Euripidész: Alkésztisz (a Kecskeméti Katona József Színház vendégszereplése a Merlinben)

Bevallom, mostanában egyre inkább parázok a klasszikusoktól. Minél távolabb vannak tőlem időben, annál erősebb a gyomortáji szorításom előadás előtt, hogy nem fog tetszeni. Unni fogom. Vakarózni. Az órámat nézni. Tutira elcseszik.

Alapból egy Euripidész dráma nekem nagyon is tetszik – de szimplán mint kultúrtörténeti érdekesség. Rácsodálkozom, ahogy a szentendrei skanzenben a búboskemencére és a tisztaszobára, hogy: jé, ilyen volt a közízlés 2500 évvel ezelőtt. Ott ültek a hellének az Akropolisz lábánál a tógájukban, és ezen a sztorin bőgtek, vagy épp röhögtek egy jót, aztán kimentek a polisz elé és lenyomták a perzsákat falanxban. Szívesen beülnék valami rekonstruált kőszínházba, és megnézném eredeti jelmezekben előadva, akár ógörögül is, biztos beleborzonganék a tudatba, hogy visszarepültem egy kicsit az ókorba. De hogy élvezzek is egy antik darabot, na ahhoz több kell, mint hogy egy az egyben ledarálják nekem az ókori szöveget a mai színészek.

Klasszikusok ide, antik műveltség oda - azért valljuk be, hogy a szalamiszi csata óta kicsit megváltozott a közízlés. Belőlem egy ógörög dráma a’la natúr nem hozza ki azt a katarzist, amit az írója elő akart hozni a kortársaiból. Én pl. egyszerűen nem tudom beleélni magam egy gyermekeit féltékenységből megölő Médeia helyzetébe: lehet, hogy anno a démosz egy emberként sírt a személyes tragédiáján, de nekem akkor is már csak egy skizofrén gyerekgyilkos nehezen hihető és életszerűtlen története, akinek a motivációját a 20. század végi korszellemben nevelkedett lelkem nem nagyon tudja és akarja átérezni. Vagy ott van a deus ex machina: színháztörténeti megoldásnak érdekes, de azért ugye nem lehet elvárni tőlem, hogy tövig rágjam a körmöm,  hogy vajon a főhőst kimenteti-e Zeusz a veszedelemből, vagy az ellenségeik leküldik a jól a Hádészba. Ahogy a Lumiére fivérek vonata elől sem ugranának már szét az emberek a moziban.

Más dolog persze, ha kicsit aktualizálják a darabot, hogy a 21. században is izgalmas és aktuális maradjon. Sajna ezt a kényszert sok rendező letudja azzal, hogy feltesz díszletként egy betonkeverőt a színpadra, a hoplita meg nem dárdát és pajzsot visel, hanem tányérsapkát és kalasnyikovot, miközben a darab egyébként marad ugyanaz, mint a periklészi Athéban, és persze a fordításba sem mer/ tud senki belenyúlni. Csak hát az a szöveg, ami az ókortörténeti chrestomathiában jól mutat, nem biztos hogy ugyanolyan jól  hangzik egy színésztől, aki egy rozsdás Trabant mellett korzózik western-csizmában,  esernyővel. Jó, értem én, hogy egy ideig nagy szám volt az ilyen kontraszt ami a modern díszlet és az antik szöveg közt feszült, jól szembement a konvenciókkal, meg a Jézus Krisztus Szupersztárban is milyen ütős volt a krómozott világháborús rohamsisak a római légionáriusok fején, de azért egy idő után ez már önmagában unalmas. Van ezer dolog, amivel lehet operálni, hogy két és fél évezreddel később is érdekes legyen egy darab, azért van a rendező, meg a dramaturg, hogy kitalálják. A budapesti Katona József Színház Médeáiával szemben pozitív példaként tudom felhozni pl. a Nemzeti III. Richárdját, ahol a monumentális színpadtechnika és a korunkra ötletesen aktualizált történet simán elvitte a nyelvi akadályokat, szinte észre sem vette az ember, hogy nem napjaink szlengjével dúsított szöveg, hanem a shakespeare-i archaizáló nyelvezet Vas István-féle fordítása van a színpadon. Alföldi Tartuffe-je pedig egyenesen telitalálat a szövegbe jócskán belenyúló Parti Nagy Lajos átiratával.

A hosszas felvezető után a tegnap megtekintett darabról is pár szót: a Merlinben vendégszereplő kecskeméti Katona József színház gárdájának egész ötletesen sikerült megoldaniuk a fenti problémát. A klipszerűre összevágott, zenei betétekkel megspékelt antik sztori nem volt öncélúan-erőltetetten modernizálva. A mozivászonra illően élénk színek, a dinamikus koreográfia, illetve az elképesztően ötletes jelmezek és díszletek nagyon jól elvitték a darabot, könnyedén elterelve a rendezés néhány gyenge pontjáról is a figyelmet (igaz, az ismétlődő metálzenei betétet iszonyú idegesítő volt ötödszörre hallani).
A kánkánt járó Apollón bárgyúan groteszk figurája, vagy a vendéglátója cselédlányait vibrátorral csöcsörésző hedonista, macsó Héraklész pedig messze túlteljesítette a darabbal kapcsolatos elvárásaimat.