Bodó Viktor

Egyike a legellentmondásosabb fiatal színházrendezõknek. Elõadásait mindig kitünteti a szakma, õt magát viszont nem ítélik meg olyan pozitívan. A jövõre harmincéves színész-rendezõ úgy tûnik, nem bizonytalanodik el emiatt, és ez egyik legfontosabb erénye. Több elõadása született már külföldön és itthon is szerzõdtetett rendezõje a Katona József Színháznak. Zsenialitása a színpadon és a rendezõi székben kevesek elõtt kérdéses, de sokan kritizálják attitûdjét, viselkedését, munkamódszerét és egyszerûen csak õt is. Ennek ellenére õ az elsõ harminc év alatti rendezõ, akit meghívtak a berlini Deutsches Theaterbe.

"Az őserőt, a termékenyítő és pusztító gátlástalanságot, a figura ijesztő monumentalitását és robusztusságát már meg tudja jeleníteni a maga teljes pompájában", írja Bodó Viktor egy főiskolás szerepéről Koltai Tamás színházkritikus az ÉS-ben. A Krétakör színház Baal előadásáról van szó, mely az ő alakítása miatt maradt ennyire emlékezetes. "Azt mondta róla akkor a szakma, hogy Latinovits óta nem volt ilyen színész az országban" - meséli Kunert Péter, egyike azoknak az embereknek, akikkel tizenkét éve dolgozik együtt színházi előadásokon. Már elsőéves főiskolásként két filmbe "kérték ki", a Kalózokba és a Rosszfiúkba, majd a Jadviga párnája filmes változatának főszereplője lett, de akkor már tudta, ő inkább rendezni akar, saját elképzeléseit megvalósítani. (Hiszen már évekkel előtte, tizenévesen társulatot szervez maga köré: az Ad Hoc csoport rendszeres előadásokkal jelentkezik különböző művelődési házaknál és színházaknál, és telt házzal játszanak. Még ekkor, a középiskolában alakul ki a nagyon termékeny és hosszan tartó kapcsolata Kunert Péter zeneszerzővel és Vinnai András szövegíróval, színésszel.) Néhány filmes produkcióban még részt vesz, de hamarosan átadja magát a rendezésnek, és ez némelyekben nagy hiányérzetet okoz: "Nagyon kibuktam akkor, amikor kiderült, hogy ő befejezte a színészkedést" árulja el Török Ferenc filmrendező, akinek végülis sikerült több év után meggyőzni őt, hogy vállalja el a főszerepet az Overnight-ban. "Nekem nagyon becsípődött az ő személye, és iszonyú nagy meccseim voltak vele, hogy meggyőzzem, hogy játsszon ebben a filmben, ezért mindent megígértünk neki: nem kell a médiában szerepelni, nem kell interjút adni a Mokkában" meséli róla Török Ferenc. Bodó Viktor ugyanis ritkán ad interjút, nem szereti, ha felismerik az utcán és alig jelenik meg a nyilvánosság előtt. Elengedhetetlen erről a színészi pályájáról is beszélni, hiszen kivételes előadói képességei jelentősen besegítenek abban, hogy színészekkel foglalkozzon, rendezzen és még bátrabban kísérletezzen előadásai során.

 "Zseniális pedagógiai fogása Zsámbéki Gábornak, a Katona József Színház igazgatójának, hogy hagyja őt azt csinálni, amit akar" mondja róla Király Kinga Júlia, dramaturg, aki Füst Milán Boldogtalanok című drámájában dolgozott Bodóval. Határozottsága és sajátos elképzelései miatt, azonban, nem néznek rá jó szemmel és kétségbe vonják munkamódszerét. "Őt sokan nagyon utálják, azt tudni kell" - árulja el Kunert Péter, aki zenei rendezőként és rendezőasszisztensként is a kezdetektől fogva dolgozik vele, "egyszerűen féltékenységből, mert ő olyasmit alkot meg színpadon, amit mások nem tudnak, vagy nem mernek". Színészei közül is többen, mint például a marosvásárhelyi színház művésze, Berekméri Katalin, azt emelik ki egyik legértékesebb tulajdonságaként, "hogy mer. Rendkívül intelligens, ritka jó agyú, jó szemű rendező, aki érti a színészt és képes továbbgondolni azt az ötletet vagy foszlányt, amit mi, színészek kiböffintünk, de fogalmunk sincs, mit kezdjünk vele. Képes a színészéből dolgozni, nincsenek előre legyártott mátrixai, axiómái." Ő nem az a rendező, aki előre kigondolt sémákkal megy be az olvasópróbára, viszont mindig pontosan tudja, hogy mit akar elérni a színészekkel. Szenvedélyesen rajzol, több lakás fala tele van az előadások skicceivel. Része ez is annak a keresésnek, ami olyannyira jellemzi a vele való munkafolyamatot. "Valamilyen valós út megkeresése jellemzi őt, ami valahogy mindig egy állapot vagy helyzet utolsó állomását mutatja meg" mesél róla Berekméri Katalin. Ez a "kereső" attitűd sok színházban dolgozónak nem tetszik, hiszen ha valaki vele próbál, rendszeresen előfordul az, hogy éjszakába nyúló próbálkozások, kísérletezések folyamatában kell részt vennie: "Nem tud szokványos lenni. Az őrületet keresi egy történetben, az emberi létezés kicsúszott állapotait szereti megmutatni, a szélsőséges kapcsolatokat, az emberi viszonyokban a perifériát, ami után már nincs semmi, mert nem lehet már semmi... Szerintem nála soha sincs vége a próbafolyamatnak, nincs kész az előadás. Ez nagyon jó, mert folyamatosan dolgoztat, színészként aligha tudsz kihűlni a történetből, közben meg nehéz és helyzetekben kockázatos, mert teljes káoszt tud eredményezni, amitől akár egy estére szét is eshet az előadás. Nem a biztonsággal dolgozik, nem gyakoroltat be egy előadást. Gyakran azt éreztem rajta, hogy nem a végtermék, inkább az út érdekli" meséli a színésznő.  Nagy része a művészeknek, akikkel Bodóról beszélgettem, megegyeznek abban, hogy egy idő után felemészti azokat, akik vele dolgoznak: túlhajtja őket, míg mindent el nem ér velük, amit eltervezett. Számára azonban ez nem jelent mást, mint egy igazságos maximalizmust, mely nélkül talán nem is tartana ott, hogy például Grazban, vagy a berlini Deutsches Theaterben rendezzen. Van benne valami, ami sokkal több, mint a fiatal rendezőkre jellemző fáradhatatlan energia és akarás: van benne egy önző kíváncsiság más emberek irányába, amiből folyamatosan táplálkozik. "Neki mindig iszonyat nagy szociális hiánya volt" magyarázza legközelebbi barátja, ez is az oka annak, hogy fontos számára az őt körülvevő társulat, az alkotó közösség, akikkel kísérletezhet, színházat csinálhat.

Azonban nem mindenki tolerálja egyformán a munkamódszerét és a színészek beszámolnak arról, hogy gyakran elég nehéz követni ezt az állandóan újabb és újabb szempontokat alkalmazó, folyamatosan a felfedezetlen helyzeteket és állapotokat kedvelő rendezőt. Erre vezethető vissza állandó türelmetlensége, mely olykor megnehezíti együttműködését színészeivel, munkatársaival. Ő megteheti, hogy felrúg minden konvenciót, akár a színházi belüli hierarchiákat is, hogy mindenből kihozza a legjobbat. "Kellemetlen ember tud lenni. Ő nem az alkalmazkodó ember, ő diktál" jellemzi Berekméri Katalin. Erélyes, de nyitott mindenre; vezeti a színészeit, de szüksége van az ő saját megoldásaikra, ötleteikre is; türelmetlen, ugyanakkor nagyon pontosan és tökéletességre törekedve dolgozik. Ellentmondások hosszú sorába fog mindenki, aki kitárulkozik róla és képtelenségnek tűnik egyetlen olyan jellemvonását megállapítani, melyet ne kellene rögtön az ellenkezőjével is kiegészíteni. A színészek közül nagyon sokan nem szeretnek alkalmazkodni az újszerű módszereihez, azonban egyöntetűen igent mondanak akkor, amikor megkérdezem őket, hogy dolgoznának-e vele a jövőben. Az idősebb rendezőgeneráció többször látványosan is heves vitába, összeszólalkozásba keveredik vele vakmerő attitűdje miatt, de a színházi szakma minden alkalommal elismeri produkcióinak egyedülálló stílusát, mesteri kivitelezését és előadásai országos és nemzetközi fesztiválokon nyernek fődíjat. A hozzá közel álló szellemi és lelki társai sem tudnak egyértelműen nyilatkozni róla, zsenialitását, azonban, mindenikük elismeri: "kevés olyan emberrel találkoztam, mint ő, akire ennyire nyugodtan rá lehet mondani, hogy zseni", állapítja meg Kunert Péter. Ugyanakkor képtelen volt mindmáig egyetlen idegen nyelvet megtanulni...

Színházon kívüli élete is - ami tulajdonképpen nem választható el teljesen a színháztól - az új élmények, szélsőségek keresésében zajlik: az, amit nála sokan az öncélú figyelemfelkeltés, illetve a megbotránkoztatás eszközének látnak (olykor kihívó viselkedése, őrült ötletei, sokak számára értelmezhetetlen tettei), tulajdonképpen az új tapasztalatok átélésére irányulnak.  Nem lehet elválasztani ezt az oldalát a rendező mivoltától, hiszen az ő egész megjelenése és magánemberként való létezése is teatrális. Sikerei ellenére nem lubickol a sokak által vágyott, ünnepelt filmszínész szerepében, hanem belefog valami őrült ötletbe, színházrendezés és egyben saját útkeresés gyanánt. "Kicsit olyan, mint Marlon Brando" - mondja róla legjobb barátja, "van benne egy démon, amit nem tud levetkőzni".

Orosz Márta