A Nemzeti Színház darabját nem mostanában láttam, de úgy érzem, nem is baj. Amikor elhatároztam, hogy írok róla, próbáltam felidézni a maradandó élményeket… Ekkor döbbentem rá, hogy hát ez nem is volt olyan tökéletes darab, mint én akkor gondoltam, mert konkrétan három-négy jelenetet tudtam felidézni belőle és az előadás gondolatára nem járt át az a beleborzongós érzés. Sajnos. Bár a darabban nem használták zeneként, mégis a Franz Ferdinand „adaptáció”, a „Love and Destroy” tökéletesen illik hozzá: Szász János biztosan szereti de szét is rombolta Bulgakov Mester-művét.
Több ponton is csikorog a szerkezet. Egyrészt aki nem olvasta a könyvet biztosan nem értette a történet egy részét. Másrészt nem Oroszországban járunk (díszlet, jelmezek (főképp), szövegek, színészi játék), hanem valahol Európában vagy az USA-ban. Pedig nem lehetetlen olyan oroszosnak gondolt „feelinget” kialakítani (pld. A jég, Negyedik nővér, Siráj – nem gépeltem el, a Krétakörös -, Szibéria transz). Az orosz metrómegálló felirat - ami aztán nyilván célzottan el is tűnt és üresség tátongott helyette – és a Lágymányosi híd bevágása nem oldott fel és indított el bennem semmit. De lehet, hogy nem is kellett volna, hogy szovjet/orosz legyen ez a darab? Szerintem igen. Hiszen Bulgakov korának társadalmát is leírja. 
Harmadszor Wolandnak (Blaskó Péter) kellett volna elvinnie a darabot – de nem a bohóckodásával és földhözragadt „emberi” játékával hanem szatirikus, groteszk, ördögi mivoltával. A kiöregedett és fásult rocker jelmez és előadásmód nem volt éppen sátáninak nevezhető. Nagyon sajnálom, hogy a rendező is rosszul értelmezte a történetet és a hangsúlyt sem érezte. Pár hét távlatából úgy gondolom, hogy a színrevitel arra volt jó, hogy Woland és csapata (Korovjov – Gazsó György, Azazello – Mertz Tibor, Behemót – Csankó Zoltán, Hella – Szalay Marianna) előadjon egy Mikroszkóp színpadon helyénvaló műsort. 
Woland és csapata a Nemzetiben. Koncz Zsuzsa felvétele
Pedig ahogy a cím is jelzi (nyugodtan bele lehetett volna nyúlni, ahogy például A Sátán Moszkvában), ennek az előadásnak a Mesterről és Margaritáról kellett volna elmondania nekünk valamit – átütően, megrendítően és elgondolkodtatóan, ahogy Bulgakov is teszi. És még a (fő)szereplőválogatás is jó lehetett volna, hiszen László Zsolt (Mester) és Szabó Márta (Margarita) tökéletesen magukévá tették a szerepeket és elhittem (volna) nekik, ha nem szorulnak háttérbe és sikkad el jelentőségük a színpadon.
Mert amikor ott kellett lenniük, ők tényleg jelen voltak. Woland és csapata pedig – akik állandóan ott voltak ugyan, de nem nyűgöztek le játékukkal (az első sorból érzik a jelenlét), a külcsín (smink, jelmez) adta figurájuk lényegét és ez nekem nem volt elég. És igen, hiányzott a pepita kabát Azazelloról, ahogy a lényeg és vezérfonal is a darabból…
Negyedszer, amit igazán vártam és úgy gondoltam majd helyre billen a mérleg nyelve, a regény csúcspontja, a Sátán bálja. Újra csalódnom kellett, az ígéretes tömegjelentet elsikkadt, drámaisága és méltósága a semmibe foszlott, kár érte.
Nem akarom szépíteni, teljesen feleslegesnek éreztem a táncos koreográfiát, holott Horváth Csaba Kalevalája és Hazám, hazámja elképesztően jól sikerült és átgondolt volt. Amit viszont a rendezés részéről teljes mértékig kihasználtak az Nemzeti nagyszínpadának mélysége és technikája, ez a rész rendben volt. A darabról – darabért indított fórum hozzászólói nagyrészt egekig magasztalják az előadást, a technikai „újítások” (kivetítő, külső kamera) váltanak ki kisebb vihart. Szerintem nem ez volt a probléma, ha visszagondolok az előadásra eszembe sem jut a dolog.
A fórumozókkal ellentétben tartózkodnék a magasztalástól, úgy gondolom, hogy Szász Jánosnak nem sikerült megoldania eme mindenki által nehéznek gondolt feladatot – vagyis A Mester és Margarita színrevitelét. Az előadás nem adott semmi plusz dolgot a regényhez, Bulgakov történetének hangulata sem „jött át”, a többsíkú „mese” vázát kaptuk vissza, nem túl hiteles – tisztelet az említetteknek – színészi játékkal. Az igyekezetet méltányolom, de ennél többet vártam, hiszen a Nemzetiben előtte remek darabokat láttam. Talán a nagyszínpad volt a baj, egy intimebb térben hatásosabb átültetésre kaphatott volna lehetőséget a rendező és „csapata”, vagy Szász Jánosnak filmet kellett volna készítenie a történetből. És nem lehetetlen a színházba vitel sem, ahogyan ezt – bár tényleg réges-régen – Somogyi István rendezésében az Arvisura Színház először 1985-ben (mindenféle technikai hókuszpókusz és tér nélkül), a regénytől szöveges és epizodikus világától elszakadva, de filozófiáját megtartva tökéletesen megoldotta.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.