A Nibelung-lakópark - Krétakör

Térey János: A Nibelung-lakópark (r. Mundruczó Kornél)

Számomra kevés unalmasabb dolog létezik, mint egy germán mitológiai elemekkel megspékelt családregény. Térey könyvét kezembe véve hüledeztem, hogy kinek és miért jut eszébe ebből színházi darabot írni. Mert oké, hogy nagyívű a munka, jó sokáig írhatta, sőt bizonyos fokig még ötletes is a dolog – bár a votanos-ragnarökös téma magyar nyelvterületen valószínűleg kevésbé üt, a Frédi és Bénit idéző romhányis rímek mindezt jól kompenzálják (már ahol nem döcögnek) - az embernek mégis ott motoszkál a fejében a könyvet lapozgatva, hogy ennyi erővel akár a Négyjegyű függvénytáblázatot vagy a Kisnövényhatározót is leemelhette volna Mundruczó a polcról, hogy színpadra vigye.

A Krétakör miatt nem volt kérdés persze, hogy megnézem, de tartottam, hogy én is úgy jövök ki az előadásról, mint Woody Allen a Walkűrről („annyi Wagnert hallgattam, hogy kedvem lenne lerohanni Lengyelországot”). Előzetesen is érdekesnek tűnt viszont az OPNI pszichotrillereket is megszégyenítő helyszíne, bár a négy órás játékidőt fogalmam sem volt hogy tudják majd megtölteni, reménykedek: talán elírták, esetleg kétszer egy órás szünet van a felvonások közt.

Aztán kellemesen csalódtam. A sokkoló helyszínre írt darab a lipótmezei elmegyógyintézet olyan dantei bugyraiba vezette a nézőket az elhagyott, vakolatomlott folyosókon, hogy csak kapkodtam a levegőt (kétszer is elmentünk egy „neuropatológia” feliratú szoba mellett, aminek a jelentését még azóta sem mertem megnézni). A csapat pedig hozta a formáját, életre keltve és új értelmet adva az egyébként unalmasnak tűnhető dialógusoknak is. Humor, kreativitás, váratlan megoldások, lenyűgöző színészi teljesítmények…, a szarból is várat építene ez a társulat.

A Nibelung-család gyűrűjért folyó belső harcait felvázoló saga számomra csak másodlagos volt, ilyen keretek közt nekem bármit előadhattak volna. A színészek a nézők közé vegyülnek, folyamatos az interakció, a negyedik-ötödik jelenetnél már meg sem lepődök, hogy Sárosdi Lilla és Péterfy Bori csókolóznak mellettem egy kórházi ágyon, mégiscsak jobban jártam velük, mint két ággyal arrébb az a néző, akit épp Nagy Zsolt ölelget. Közben a nehezen beinduló történet is összeáll és kerek lesz, kifelé jövet már fogadkozom magamban, hogy mégiscsak végigolvasom a könyvet, remélem kitart a lelkesedésem hazáig.