Peeter Pauwel Rubens én vagyok! - szólt Flaubert Péter. Menten átjárást nyitott a Pesti Színházban bemutatott dramolettjében a barokk és a barokkos posztmodern között. A barokknak nagy feneket kerekít. Verbálisan, és vizuálisan. Továbbá hangsúlyozza kis drámájában, illetõleg nagy egyfelvonásosában a lecsúszó leplekbõl kivillanó derékhajlatokat, különbözõ méretû nõi kebleket.
|
Felsálok, tőgyek, hátszín, püspökfalatok, apácafalatok, cafkafalatok, ülepek, popsik, popók, seggek (az író ezt a terminust használja leggyakrabban kis barokkjában: Ach, Arsch!) Emberi mészárszék. Hús-és szóáradat.
Ugyanez a bemutató közönség nem fogadta el a Kék madár levetkezettjeit. Erkölcsileg utasította el magától, mivel tetszetős idomok helyett lestrapált testekkel szúrták ki a szemét. Gyönyörködés helyett az elmúlásra emlékeztette a nézőket. A Pestiben kicsaponghat a szem. Van látnivaló derékban, derék alatt, derék felett. Ha felöltöznek a testek, Zoób Kati színességeiben, bő anyagfelhasználását élvezkedhetik a nézők.
Két hete Rubens Medici Máriáról készült 58x45 centiméteres festményét a dániai Voergaard magán gyűjteményéből ellopták. Meg nem került, de Horesnyi Balázs tologatható átlátszó spanyolfalrendszerbe lopta bele Rubens festményeit, vagy kompozícióból készült élőképeit.
A Rubens és a nemeuklideszi asszonyok (Rubens und das nichteuklidische Weib) utánjátszás. A barokk borstörés első bemutatója a Ruhr Triennálén 2006-ban volt Hans-Michael Rehberg Rubens alakításával és a Bendix Dethlefssen vezette kölni Musica Antiqua közreműködésével. A hamburgi Városi Opera Ingo Metzmacher énekelte a kontratenor szólamot. Philipp Stölzl rendezte a duisburgi városi park erőművében az előadást. A színpadot elárasztó Rubenseket is ő tervezte.
Die postmodernische vendégszöveg, vendéghaj (Venczel Veráé aranyból), vendégfal (a modellek tolják-vonják a háttérben), vendég kontratenor (Vásáry André, als Gast) és a vendégzenekarnak vendégzenét kínáló Rácz Márton, a vendégrendező (a szépségtől elragadtatott Szikora János), mindenki vendég a Pestiben.
|
Lenyűgöző a haldokló Rubens szakmai szakszerűségével a többször egymás után meghaló, utolsót rúgó, lelkét kilehelő, majd még egy-egy feljegyzendő slusszmondatáért felülő Lukács Sándor. Mehr Gicht! - tekeri ki Goethe állítólagos világirodalmi abgangját, több fény helyett köszvény miatt siránkozva. Lukács pompás vígjátéki színész. Hibátlan ritmusérzékkel, Diadalmas öngúnnyal. Sajnos, időnként eszébe jut, hogy ő a Vígszínház drámai hőse. Kitekeri ilyenkor a vicc nyakát.
Vallai Péter famulusához, Eckermannjához illene leginkább a nyakatekert gondolatfacsarás, ha nem nyomatékosítaná nagyobb szünettel a következő viccet, vagy állandósult rossz szokással nem kuncogna előre a soros élcen, szíven szúrva ezzel a szellemességet.
A nézőtérről caplat színre Hegedűs D. Géza elszántan hideglábú, pedáns matematikus Kurt Gödelként (1906 - 1978), mint Rubens ellenjátékosa. Nem elég ártatlanul undok. Úgy játssza a tudóst, mint aki olvasta a szerepet, és kritikai véleménye van róla.
Gyuriska János apja utálatát fölszabadult diadal helyett depressziósan mondja el. A tehetség nyomasztása, az apa nagysága alatt nyögő ifjú, aki életerősen is élettelenebb a haldokló atyánál bonyolult szerep. Előképe - harc az apaképpel - megtalálható a Víg házi színpadán bemutatott Búcsúszimfóniában (1996).
Szarvak, szőrök, pucér sörhas: Juhász István Bacchusa.
|
MGP
Fotók: Perjéssy Gábor/port.hu