A Nibelung-lakópark - Krétakör

Térey János: A Nibelung-lakópark (r. Mundruczó Kornél)

Tény: a túl sok krétakörözés befogadói oldalon olyan tüneteket eredményez, amikor már nem számít az alapanyag, a darab, a hardcore-fannak csak az kell, hogy a szokásos csapatot a színpadon (már amikor van színpad) lássa. Nem szerepek/figurák jelennek meg előtte, hanem Csákányi Eszter, Katona László, Láng Annamária, vagy éppen Scherer. Helyes-e a színházelmélet szerint, amikor nem Leoncét, Poloniust, vagy éppen Vort látod a színpadon, hanem Nagy Zsolt, Rába Roland, Mucsi Zoltán figuráját? Fogalmam sincs, de nem is érdekel*.

De rátérve a Nibelungra, az első ütést az arcba az előadás helyszíne adja: a bezárt Lipót kopott falai között, hatalmas pincéjében ténfergünk (nem egy helyen történik a darab, minden jelenet után áttereli a nézőket egy újabb sötét terembe a smasszernek öltözött Tilo Werner), és ez már alapban is olyan tripet jelent, ami szinte kiált a további tudatmódosítás után. Nem akarod, hogy ezek a falak mesélni tudjanak. Az ijesztően perverz élmény csúcspontja a kórházi vaságyakkal zsúfolásig berendezett templom-kápolna, ahol nézőként kényelmes fekvésben asszisztálhatsz a szakrális tér megszentségtelenítéséhez - imitált kefélés, "bassza meg a magasságos!" Sárosdi Lilla szájából, stb. Nagyon nagy flash, amikor a fekvő emberekkel zsúfolt templom sötétbe borul, szinte történelem előtti korokat idéző törzsi feeling csap meg (és valami egész más Vrobit, aki a Sárosdi-Péterfy páros közvetlen közelében fekszik. Mellettem meg miért smsezik folyamatosan az ujjatlan trikós kis kopasz csávó?). A szokatlan térrel nagyon jól játszik Mundruczó, a templomi elfekvő mellett nagyon eltalált a hosszú pincefolyosó felhasználása, ahol a nézők sorfala között alakul ki a furcsa formájú, 2x25 méteresre elnyújtott színpad.

És vissza a szereplőkhöz: Kukorelly nyilatkozott nemrég olyan színészekről, akik nem egy szerepet vesznek fel, hanem átszűrik magukat a szerepen, miközben megmaradnak önmaguk: "színészek kilépnek önmagukból, átlépnek a szerepbe, így-úgy eljátsszák, technikásan, ügyesen, rosszul, rutinosan, ki hogy, és amikor lejönnek a színpadról, visszalépnek önmagukba. Az igazi hatást az állítja elő, aki – metaforikusan mondva – kilépve magából, a szerepen keresztülbújva mintegy vissza is lép azonnal". Ezt érezni a Krétakörön is cakumpakk: olyan színházat nézel, amiből hiányzik a teatralitás. A többi Krétakör-darabhoz képest ez még áthatóbban érezhető a Nibelungon**. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy a csapat tagjai tényleg elvegyülnek a közönség között, Péterfy Bori egy az egyébként klasszikus thrillereket idéző pincefolyosón sorakozó nézők közül, a szmokingos Nagy Zsolt pedig a melletted levő vaságyon fekszik.

Itt és most szó szerint a magadénak érezheted a színházat, rásegítésképpen most nem csak képletesen tűnik el a játékot és a nézőteret elválasztó vonal. Ha minden jól megy, Schilling "új" Krétaköre továbbviheti, a főnök megnyilatkozásai szerint pedig tovább is viszi ezt az irányt.

---

(* kérdés, jó-e, ha hagyod, hogy a színdarab bármely komponense ennyire rátelepedjen a többi alkotóelemre, de mivel már hagytam megtörténni, ez most nem foglalkoztat annyira)

(** info a darabról, ha már erre utal a cím: Mundruczó Térey János Wagner-alapanyagból dolgozó A Nibelung-lakópark című drámáját dolgozta fel. Az ónémet mondavilágra is építő nyersanyag monstre, ugyanakkor megvásárolható, és ildomos lenne elolvasni, ám ennek abszolválására most nem tennék nagyobb összeget. A darabot először 2004-ben játszotta a Krétakör, akkor még a Várhegy alatti Sziklakórházban.)