmiből indultam, hiszen a vívópástról kerültem közéjük és az első Jancsó filmbe csak azért vettek be, mint kaszkadőrt, hogy legyen egy kis nyári jövedelmem.

- Ezt a balhés életet hogyan viselte a családod, a környezeted?

Cserhalmi György: Apám is, anyám is rettenetes nehezen. Erzsinek, a feleségemnek pedig állandóan halálfélelme volt miattam. Egyszerűen attól félt, hogy ilyen állapotban belekeveredek valamibe, agyonvernek a rendőrök vagy elüt valami.

- Érdekes dolog, hogy korábbi nyilatkozataidban Édesanyád mindig felbukkan.  Édesapádról soha egy sort nem olvastam.

Cserhalmi György: Azon kívül, hogy Apám egy betelepült sváb földbirtokos család leszármazottja volt, szinte semmi érdemi dokumentum nem maradt róla. Például anyám se tudta megmondani, ha kérdeztem, hogy melyik iskolába járt. Kiderült, hogy járt Nyíregyházán, csere akcióval eljutott Hollandiába is, aztán Pesten tanult. Végül is, ami biztos az a Jogi Kar. De közbe jött a háború és találtam olyan fényképeket, amely a Ludovicára utal. Szóval az előzmények elég zűrzavaros történetként maradtak meg bennem.

- Milyen viszony volt közöttetek?

Cserhalmi György: Nekem a családban az anyai nagyapám lett a példakép, a családi Zeusz. A bálvány, azért mert magas volt és nagyon erős. Apám meg kistermetű, olajos bőrű, barnás török emberke benyomását keltette. És szegénykém árnyékában élte le az életét. Aztán jött a háború, kikerült a frontra, megszökött és nagy szerencséjére az anyám nagybátyja, Dalnoki Miklós Béla, vezérőrnagy, a segítségére sietett, így megúszott néhány dolgot. Jószerivel akkor változott meg közöttünk a viszony, amikor én Püspökladányba kerültem gimnáziumba és kikísért a pályaudvarra.
Meghatározóan érdekes pillanatként maradt meg bennem, ahogy az állomáson magához ölelt és én hirtelen azt éreztem, hogy ehhez az emberhez nekem rengeteg közöm van. Addig egyfolytában a lázadásaimmal és Nagyapám emlékével kellett megbíróznia. Meg persze Anyám csillogása határozta meg a családi élet hangulatát. Ismerjük az akkori, ötvenes évek kisvárosi Magyarországának világát.

- Hol laktatok ekkor?

Cserhalmi György: Ebben az évben költöztünk le Debrecenbe, mert eredetileg én budai úri gyerek lennék. Tíz évig éltünk ott. És olyan furcsa, méltatlan helyzetnek tartottam, hogy anyám tényleg mindent vitt. Olyan volt, mint a vetőkártyában a hirtelen öröm. Apám pedig igen komoly háttérmunkása lett ennek a családi életnek és a félig jogász, félig katonai karrier a háború után teljesen lenullázódott. Az egyszerű kisember életét élte, amíg felvergődte magát, és amikor 1978-ban, 64 évesen egy gyors infarktus elvitte, akkor már a Debreceni Csokonai Színháznak a műszaki vezetőjeként dolgozott.
Aztán a főiskola megint szétválasztott minket, mert Debrecen viszonylag messze volt és ritkán tudtam hazautazni. Viszont a nyarak egyre jobban sikerültek kettőnk között. Egyszer csak másodév után kettesben maradtunk, mert anyám valahol turnézott. Bár Apám nem volt ivós, de leült velem a konyhában - és mivel elkezdtem sörözni - a kedvemért megivott ő is két-három üveggel. Akkor kialakult egy nagyon jó, mély beszélgetés és attól kezdve nem engedtem el a kezét. Be akartam pótolni az elvesztegetett időt, és azzal próbáltam kompenzálni, hogy szó szerint akárhol leültem mellé, fogtam a kezét. Később, amikor televíziónk lett, akkor is kézen fogva néztük, pedig ekkor már 21-22 éves lehettem. Teljesen bolond dolognak tűnt, de nagyon jól esett. Szinte szükségem volt rá, mert igen komoly lelkiismeret furdalás alakult ki bennem, hogy amikor kellett volna, akkor nem vettem benne észre azt, ami nekem a legfontosabb: hogy az én Apám hihetetlen becsületes, tisztességes ember, akinek soha semmi kifogásolható dolog nem tapadt a kezéhez. Debrecenben is arról lett híres, hogy "Gyuszi bácsi megvesztegethetetlen".  Furcsa magába zárkózó kis ember, aki soha nem mesélt a háborúról semmit, miközben a szekrénye tele volt kitüntetésekkel: kis ezüst, nagy ezüst, vitézségi érdemérem és hasonlók. Mindenfajta, amit csak abban az időben egy frontszolgálatos megkaphatott. Az igazság az, hogy nem volt rájuk túl büszke, csak amikor valamelyik színészre egy háborús darabban kitűztek mindenféle érmeket, akkor mosolyogva végigmutogatta: ".. ez nem lehet, ez nem lehet, ez nem lehet fiam." Remek kis emberként emlékszem rá.

- Végül is, ahogy meséltél az első nagy beszélgetésetekről, eszerint Apáddal is az alkohol hozott össze. Legalább is segített a közeledésben. Ezért is visszatérve az ivós időkre, hogyan lehetett ilyen állapotban teljesíteni például a színházban? Hiszen a szerepek, feladatok elképesztő sorával, a szövegek fantasztikus mennyiségével birkóztál meg?

Cserhalmi György: A szövegeket valójában nem én modtam, hanem a szájam, ahogy a drága Gáti tanár úr a beszéd órákon megtanította nekünk a Főiskolán, hogy ugyanis az ember a száját tanítsa meg a szövegre, ne az agyát, mert azzal történhet mindig valami, például elkezd felejteni. Meg aztán nagyon nagy szerencse, hogy örököltem egy olyan vadállati szervezetet, amely mindent túlélt. Percek alatt regenerálódtam. És az is érdekes, hogy így is jól játszottam. Ma is őrzök egy levelet, amely egyetlen mondatot tartalmazott: "Kötelezem, hogy ezentúl csak másnaposan játszhat. Major Tamás!".
Egyébként aznap, amikor játszottam soha nem vetemedtem az ivásra. Egyszer véletlenül előfordult, hogy költözködtünk, és amikor végre mindent kipakoltunk, mondtam a feleségemnek, Erzsinek: "Na, most dolgoztam negyvennyolc órát, hát meghúzok egy viszkis üveget." Erre mit tesz Isten, fél óra múlva, cseng a telefon: "Hol vagy? Mondom: Itthon. Gyere azonnal, mert háromtól előadásod van." Ráadásul aznap kettőt is kellett játszani. Puff. Semmi baj nem lett belőle. Megráztam magam és rendben lementek az előadások.
És a zűrös élet ellenére iszonyú munkát végeztem, a "IV. Henrikben," a "Menekülésben", "A konyhában". Ez az átlagon felüli fizikai és színpadi teljesítmény mind-mind látható és érvényes alakítás volt. Hiszen a bennem dúló indulatokat ezen a terepen, a színpadon játszhattam ki magamból. A másik pedig a rengeteg filmszerep lehetősége. És az ivás mellett még mindig maradt lehetőség a tartalmas magánéletre. Erre szokták azt mondani, hogy soha ne legyek rosszabb társaságban, mint amiben éltem, ha nem dolgoztam. De az is jó volt, hogy közöttük nem a színház volt a központi téma. Nekem a színház tízkor befejeződik, és utána nem vagyok hajlandó beszélni róla. Viccesen, kissé nagyképűen, azt szoktam mondani, hogy ennél jobb ízlésem van. És a filmezéssel is így vagyok. Baromi jó dolog a munka, de meg kell húzni a határt, ahol vége. Nem szabad bezárkózni vele. Legalább is az én életemre, habitusomra ez érvényes.

- Most már másodszor említed ezt a szót, hogy "érvényes". Tulajdonképpen neked mit jelent ez a fogalom: "profizmus"?

Cserhalmi György: Azt, hogy meg tudjak élni abból, amit csinálok. Pontosan ezt. Én nem vagyok úgynevezett "örömszínész", akinek mindegy, hogy mit ér, csak játszhasson. Mindig megkérdezem előtte, hogy mennyit kapok? Sokan ezt anyagiasságnak mondják, pedig csak azért teszem, mert pontosan tudom, hogy éppen az adott produkciónknak mennyit érek. És sokan munka előtt és közben igyekeznek erről megfeledkezni.

- Ez mindig így volt?

Cserhalmi György: Amióta tudom, hogy nagyon nagy felelősség terhel, és nem fizeti ki az állam a mulasztásaimat, azóta mindent megteszek, hogy ezt elkerüljem. Viszont sokszor rengeteget megtakarítok egy mozinak. Velem azért szerettek mindig dolgozni, mert miattam soha nem kell semmit ismételni. Rajtam akár spórolni is lehet, ha erre vetemednek.

- Mi a véleményed arról, amit Gárdos Péter mondott rólad? Mi a "titok"?

Cserhalmi György: Az, hogy mindent elmondok.

- A színpadon, a filmekben, tehát a szerepekben?

Cserhalmi György: Óh, nem! Nem ilyen fajta színész vagyok. Amikor azon kapom magam, hogy játszom, akkor mindig a Latinovits Zoli jut eszembe, aki ezt hajtogatta: "Figyelj gyerek! Így még nagyon szépen, szűzen telik a pályád. De nézd meg magad majd negyvenéves korod után. Ne játsszál, mert akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy prostituált vagy!" Gárdos Péternek is forgatás közben állandóan azt hajtogatom, hogy csináljuk meg a főpróbát, mert akkor még szűz vagyok. A negyedik csapónál viszont már esélyes, hogy "kurva" legyen belőlem. Somlay Artúrról, az egyik legnagyobb magyar színészről mesélték, hogy mindig azt ismételgette a tanítványainak:  "Né jáátsz, né jáátsz!" Ez volt a vesszőparipája. És tényleg, főleg a filmekben nem érdemes olyan sok mindent "játszani".

- Mit jelentett neked Latinovits barátsága?

Cserhalmi György: Rengeteget. Ott Veszprémben döbbentem rá és tanultam meg, hogy a színészet komoly szakma. Életem különösen szerencsés fordulatának tartom, hogy tőle kezdtem el igazán tanulni a színházi, színészi mesterséget. Két alkalommal is rendezett: Németh László "Győzelem"-ében és Gorkij "Kispolgárok"-ában. Mind a kettő nagyon tanulságos és kemény hegymenet volt. És hihetetlen jókor jött. Mert túl azon, hogy az első évadomban, Debrecenben a Rómeo alakításom sikernek számított, a rendező Ruszt Józseftől, akinek az volt a híre, hogy nála játszani az "egy külön főiskola", én bizony nem sokat tanultam. Kallódtam. Nem volt komoly, átgondolt életem. Ráadásul szakmai még kevésbé. Megtanultam a szöveget, Gáti József tanácsai szerint és Ruszt szinte hozzám se szólt. Egyszerűen hagyta, hogy hadd menjen a dolog a maga útján. Aztán később mondta, hogy azért mert pontosan úgy csináltam, ahogy ő szerette volna  és feleslegesnek tartott minden instrukciót. Hitte Ő! De hát, főleg a pálya elején az ember arra vágyott, hogy mégis csak pallérozzák. Hallottam, róla, hogyha bekerül az ember egy társulatba az milyen jó. Hát én itt ebből nem sokat tapasztaltam.

- És miért volt más Latinovits. Mit lehetett tőle megtanulni?

Cserhalmi György: Nagyon keményen megdolgoztatott. Az igazság az, hogy nekem szét volt hullva az agyam. Ő pedig önmagában egy sajátosan rendszerező aggyal gondolkodott az építészmérnöki diplomájának köszönhetően. Úgy ahogy a számok és vonalak és a geometria megfegyelmezi az embert. Ez a hetvenes évek eleje. Persze mindenki tanulni akart tőle. Aztán akadt, aki tudott és mások pedig nem. Előfordult, hogy valakinek azért nem jött be, mert Zoli a maga valóságában igen ijesztő jelenségnek bizonyult. Különösen, mint színész. Mert ember legyen a talpán, akinek nem remegett meg a térde, amikor vele egy színpadon kellett játszania. Meg az se volt akármi, amikor előjátszott. Mindig attól rettegtem, hogy próba közben feljön a színpadra, mert én azt soha nem tudom utána csinálni, amit megmutatott. Míg élek nem felejtem el, hogy a "Győzelem"-ben be kellett lépni egy ajtón és ahányszor megpróbáltam ő annyiszor elégedetlenkedett. Minduntalan csak ezt morogta: "... nem jó, nem jó, nem jó ". Amikor pedig néhány változatban bemutatta, hogy hogyan képzeli, azt mindig jól csinálta. Rettenetesen begörcsöltem, aztán azt gondoltam, hogy nem érdekel én indulatból berontok.
Erre ő: "... két finom mozdulat az egész. A csizmáddal éppen csak nyomd meg az ajtót, ettől legyen egy kis fény a résben. A nézőben pedig támadjon fel a kíváncsiság, hogy ki a fene jöhet ott be. Ne mutasd meg rögtön magad, aztán nyiss be. Hunyoríts egyet, mert sötét van. Na, valahogy így. És ha a szakma egy lepedő, akkor megfogtad a csücskét."
Szó szerint megmaradtak bennem ezek a mondatok, mert az ember nemigen felejt el egy ilyen fordulatot és stílust: "Most aztán ne engedd el, mert kicsúszik. Az a jó, ha minél többet húzol be, azért mert ha nem így sikerül, akkor kezdheted elölről." Szóval ott, Veszprémben kezdődött az én igazi színészi pályám, ez a harminchat éve tartó kaland.

- Említenél nekem olyan filmeket, amelyben meg voltál elégedve az alakításoddal?

Cserhalmi György: Nem tudok ilyet mondani. Ezért se nézem meg őket újra.

- Egyikkel sem vagy elégedett?

Cserhalmi György: Dehogynem, mint filmmel igen. Csak ha visszanézem őket, akkor a saját teljesítményemben mindig akad valami, ami miatt elégedetlenkedtem. Például a Bódy Gábor rendezte "Amerikai anzix" szerintem remekmű. Az csak egy külön szerencse, hogy én is benne vagyok. Nagyon szerettem az "Azonosítás"-t, meg a "Szirmok, virágok, koszorú"-kat. Mindkettőt Lugossy László rendezte, akivel a filmkészítés közben mindig össze tudtunk fogni. Pedig karakterre és habitusra nézve két nagyon különböző világban éltünk. Szerettem a "Hajnali háztetők"- et. Ezt Dömölky János rendezte. És persze nagyon, nagyon a "Dögkeselyű"-t, András Ferenc filmjét. Aztán Bódy másik remek munkája a "Nárcisz és Pszyche"-t, amely Weöres Sándor elbeszélő költeményéből készült és mikor nekivágtunk, akkor istenkísérésnek tűnt, aztán mára kultuszfilm lett.

- És "A nagy generáció"?

Cserhalmi György: Ezzel bizony bajban vagyok. Szerintem az a történet nagyon ki lett fényezve. Ennél lényegesen ócskábbak voltunk. Kicsit heroizálták a figurákat.

- De hát a film nem szószerint szól az életről!

Cserhalmi György: Azért jó, ha minél több felismerhető belőle. Amikor először a kezembe adták a forgatókönyvet, akkor nagyon erősnek tartottam. Mire kész lett addigra bizony lekerekítették. Gondolom az elfogadás kedvéért, meg nagyon is pénzszűkében készült. Persze senkit nem akarok megbántani, mert igen távol vagyok már attól az 1985-ös világtól. Ráadásul kétségtelenül nagyon sikeres film lett belőle, és tele volt remek dolgokkal. Csak egy példa: az operatőr Ragályi Elemérnek az a zseniális ötlete támadt, hogy csak a híd egyik oldalát világította meg, mert a másikra már nem volt pénz. Így aztán az egész film során a forgalom egyirányban zajlott. Rengeteget röhögtünk ezen, mert tökéletes szimbólum volt az "egyirányú országról". De azért akkoriban a filmgyártás többnyire rendezőcentrikusnak számított, a színészek, köztük én is, tudták és végezték a dolgunkat, de elég kevés beleszólásuk lehetett a végeredménybe.

- Jancsónál ez hogy volt? Hiszen öt filmjében is játszottál, többnyire főszerepet. Szinte azt is mondhatnánk, hogy egyfajta alteregója lettél?

Cserhalmi György: Nem hiszem, hogy így lett volna. Azt tudtam, hogy nála a színész önállósága vagy játékstílusa egyszerűen nem érvényes. Inkább valamilyen egyéniség, akit le lehet fotózni és nyilván az ember valaminek az allegóriája vagy éppen szimbóluma lett, szervesen kötődve a díszlethez vagy a tájhoz. De vele nem lehetett elmerülni a szerep elemzésében. Ha megkérdeztem, hogy "Mester itt mit csináljak?" - akkor az íróval, Hernádi Gyulával néha nevetve mondták, hogy eszedbe jut valami jó, akkor írd meg Te. Persze aztán nem lett belőle semmi.
Annál a fiatal generációnál, akikkel mostanában forgatok, egészen másképpen zajlanak a dolgok. Amikor Mispál Attilával a Fény ösvényeinek előkészületeivel bíbelődtünk, akkor nálunk a konyhában a forgatókönyv minden jelenetét átdumáltuk. Két amatőr is játszott a filmben és minden dialógust kipróbáltunk, hogy mi áll jobban a szájukhoz, azért hogy természetesen tudják mondani. És közben ott ültek ők is. Egy teljes hónap csak erre ment el. Aztán mire a forgatásig eljutottunk minden részlet evidenciáknak számított, de közben semmi sem lett véglegesre rögzítve. Viszont mindenki tudta, hogy mit miért mond vagy csinál és ezt hogyan tegye. Azért tartom ezt a módszert jónak, mert az ember ilyenkor fontosnak hiszi magát. Nem csak játszik, hanem hozzáad, alkot. És ha ezt érzi, tehát hogy fontos, akkor az egész személysége intenzívebben lehet jelen. Bódy Gáborral tapasztaltam ezt igazán. Persze nem minősítésnek szánom, hiszen végül is nem a módszer, hanem az eredmény a lényeges, de arról azért pontos jelzés, hogy ez a világ is mennyire megváltozott.

- Akkor most a színházi szerepeidből is említsél olyanokat, amelyek elégedetté tettek vagy fontosak voltak számodra.

Cserhalmi György: Mindenekelőtt a győri színházban a Hamlet. Azt is Bódy Gábor rendezte, 1981-ben. Azért is megpróbálok nagyon erősen mellette állni, mert erről viszont készült tévéfelvétel és mivel mostanában digitális technikával képileg is felújították, hát kíváncsiságból újra megnéztem. És újra kiderült, hogy nagyon jó előadást csináltunk. Akkor azt mondták róla, hogy: ". különcsége miatt ki kérjük magunknak! Ez a szenny apoteózisa!". Most pedig úgy szól, mint egy ágyú.  Csak kevesen tudták, hogy még abban az évben, Hamburgban a színházi fesztiválon, ahol videokazettán versenyeztek egymással az előadások, elnyerte a fődíjat. Az Esti Hírlap írta meg egyedül, sőt meg merte dicsérni, így aztán soha többet nem engedték külföldre. Ezen kívül minden olyan darab, amit Székely Gábor vagy Zsámbéki Gábor rendezett a Nemzetiben vagy a Katona József Színházban. Tulajdonképpen igen későn, negyven évesen ott lettem olyan színész, aki már tudatosan kezelte a szakmai eszközeit. Itt nem lehet kivételt tenni: a "Konyha", a "IV Henrik", a "Danton halála", a "Mizantróp", a "Menekülés,  "A Manó", "A kár, hogy kurva...", az "Ivanov", a "Don Juan".
Ezek egytől egyik életem és pályám nagyon fontos eseményeivé váltak. De nem nagyon szeretek róla nosztalgiázni, mert az ember mindig saját magába botlik bele. Nagy korszak volt és ilyenkor azt kell hinni, hogy majd jön egy másik. Talán már nem az én életemben, de az nem lehet, hogy a következő száz évben ne legyen egy ilyen meglódulás, amely átformálta a színházról való gondolkodásunkat. Most nincs ilyen, de igaz, hogy nem is nagyon látom a mostani előadásokat.

- Nem jársz színházba?

Cserhalmi György: Nem, mert a mai színház komoly zavarban. Néha nagyon nem értem, mi történik. Azt értem, hogy mi a fenét akarnak ennek az egésznek az átalakításával: kevés a pénz és még kevesebből szeretnék megoldani. Vagyis, hogy az állam kevesebbet adhasson. De mi ennek a célja? Azt is értem, hogy kell az alternatív színház is. De miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Valamikor minden színház alternatív volt, legalábbis így kezdődött a mai modern színház. Az ízléssel van bajom, amely a nosztalgiához kötődik. Székely Gábor mondta egyszer: "A jó előadáshoz az kell, hogy harmonizáljon az ízlésünk és tartsuk együtt a darabot".
Lehet, hogy ez az eklektika, ami most dominál nagyon fontos, de engem rettenetesen zavar, hogy sehol sem látok egységes ízlést tükröző színházi produkciót. Általában azzal a színházzal azonosulok szívesen, ahol egyszerre jelenik meg a képzőművészet, a zene, az építészet és a játék ebbe épül be, ezzel harmonizál. Végül is nem erről szól az igazi színház? Van persze másfajta is, amit úgy neveznek, hogy "szegény színház". Ilyeneket szokott rendezni például Gothár Péter. De akkor ez valóban egy szándékos irányzat legyen, ne pedig az egyetlen lehetséges kétségbeesett megoldás a talpon maradásra, merthogy kevés a pénz az adott produkcióra. Az a megvalósítás viszont zavarba hoz, hogy ha valamit nem értenek, akkor kihúzzák. Így játsszák Shakespeare-t, Csehovot és másokat is. Van olyan is, hogy három-négy Shakespeare-t kevernek egy darabbá, és ezt már én nem tudom követni. És ebben nincsen semmi kivagyiság. Hanem bizonytalanságot érzek, hogy vajon ezt én miért nem tudom követni? Hol maradtam le, melyik az a pillanat?  Hiszen három évvel ezelőtt, amikor megint kiléptem a színházi struktúrából, tehát elhagytam a Radnóti Színházat, akkor még elég jól követhető színdarabokat játszottak. Amikor két év múlva visszajöttem, akkor már nem ezt tapasztaltam.

- És miért léptél ki?

Cserhalmi György: Nem éreztem jól magam!

- Időt kértél, mint a kosárlabdában szokás?

Cserhalmi György: Lehet, hogy időt kértem, de meg is voltam sértődve, hogy megadták. Ez nagyon bonyolult dolog. Azt láttam, hogy szinte a saját nemzedékem zülleszti le a színházi szakmát. Igazi, morális züllés zajlott le és ez engem rettenetesen bántott. Hiszen ezekkel az emberekkel én tegező viszonyban vagyok három vagy négy évtizede.  És képtelenségnek tartottam, hogy részem legyen benne. Végül is a szakmámról van szó, azért merek erről így beszélni. Nem új ügy ez! Előhírnöke volt, amikor a Thália Színház helyén született Művész Színházat el kezdték szétverni. Aztán újra kilógott a lóláb, amikor a Székely Gábort kiszorították az Új Színházból. Mára már ott tartunk, hogy csak nevében őrzi a színház önmagát. Igazi társulatok nincsenek, csak magános számlakönyves emberek. Egy színésznek borzalmas rossz érzés kényszervállalkozónak lenni. Túl azon, hogy megalázó, hogy az alkotói lélek széttiprása valójában nem is felel meg a szükségszerű helyzetnek, mert ettől nem lesz több pénz és jobb előadás. Viszont már a látszatra sem adnak. Ez az Antall korszak igazi időzített bombájának egyik nehéztüzérségi fegyvere, amely mára mindent szépen felrobbantott: "Menjetek és legyetek vállalkozók " Sikerült! Ma már ott áll mindenki rémülten, miközben neves és jelentős tehetségek tengődnek 30 vagy 40 ezer forintos nyugdíjból. De olyat is tudok, akinek csak tízet hoz a postás havonta, pedig komoly pálya van mögötte. Csak azért, mert valaki kitalálta ezt az őrült rendszert, amely ráadásul senkinek sem jó. Ettől a számtól kiveri az embert a víz, hiszen szegény végigmelózott harminc-negyven évet. Az én nemzedékem, ha szó szerint nem dolgozná agyon magát minden nap - már akinek jut belőle - annak gyakorlatilag ilyen kevésből kellene megélnie. Ezt nem lett volna szabad ennyire elengedni.

- Ki tehet erről?

Cserhalmi György: Biztos, hogy mi nem. A minisztériumi és önkormányzati emberek magukkal szemben nagyon nagyvonalúak voltak, velünk szemben pedig pitiánerek. Egy gazdasági realitásból kialakult nyüszítő politika kénye-kedvének lettünk odavetve, és ez most rajtuk minket szorít. Ez a cinizmus tombolása.
A mostani politikai hatalmat gyakorló emberek, akik ezen a színházi és filmszínészi generáción nőttek fel. Miközben nekünk is köszönhetik, hogy tudnak valamit a színházról, művészetről, ezáltal az életről most mégis mindenféle gazdasági érdekre hivatkozva lenyakazzák az egészet? Képtelenség! Ez az igazi abszurd színház: a mi szomorú életünk, ez a minket körülvevő valóság. Csak kinek van kedve ezt a saját bőrében és rovására eljátszani? Az ember csak bámul, és közben ezt gondolja: "...a fene egye meg a jó dolgotokat, mindnyájatokét." Rémülten látom, hogy ezeken az úgynevezett "nemzeti ünnepeinken" kiket tüntetnek ki. Inkább munka kellene nekik, mégha persze jól esik is, hogy megtisztelik őket. De ha helyette dolgozhatna, akkor mennyivel boldogabb lenne. Újabban egyre szaporodik a névsor az újságban, a vártál is mindig hosszabb, nem győzök lapozni. Ezért is mindjárt tudom, hogy ennyivel több lett a munkanélküli. Mert manapság sokszor egy ilyen kitüntetést azért is adnak, mert azt hiszik, hogy kárpótlás a munkalehetőség helyett. Vagy nem hiszik, csak ennyire képmutatóak. Ez bizony szinte elviselhetetlen és annak ellenére, hogy engem alig érint, azért rettenetesen bánt és bosszant.

- Ha már szóba kerültek a kitüntetések, Te valóban nem panaszkodhatsz. Három Oscar-díjra jelölt filmben benne voltál, időben lettél Balázs Béla- díjas, érdemes művész. A teljesítményedhez képest ugyan szerintem későn, 1990-ben, a Kossuth-díjat is megkaptad és rengeteg egyéb fesztivál és kritikusi talált meg. Most végül az Európai Unió Filméletmű díja. Mit jelentenek neked ezek a rangos megbecsülések?

Cserhalmi György: Nagyon sokat. Az ember mond hetet-havat, meg gőgösködik, hogy mindez nem is olyan nagy dolog, de azért mégis csak jelent valamit. Mondhatnak az emberről kígyót, békát, azért valamit csak tud az a szegény ördög, ha már benne volt három olyan filmben, ami eljutott az Oscar-díj közelébe. Különösen jó érzés, ha ezt egy más ország színeiben is produkálja. Azért, mert megerősítése annak, amit már addig elértél. Legalább is én így gondolom, de lehet, hogy szépre színezem a dolgokat. Megítélni nem az én dolgom, de igazán jól esik. Viszont ez Európai Unió életmű díjnál meglepődtem. Többször is megkérdeztem, hogy biztos nekem ítélték? Nem akartam elhinni, de persze mosolyogva válaszoltak: "Nem nincs tévedés, ez tényleg maga!". Komolyan megható. Ott áll az ember, körülötte a szlovák kisváros, Trencsén Teplice majd minden lakósa. Ez a név Krúdynál is felbukkant, legalább is nekem innen ismerős. És a híd falán egy csomó réztábla, bevésve a színész és hazája nevével. Tele nagy nevekkel. Az enyémtől nem messze ott díszeleg egy másik magyar, Törőcsik Marié, aki 1998-ban kapta meg, én 2003-ban. Milyen érdekes a sors, ugyanekkor kapta meg Klaus Maria Brandauer is, akivel a "Mephiszto"-ban együtt játszottunk. Csodálatos dolog. Különösen, ha tudom, hogy évekkel ezelőtt Wim Wenders, német filmrendező, aki nem akárki, az egyik filmemet látva azt mondta rólam, hogy "Ő Európa egyik legjobb filmszínésze ". Hihetetlen.

- Miért? Te ezt nem tudnád magadról elképzelni. Nem hiszed el?

Cserhalmi György: Nézd! Az hogy az ember "jó", az már egyfajta magányt jelent. A "legjobb" az pedig teljes rezerváltságot. Igazán nem akarom ezt mérlegelni. Egyrészt mert ilyen pontatlan megfogalmazásban nem is igaz, másrészt pedig ez mindig változik. Az egyik szerepben én vagyok jó, egy másikban viszont más. Ez függ az adott feladattól is. Mi magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy mindig keressünk "egy legkisebb fiút, akinek sikerült". Ha megvan, akkor abba jól bele lehet kapaszkodni, aztán, ha úgy alakul, akkor jól cserben lehet hagyni. Ettől sokan lesznek olyanok, akik azért ábrándulnak ki, mert soha nem érik el ezt a kiváltságot. Másoknak pedig soha nem ér véget a királysága. Viszont remek dolog azok közé a színészek közé tartozni, akiket különösen a magunkfajta szakmai emberek a jók között tartanak számon. Mert aki Magyarországon ide tartozik, az a világ minden pontján megállja a helyét.

- Ha ezt éppen Te érzed így, akkor tulajdonképpen visszakaptad azt, amit adtál nekünk?

Cserhalmi György: El nem tudom mondani, hogy az utcán mennyi szeretetet kapok az emberektől. Megállítanak, beszélgetnek, de naponta nem egyszer, hanem többször. Nyilván abban az életkorban vagyok, akitől már el lehet várni, hogy reagáljon. Mert felismerem, hogy valaki miért éppen rám kíváncsi és ezért törekednem kell arra, hogy mindig a lehető legpontosabb választ adjam. Eleinte zavarba jöttem, de ma már nem, mert tudom, hogy ez is egyfajta ajándék és igyekszem megfelelni ennek az elvárásnak.

- Ahogy most hallgatlak téged, az jut eszembe, hogy ezek a szavak nem a régi Cserhalmi "Tyutyu"-é. A balhés, bohém, viharos életű, ivós, önpusztító sihederből egy töprengő, megfontolt, higgadtan gondolkodó ember lett, aki nem kis távolságtartással képes pontos, elmélyült diagnózis megfogalmazására. De nem csak szakmai, hanem közügyekben is. Hogy történt ez? Mi az, ami megváltoztatott?

Cserhalmi György: Olyan jó lenne erre valami nagyképű szöveget mondani. De csak az összehasonlítás okán, inkább egy színházi hasonlattal élek, tehát szó sincs személyes hasonlóságról.  Hamlet, ha túléli, akkor Mercutio lesz, Mercutio pedig Prospero, aki akár eltöri a pálcáját, akár nem, akkor is Lear király lesz. Nyilvánvaló, hogy ha már az ember nem tartott egy másik irányba a barátaival, tehát a temető felé, hanem a gondviselés adott neki egy olyan képességet, hogy túlélő, akkor helyettük beszél. Végül is most nekik vagyok hálás, és őket képviselem. Még ha ezzel senki sem bízott meg és nem is nagyon veszik tudomásul. Ez egyfajta kompenzálás is. De ezúttal ennél sokkal több, magam vállalta megkerülhetetlen feladat, ha már így alakult. Tartozom vele ennek az össze-vissza kutyult életemnek, amely tele volt balhéval, ivással és rengeteg munkával. Erre viszont nagyon büszke vagyok. Végül is éltem, tele vagyok tapasztalattal, s ha bennem van, akkor valamire használni kell, mert talán tanulságos és nem csak eljátszani, hanem mondani is lehet. Persze nagyon is tisztában vagyok a korommal. Elég mulatságos ugra-bugra lennék, mint koros dühönc. Fiatal színészként én is nagyokat nevettem idős kollegáimon, akik ezt eljátszották. Nem örülnék, ha egy ilyen paprikajancsi szerepkörbe kerülnék.

- Érdekes fordulata volt a pályádnak a Hamlet, amelyet kétszer is eljátszottál, majd egy harmadik előadásban pedig Claudiust. Különös dolog lehetett ugyanannak a darabnak többször nekifutni.

Cserhalmi György: Számomra nagyon belakott világ Claudius figurája. Rengeteg "zseb Claudiusz-szal" találkoztam egész életemben, akiktől félni illett. Vagy legalább is megérezni, hogy nem magától nyirkos a tenyere. Mert ha éppen nem betegségtől, akkor szorongástól. Az ilyen emberektől mindig tartottam, mert tudtam, hogy valami vaj olvad a fülük mögött. A kérdés számomra csak annyi volt, hogy korona van a fején vagy kalap. Szóval, hogy milyen típusú diktátor vagy netán egy abszolutista, monarchista uralkodó? Mit takargat, amit Hamlet olyan nagyon veszélyesnek érez benne? Lehet, hogy azért, mert ráérez az értelmiség brutalitására vagy egyszerűen csak torzult, szorongásos személyiség és a kisebbségi komplexus viszi bele minden rosszba? Hiszen ez jellemző lehet szinte minden olyan emberre, aki hatalomhoz jut. Ezért is tartottam szerencsésnek, hogy mind a két szerepet eljátszhattam, mert így szinte magamnak is megfogalmazhattam a választ. De ennél is érdekesebb, hogy Claudiusként a Mészöly Dezső féle fordítás szövegét kellett megtanulnom, Hamletként pedig az Arany Jánosét. És az egyik előadás után a rendező, Ács János berontott az öltözőbe azzal, hogy:  "Gyuri! Miért nem vagy ilyen jó mindig az ima jelenetben? Hát ez ma este fantasztikusan sikerült!" Elképedt a válaszomtól: "Azért Jani, mert ma az Arany János féle szöveget mondtam". És az a döbbenetes az egészben, hogy hiába telik el akár száz vagy százhúsz év is a régi szöveg mégis mindig erősebb. Nem azért nem tudtam elmondani azt az imát, mert készületlen voltam vagy nem jól állították be a jelenetet, hanem azért mert kiderült, hogy imádkozni igazán csak az archaikus nyelven lehet. Az új fordításban nem volt benne az ősi metrum, amely engedte a lelket felszakadni. Helyette a modern nyelv spontánsága ütött át a szövegen és kiderült, hogy nem illik oda.

- Akad olyan szerep, amit szeretnél újra megformálni akár filmen, akár színházban?

Cserhalmi György: Nem. Egyáltalán nem!

- És ha újra felkínálnák?

Cserhalmi György: Nagyon érdekes, hogy amit igazán szerettem volna eljátszani az eddig nem talált rám. Ez a "Vihar" Prosperoja. Most mutatják majd be Zalaegerszegen. Szinetár Miklós rendezi és felajánlották a szerepet, de már nem akarom eljátszani. Mert szerintem ez egy negyven éves színésznek való. Az az igazi varázslat, amikor valaki ereje teljében azt mondja, hogy "...eltöröm a varázspálcámat". Ha egy nyugdíjas eltöri, hát istenem, mi van ebben? Ha valaki megette a kenyere javát és hátralép, azt tudjuk, hogy miről szól. Fáradtságról, unalomról, impotenciáról, rossz gyomorról, nagyot hallásról, csökkent látásról. De ha a lendület közben azt mondja: "Ez olyan undorító világ, hogy itt még varázsolni sem érdemes. Szevasztok! " Tehát amikor a csúcsra ért és a pálcát akkor töri el. Ettől alakul ki az igazi dráma. Mikor felkértek, újra elolvastam és rájöttem, hogy nem érdemes nyugdíjas Prosperot játszani. Mert ezzel átverjük a nézőt és egy kicsit Shakespeare-t is, hiszen ő is viszonylag fiatalon lépett le.

- Ez azt jelentheti, hogy leszámoltál a színészi pályával?

Cserhalmi György: Egy csudát. Ez csak annyit jelent, hogy a magam számára is a vártnál türelmesebb vagyok. Ülök a fenekemen, és nagyon nyugodtan várok, mert tudom, hogy egy csomó dolog még nem történt meg velem és el fog jönni.

- Mondjál nekem szerepeket, mondjuk, ha én lennék az igazgatód, akkor milyen darabra, milyen szerepre próbálnál rábeszélni?

Cserhalmi György: Soha nem voltak szerepvágyaim, de hát életkorom szerint valószínűleg most érdekes lehetnék Lear királyként.

- Ha már úgy látod, hogy a színész személyisége ennyire szoros kapcsolatban van a korral, akkor mivel rengeteg szerelmi szituációt játszottál el, érdekelne, hogy szerinted valójában mitől is lesz szerelmes az ember?

Cserhalmi György: Mitől?  Inkább kitől? Mindig az észbontó, kívánatos nőtől. Bár az előbb volt egy elszólásom, hogy a cső végén magát látja az ember. De ebben mindig tisztességesen játszottam. A szerelemben a másikat kerestem, soha sem magamat. De az se árt, ha az embert viszont szeretik. Én például tegnap mondtam a feleségemnek hogy: "Bözsikém. Nekem Te ugyanolyan szép vagy, mint amilyennek gyerekkorunkban megismertelek. Én tíz voltam, ő meg kilenc. Azóta vagyunk együtt és ez rengeteg idő. A szerelem ilyenkor is jó, meleg érzés, biztonságot ad. Azt szokták mondani az ilyen hosszú kapcsolatokról, hogy a szerelem átalakul szeretetté, majd a végére megint visszatér a szerelmes állapot. Mert ahhoz már kevés lenne a szeretet, amit egymástól el kell viselni. Ezt a sok berögződött nyűgöt, elkopott szokásokat, rigolyákat. Persze ez kölcsönös. A szeretetben nagyon sok megengedés van, a szerelem az kegyetlen játék. És most megint tényleg kegyetlen játék folyik. Ez így szép.


- Beszéljünk egy pár szót a másik nagy emberi érzésről: a barátságról. Sok barátod van?

Cserhalmi György: Van, de nagyon kevés. Ezeket a kapcsolatokat nagyon korán kell megkötni, aztán az ember mindig azt várja, hogy újakkal találkozzon, akikkel ezt megint megtalálja. De aztán kiderül, hogy ilyen nincs, mert mindenki nagyon egyedi személyiség. Én hiába fogom keresni bárkiben a Bódy Gábort, úgysem fogom megtalálni. És ha ne adj Isten, elveszteném a legjobb barátaimat, az újságíró Szegő Andrást vagy a festő, díszlettervező, építész Bachman Gábort - mert mondjuk összevesznénk - akkor őket sem találnám meg másban. Meg ebben a korban már nem nagyon születnek az embernek új barátságai. De meg se tudnám mondani, hogy most valakivel miért is kötnék barátságot. Valószínűleg nem is sikerülne. Érdekes, hogy például Szegő Adrással mindig azon veszekszünk, amiben egyetértünk. Egyre dühödtebben vitatkozunk, aztán amikor kiderül, hogy mégis egyforma véleményen vagyunk valamiben, akkor együtt haragszunk a világra, de nagyon.

- Ki szokott kezdeményezni? Te keresed a másikat vagy téged keresnek?

Cserhalmi György: Szegővel úgy vagyok, hogy többnyire én keresem és kérdezem őt, kivéve, ha a munkáját végzi, és interjút csinál. Bachman viszont az a típus, aki igényli, hogy ő beszéljen. Inkább én hallgatok, és Ő kérdez. Ha éppen tanácsra van szüksége, hogy milyen döntést hozzon valamilyen ügyben. Márainak van egy nagyon szép írása a magyar borokról. Elmondja, hogy hogyan képzeli el az öreg korát ott a verpeléti lankákon, ami persze soha nem sikerült szegénynek, mert emigrációban, nagy magányban halt meg. Oda ülnek a pince elé, aztán egy kicsikét beszélgetnek, majd telik az idő és még annál is kevesebbet szólnak. A végén már egyáltalán nem beszélgetnek, mert létezik az a fajta metakommunikáció, ami eredetileg is valamikor az ember tulajdonsága lehetett, hogy ugyanis nincs szükség egyetlen szóra sem, mert úgy is tudunk egymásról mindent. Mert ha baráti körben érezhetem igazán jól magam, akkor az nagyszerű dolog.

- Többször említettél olyan barátokat, pályatársakat, akik már elmentek, de a szavaid bizonyítják, hogy benned nagyon is elevenen él az emlékük, netán hiányoznak. Ha a Jóisten megajándékozna azzal, hogy közülük valamelyik visszajöhetne, kit választanál?

Cserhalmi György: Nagyon érdekes, hogy éppen délelőtt jutottak eszembe egy ismerős pszichológus szavai. Nemrégiben vesztettem el a nővéremet, aki nagyon közel állt hozzám. Hosszan betegeskedett és iszonyú fájdalmak közepette szörnyű elmúlást élt meg. Azt mondta ez a hölgy: "...engedjétek el, mert Ő már menni akar és csak a ti szeretetetek, tartja itt." Azt gondolom, hogy nem hívnék vissza, és nem tartanék itt senkit, mert tudom, hogy valamiért mennie kellett. Az a baj, hogy ez ennyi fizikai fájdalommal is járhat. Ha abban segíthetnék, hogyha valakinek mennie kell, akkor ne menjen fájdalommal, ne menjen szenvedéssel, az lenne az igazi.

- Nincs olyan ügyed, amit szeretnél valakivel közülük elrendezni?

Cserhalmi György: Úgyse tudnám már. Ez az ember büntetése. Hogy azt mondja: "... jó, majd holnap, majd holnap." Aztán egyszer csak valaki számára a holnap megszűnik. Már csak a számomra létezik és soha többé nem tudom elrendezni. Ez az, ami feldolgozhatatlan. De azért szerintem ez jó büntetés. Inspiráló!

- Ha befolyásolhatnád, hogy mi maradjon meg belőled, és mit felejtsenek el, akkor mit választanál?

Cserhalmi György: Nem jó, ha az emberből csak az marad fent, ami szent, tiszteletreméltó és a megkérdőjelezhetetlenségről szól. Erre példa Latinovits Zoltán esete. Az a jó, hogy ha már megmarad valami, akkor a teljes kép legyen. Tehát a pozitív dolgok mellett legyenek ott a negatívak is, mert különben csorba képet kapunk  vagy torzó lehet belőle. Miközben a tökéleteset akarják megőrizni, valójában tökéletlen kép alakul ki róla. Kinek jó ez? Lépten-nyomon kilóg a lóláb. Olyan ember nincs és ne is legyen, aki csupa jóból áll. Úgy jó az ember, ahogy van. És azt gondolom, hogy mivel embertársaim közül nem öltem meg senkit, el nem árultam senkit, néha bizony hazudoztam persze, de ezek mindig az én hantáim voltak és nem azért történt, hogy becsapjam őket. Nagyon meg lehet bánni, ha az ember egy berúgás alkalmával nem jól viselkedik. De egyáltalán nem szégyellem, mert velem történt és ez is én vagyok, hozzá tartozik ahhoz a világhoz, amiben élek. Tehát nincs mit szégyellnem és ezért maradjon minden vegyesen, úgy ahogy történt.

Wisinger István
A cikk megjelent a Playboy februári számában