Édes ötös

Az ember színházba jár! Az ember színházba jár? Jár, jár, de elõfordul, hogy az épület megvan, csak színház nincs benne, és az is elõfordul, ami a minap velem. Kollégák hívtak, hogy bemutatójuk lesz és már éppen ideje lenne, ha megnézném õket, mert mindig csak ígérem...hát elmentem.

Hivalkodó kommersz cím "Édes ötös" a Műhelymunka Társulat előadásában, a Liget Színházban. Bevallom őszintén azelőtt azt sem tudtam, hogy van ilyen színház Pesten. És van! Kíváncsi voltam, hogy vajon ebben az épületben van e színház azon túl, hogy kiírták rá!
És Hölgyeim és Uraim na és persze kedves Kollégák, színházban voltam! Hogy ezt miért mondom így kiemelve? Több oka is van. Az utóbbi években, ha jobb kedvre kívántam derülni, mindig kiszúrtam magamnak egy-egy vidámnak tűnő előadást kishazánk kőszínházainak repertoárjából. És egy két esetet leszámítva, mindig kiszúrtam magammal. Értetlenkedve nézem, hogy mi történt színházi világunk ízlésvilágával. Az is előfordult, hogy megkérdőjeleztem a saját ízlésemet. Bár nagyapámtól tudom, hogy az ember lelke nem hazudik, ha jól érzi magát akkor az, amit olvas vagy néz az jó. Na de ebbe a filozófiai kérdésbe most nem megyek bele.
Mikor közeledtem az utcán, sejteni véltem, hogy tényleg színház lehet, hiszen emberek vígan- fagyoskodva dohányoztak kisebb csoportokba tömörülve az épület előtt. Csatlakoztam. Figyeltem. Többen látták az Édes négyest és kíváncsiak a folytatásra. Gondoltam magamban, na szép már az előadásokat is sorszámozzák! Vajon Shakespeare-nek volt Hamlet II. verziója? Vagy Moliere megírta vajon a Tartuffe folytatását? Egyszóval gonoszkodtam magamban, ahogy szoktam. Végül is a cigi elégett és bementem, mint tisztes színházba járó. Az előadás kezdése késik a tervekhez képest... sokan vannak, és még jönnek! Mondja az egyik színész, aki aznap este éppen jegyszedőnek állt. És tényleg sokan vannak. Fiatalok, idősek egyaránt. Kezdődik, lámpa le, zene be! Ahogy nálunk szokták mostanában, gondoltam és majd az első mondat után jön a feketeleves... elhangzik az első mondat és figyelek, majd mosolygok, pár perc múlva már röhögök. Magam sem hiszem el azt, ami történik velem! Jól érzem magam. A helyzetkomikumokra és jellemkomikumokra épített, kommersz szövegek és pontosan felépített poénok a régi alapszabály szerint "Feladom és leütik", működnek. Sőt, jók! Sőt, néha már nem is kommerszek. Jó ízléssel megírt szöveg, életre kel. A színészi játékok tiszták, nem túlzottak, határozott és tiszta karakterek formálódnak meg a szemem láttára. Úgy érzem, hogy valami születőben van. Mondanivalója van egy vígjátéknak. Kristálytisztán nem is értem, hogy ilyet itthon, magyar színpadon látok, mert hát ritkaság. Kortárs, magyar, kommersz és jó. Legalábbis nekem tetszik, és a nézőtéren helyet foglalt nézőknek is - de hát ugye tudjuk a színház szubjektív műfaj - az azért enged valamit sejtetni, ha ennyi embernek tetszik. A zenei bejátszások és színváltások technika hiányosak, de kit érdekel, alig várom a következő jelenetet. És jön a következő jelenet és a következő szereplő, boldogan konstatálom, hogy igaz minden mondata. A játék szinte minden szereplője helyes szólamban szól hozzám. Értem. Élvezem. Nem akar lila és különleges lenni, és pontosan ettől lesz izgalmassá. Ember - ember általi ábrázolása.


A karakterek megformálásában kiemelkedő figyelmet követelt meg Maróti Attila (Steve) alakítása. Színészként nehéz ilyet mondani, de irigyeltem a könnyedségét és következetes tiszta játékát. Az egyszerű "férfiállat" jellemét, hihetetlen tisztasággal és finom "parasztsággal" ábrázolja. A humora és ritmusérzéke több esetben is tovább lendíti az előadás dramaturgiailag gyengébb részeit. Megmutatja a férfiösztön minden színét, és azt is hogy ezek az ösztönök milyen ostobaságokba tudják, gondolat nélkül taszítani az embert. Tiszta, érthető minden szava (ami manapság ritka kincs), valamiért elfelejtettünk tisztán beszélni a színpadon.  Gyebnár Csekka (Alex) az első pillanatban megtévesztett. Már kezdtem kárörvendeni, hogy mégiscsak lesz, amin moroghatok egy kicsit, ahogy azt jóízűen teszik sokan mások szakmánkban. Ez az örök divat! Mit csináljak, néha én is követem a divatot. Hát "pechem" van. Játéka nem szakmai hiányosságai miatt volt szürke, hanem a karaktere volt a szürke, a világban elveszett lány. Aki mindig kavar valamit a női lelkében, akivel megtörténnek az események, de szinte soha nem ő irányít, csupán sodródik. Viszont minden történés forráspontja. Hogy ilyen fiatalon, honnét tudja ennyire tisztán, megszólaltatni testének azon húrjait amik úgy tudnak muzsikálni, hogy szinte hangtalanok, mégis igazi dallamot ültetnek az ember lelkébe. Szakmai hiányosságokról pedig szó sincs, sőt. És jött a szerző Pintér Gábor Attila (Andy), jött és játszott. Mindig fenntartással kezeltem azt, ha valaki írja, rendezi és játssza a darabját. Most mit mondjak, ha már őt is dicsérem, akkor a kedves olvasó itt abbahagyja az írás olvasását, de nem mondhatok mást: jó volt. Színpadi jelenléte, izgalmas váltásai, váratlan reakciói, meglepőek és szórakoztatóak voltak, a szó legjobb értelmében. Bár artikulációs problémák akadtak, és néha hullámvölgybe került az intenzitása, de játéka egységes és szépen felépített volt.

Falvai András

(Richard) első megjelenésétől kezdve, idegesített. Valami baj van ezzel a fiúval. És tényleg baj van, de a szereplővel, nem a színésszel. Depressziós. Pályáját kezdő kolléga olyan hitelességgel, tartotta fent bennem a figyelmet, hogy a kalapomat megemelem előtte. Folyamatosan vártam, hogy mikor fog vele valami történni. Más esetben az ember azt mondaná, a kollégájának, hogy ne játszd már el az elején a halálodat, mert addig még van három felvonás! És kit érdekel majd a végén már, ha már most haldokolsz? De a fiú játékában ez volt a legizgalmasabb, hogy úgy vezette fel fokról fokra a halál közelségét, hogy én egyre idegesebb lettem a nézőtéren. És tippeltem, hogy na most... nem, nem... most...most. És csak nem akart öngyilkos lenni! Tiszta ideg voltam! És a legváratlanabb pillanatban, végre öngyilkos lett. Megnyugodtam! És kerekké vált a játéka, na ettől viszont felvillanyozódtam! Megdőlt az örök szabály! (mármint a ne játszd el a halálod az elején) Pinczés Attila (Tomi) a klasszikus értelembe vett "buzi"! Újra elkezdett a kisördög motoszkálni bennem! Túl fogja játszani, el fogja karikírozni, és nem. Nem ez történt! Lágy, mégis férfias mozdulataival, természetes hanghordozásával és könnyedségével szinte tökéletesen hozta jelenkorunk "divatcikkét", a meleg figurát. Tudom, hogy színházi kollégáim kiakadnak a szó hallatától, de olyan édes, zabálni való volt. Dinamizmusában ugyan voltak hullámvölgyek, és ritmusa is helyenként tempót kíván, de egységes játék és stílus jellemzi. Álmosd Phaedra (Klara) hát ő volt az egyetlen, akinek a játéka számomra, nem volt meggyőző. Ugyan színpadi jelenléte megvolt, mégis újgyakorlatként hatot. A dög-nővér szerep, igaz megírva is csak skiccként volt meglátásom szerint, de színészileg átjátszható lett volna. Pedig voltak pillanatok, melyek arról árulkodtak, hogy több van ebben a lányban.
Hát-tal nem kezdünk mondatot, de hát ez volt! Jó volt! Színház volt! Nézők állva tapsoltak! (még én is) Valami születik Pintéréknél! Lehet, hogy egy új színház! Mindenesetre egy olyan hiányt pótolnak a mi kis színházi világunkban, amit hajdan fénykorát élt "vidám színpadjaink". Értéket, véleményt, humorral jó ízléssel.

/viva/