Szergej Maszlobojscsikov

Szergej Maszlobojscsikov harmadik elõadását rendezi a debreceni Csokonai Színházban: a Tosca és a West Side Story után most Puccini Manon Lescaut-ját állítja színpadra. A március 13-án bemutatandó opera rendezési koncepciójáról Kozma András faggatta az orosz rendezõt...

A debreceni társulattal létrehozott eddigi munkáinak tapasztalata mennyiben befolyásolta a Manon Lescaut rendezői és vizuális koncepciójának kidolgozásakor?

Ami a zenéhez való viszonyomat illeti, az aligha változott. A két korábbi munkám során bejártam úgymond bizonyos utat, amely közeledést jelentett az opera szférája, és annak megértése felé: mit is jelent az ember, a szereplő egy operaelőadás kontextusában. Említettem már korábban, hogy számomra az ember "operában való jelenléte" valami egészen különleges létezési formát jelent, ami teljesen eltér egy színésznek a drámai színházban, a filmben vagy a táncban történő megjelenésétől. Egészen más dimenzió ez, s számomra talán az a legizgalmasabb, hogy felfedezzem e különleges szférának a törvényszerűségeit.

Puccinit az ún. verista művészetszemlélet legnagyobb alakjának tekintik, amit talán a realizmus egyfajta zenei változataként is megfogalmazhatunk. Ugyanakkor már a Tosca rendezésénél érezhető volt, hogy Ön inkább a valóság és a képzelet határán egyensúlyozva teremti meg az előadás világát. A Manon Lescaut esetében is ez a kettősség érvényesül?

Én óriási különbséget látok az ember belső beszédének valósága, és azon tények között, amit a hétköznapi élet realizmusának nevezünk. Ha abból a szemszögből közelítjük meg a kérdést, hogy Puccini zenéje az emberi lélek belső beszédének egyfajta ábécéje, akkor a verizmus fogalma elfogadható. Ha viszont a verizmust úgy értelmezzük, mint valamilyen hétköznapi szüzsé ábrázolását egy operaelőadás segítségével, akkor ez a fogalom számomra érthetetlen és idegen, mert úgy gondolom, itt a szüzsé színvonala igen távol áll a zenei megfogalmazás jelentőségéhez, lenyűgöző erejéhez képest. Irodalmi szempontból a történet úgyszólván kritikán aluli, bár mondhatják, hogy az opera zenei kiteljesedése érdekében volt szükségszerű a ilyen végletes leegyszerűsítés.
Én azonban úgy vélem, azok, akik egy közönséges történet "valósághű" ábrázolására törekszenek az opera keretén belül, nem jó úton járnak, az ilyesminek ugyanis nincs túl sok értelme.
Úgy gondolom, a művészetnek valójában egyéb témája aligha lehet, mint az, hogy megjelenítse az ember belső világa és a valós léte között fennálló viszonyt. Azt érzékelem, hogy az operaműfaj szférája sokkal szubjektívebb, mint a drámai művészeté. A dráma hordozza ugyan az absztrakció jellegzetes arányait (meghatározott módon támaszkodik az ember fizikai létezésére, reális beszédére és viselkedésére), ám az opera mintha sokkal inkább az ember "belső beszédére", belső világára épülne. Hiszen, egy operában az ember jelenléte alapvetően különbözik a megszokottól: a mindennapi létezésünkkel összevetve, egy éneklő ember viselkedése ugyancsak különleges. Az éneklés az ember számára a létezés sajátos formája, sajátos minősége, a belső világának jellegzetes kivetülése. Ezért nem tudom elfogadni azt a felfogást, hogy a verizmus valamilyen reális élethelyzet vagy banálisan hétköznapi történet rekonstrukciója. Az én értelmezésemben a verizmus reális lelki, érzelmi és szellemi eseményeket, folyamatokat ábrázol.

Az operaszerető közönség gyakran számon kéri egy-egy előadáson, hogy az mennyire hagyományos, térben-időben mennyire adja vissza a mű eredeti kontextusát - másképpen fogalmazva, mennyire korhű. A Manon Lescaut esetében hogyan válaszolna?

Amennyiben az emberben lejátszódó belső történéseket vesszük alapul, akkor teljes mértékben megfelel a mű eredeti szellemiségének. Ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy mennyire ragaszkodtam a librettó által behatárolt világhoz, akkor úgy válaszolnék: a rendezés során egyáltalán nem törekedtem a szöveg szó szerinti illusztrációjára. Hogy ez mennyire jelent korhűséget, véleményem szerint másodlagos kérdés, mert sokkal lényegesebb, hogy milyen témákat vetünk fel az előadásban. Például miként értelmezzük az opera szereplőinek belső vívódásait, érzelmi történetét és szellemi fejlődését.

Az emlékezetes debreceni Tosca-rendezése során a szereplők szellemi-lelki történéseit rendkívül izgalmas módon, a hagyományostól eltérően értelmezte. Például Scarpia esetében egy hatalmába belefáradt, a halál után vágyódó összetett személyiséget ábrázolt, aki szinte kiprovokálja Toscából az életét kioltó tőrdöfést. Ebben a rendezésben hogyan értelmezi Manon, Des Grieux és a többi szereplő viszonyát?

Hadd beszéljek azokról a témákról, amelyek ebben a történetben leginkább érdekeltek. Például nagyon izgatott az a dolog, hogy az ember miként reflektál a saját életére. Vajon képes-e saját magát kívülről szemlélni, s ez mennyire tér el attól, ahogyan az őt körülvevő világ látja, és elfogadja őt magát. Ezért kapott központi szerepet az előadásunkban egy hatalmas tükör, amely lehetőséget ad annak az ábrázolására, hogy az ember képes-e irányítani a sorsát, vagy csupán reflektál a vele történő dolgokra. Meglehet, az önreflexió az ember alapvető tulajdonságai közé tartozik, és aki erre nem képes, annak a viselkedése közelebb áll az állati létezéshez. Ebből kiindulva, pedig azt kutattam, a szereplők egymáshoz való viszonyát milyen irányban befolyásolja ez a kétségbeesett önreflexió, mi alapján hozzuk meg a döntéseinket,
mi az, ami fontos és értékes számunkra, hogyan tekintünk magunkra és a hozzánk közel állókra a "tükröződésen" át. Ezt a témahalmazt járja körül a mi előadásunk. Hogy meddig tart az őszinteség...

Az előadás plakátján egy koporsó előtt ülő, gyászoló nőt láthatunk, ami meglehetősen komor hangulatot áraszt. Ugyanakkor a próbák alapján megállapítható, hogy a rendezés során nagyon sokszor él a humor eszközével. A "Manon Lescaut" c. operát mennyire tekinti tragikus történetnek?

Azt hiszem, tragikus, ahogy általában véve az ember élete is tragikus, amelyben mégis mindig jelen van a humor. A plakáthoz egyébként Griffith 1916-ban készült Türelmetlenség című filmjének egyik képét választottam, amelyen egy nő a gyermeke koporsójánál ül. Számomra ez egy kicsit Manont szimbolizálja, aki mintha saját gyermeki lényét, gyermeki lelkét gyászolná. Azt hiszem, Manon története, kristályosan tiszta melodramatikus história. Mese egy ártatlan lélekről, amelyet az élet vágya, a szenvedély hajt, de amiként egy gyermeknek is nehéz elmagyarázni, mi a jó és mi a rossz, Manon számára sem létezik még a jó és rossz fogalma. Így, az őt csábító világ veszi el az ártatlanságát, és ezért kényszerül bele az élet tragikus folyamába. Az élet kiveti magából: a tulajdon ártatlanságáért kell megbűnhődnie. Bár eredetileg nem volt szándékomban, menet közben mégis úgy alakult, hogy az előadás visszautal egy meghatározott korszakra, és stílusában emlékeztet egy olyan korra, amit úgy fogalmazhatunk meg, mint a nagy illúziók, a "nagy álom" születésének idejét a 20. század elején, amikor sajátos színházi formák rezonálnak az emberi lélek változásaira és létrejön a kinematográf, a film művészete. Én mégis, ha lehet, kerülném a konkrét időszakra való közvetlen utalásokat, mivel nem történelmi tablót, hanem az emberi lélek térképét szeretném megrajzolni.

Előadásainak fő témája általában az emberi vágyak és álmok beteljesülésének lehetősége, illetve lehetetlensége. Magánemberként és művészként a vágyai és álmai a beteljesülés felé haladnak?

Az álom maga is egy út, állandó mozgás, és ilyen értelemben egyfajta fausti axiómaként fogható fel: ha valamit elértünk az életben, akkor már meg is halhatunk, de amíg mozgásban vagyunk, addig a magunk módján boldogok lehetünk. Én is folyamatos mozgásban vagyok még, a vágyaim, álmaim megvalósításának útján haladok, de valószínűleg soha nem leszek az az ember, aki beteljesítette minden álmát.


A Manon Lescaut szereplőivel készült interjúk a darabhoz kapcsolódó műsorfüzetben olvashatók.