Megtörtént, amire talán nem is volt példa az elmúlt évtizedekben Pozsonyban. Két nap alatt két kortárs magyar drámát mutattak be. Spiró György Szappanopara c. egyfelvonásosát az a.ha Színház, míg Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli c. színmûvét a West Színház játssza.
| 
Jelenet a Sóska, sültkrumpli c. előadásból
| |
Kettejük közül szlovák színpadon kétségkívül
Egressy Zoltán az ismertebb, akinek a Portugál c. tragikomédiáját annak idején a pozsonyi Nemzeti Színház és a kassai Állami Színház is játszotta. A Sóska, sültkrumplit Játékvezetők címmel mutatta be a West Színház, s lehet, hogy a jelenleg is futó labdarúgó Európa-bajnokság adta a bátorságot a színreviteléhez, hisz, amikor a médiában folyamatosan divat szidni a játékvezetőket (
Körmendi János írja valahol, hogy a játékvezetőt meggyőzni egy ítélet helytelenségéről annyira lehetetlen, mint egy rendezőt az elhibázott koncepciójáról), akkor talán nézőket lehet becsalogatni egy színházba azzal, hogy a játékvezetők belső világát, cselekedeteik mozgatórúgóját próbálják feltárni. A darabot
Lubica Lukáčová ültette át szlovák nyelvre, de a rendező mintha se a szövegben, se a színészeiben nem bízott volna meg igazán. A szöveget (ellentétben Spiró Szappanoperájával) "megszlovákosítja", így a cselekmény szlovák öltözőben játszódik, igen gyakoriak a kiszólások is, és még a közelmúltban lejátszott BL-döntő is beszédtéma a színpadon. Ez nem is lenne baj, ha a színészek nem törődnének többet a külsőségekkel, mint a belső lelki folyamatokkal. Ennek híján viszont könnyűnek találtatnak, és a közönség egy része a bohózattá lecsupaszított előadás olcsó poénjain röhög, mások a helyi érdekeltségű kiszólásokon mulatnak, aki pedig arra lenne kíváncsi, hogy mi is történik e három ember között, az hoppon marad. Nem éljük át sem a bírót alakító
Peter Kočiš, se az alkoholmámorban úszó Művész,
Dušan Szabó, se a bírói babérokról kényszerből lemondó, emberi gyengeségeit bőszen fitogtató Szappan, Roman Pomajbo tragédiáját.
| 
Jelenet a Sóska, sültkrumpli c. előadásból
| |
Sokkal szerencsésebben nyúl az a.ha Színház
Spiró György zeitstückjéhez. Volt egy korszaka Spirónak, amikor a sokszereplős darabok helyett kamarajellegű drámákat vetett színpadra, amelyek akár egy-egy újsághír feldolgozásai is lehettek volna. "Egy drámaírót nem az érdekel, milyen az a társadalom, amelyben éppen benne él. Ez a szociológusok vagy a politikusok műfaja. Az érdekli, miféle mélyebb emberi tudás hozható ki a számára adott világból. Történelmi témájú darabokban is csak azt írja, amit a saját közegéből megtanulhat. Ilyen szempontból nincs különbség mai tárgyú és történelmi témájú mű között. A Szappanoperában (
Zuzana Havlíková fordítása) egy mai Antigonét akartam megírni" - írja bevezetőjében Spiró, de a régi görögökkel ellentétben már nem várja el, hogy előadásai végén felálljon és meghajoljon a nézőtéren az, akiről az illető darab szólt. Ma már nagyon nem szeretjük, ha tükröt tartanak elénk. A Szappanopera voltaképpen kétszereplős darab, a többiek csak kiemelnek egy-egy szövegaspektust, ami nem túl hálás színészi feladat. A Nőhöz (hiszen Spiró általában nem is ad konkrét neveket színpadi hőseinek) becsenget egy Férfi, aki szokatlan üzletet ajánl. Ugyanis, ahogy már Gogol hőse, ő is holt lelkekkel kereskedik. Kárpótlást kínál fel a Nő őseinek holokauszt során elszenvedett borzalmaiért. A Nő (
Táňa Kulíšková), aki ugyan állandó anyagi szükségben szenved, megalázónak tartja és elutasítja az ajánlatot.
| 
Jelenet a Szappanopera c. előadásból
| |
De a Férfi (
Vladimír Jedľovský) nem enged, s mindent megpróbál, hogy a Nőt meggyőzze. Ehhez kap váratlan segítséget a Nő gyerekeitől, akiket nem igazán izgat a múlt, viszont könnyed életvitelükhöz a legjobbkor jönne a feljánlott összeg, s természetesen a férfi pártjára állnak. Kulíšková és Jedľovský is nagyon visszafogott figurát adnak, akik maguk is elbizonytalanodnak ebben a különös párviadalban. A Nő ugyan próbálja foggal-körömmel védeni az elveit, de kiderül, hogy az elvek csak akkor hatásosak, ha megfelelő anyagiak társulnak hozzá. Hiába a több diploma, több nyelv felsőfokú ismerete, ez még nem garancia a napi betevő beszerzéséhez sem. így tetszik vagy nem, a Nő is sokadállást vállal, s gyógyszerekkel kereskedik. A két hős küzdelmébe a maga arroganciájával beszáll a Szomszéd (
Alfréd Swan) is, amely figurát Spiró a Kórus helyettesítésére alkotott meg. S talán ő is hozzájárul ahhoz, hogy a Nő és a Férfi, miután ellőtték a patronjaikat, az üzlet helyett felfedezik egymás belső értékeit.
| 
Jelenet a Szappanopera c. előadásból
| |
Ugyan egyikük családi hátteréről sem tudunk meg túl sokat, de a szerző sejteti, hogy egyikük sem él boldog párkapcsolatban. De Spiró lepusztult világában (a díszlet csupán két ajtó, amely közül az egyik a Nő életét a külvilágtól, míg a másik a belső élettértől választja el) a remény is eleve halva született. Amíg a Játékvezetők előadásánál a szereplők belső vívódásait hiányoltuk, Štefan Korenčí rendezése leginkább erre koncentrál, s ehhez nagyon jó partnereket talál. Még az egy mondat erejéig a színpadra bevánszorgó Anya (Eva Rysová) is élő figurát tud felmutatni, ahogy a többiek (Jana Lieskovská, Matej Oravec) is remekül kiegészítik, ugyanakkor figurájuk miatt nem is tesznek túl sokat hozzá az előadáshoz.
A művészet kollektív műfaj, nyilatkozta a minap egy rádiós interjújában Spiró, ezért a lopás sem szégyen (mármint a művészetben). A Szappanopera az életből lopott felkavaró pillanatkép, amely legalább egy pillanatra megállásra késztet. Persze csak akkor, ha eltalálunk a Nemzeti Bank árnyékában meghúzódó, eléggé lepusztultnak tűnő művelődési házban működő színházba.
Juhász Dósa János, Új Szó
