Hans Gruber és Kemény János találkoznak a WC-ben. A Nakatomi toronyház harmincadik emeletén vagyunk. A terrortámadás vezetõje és a tótkomlósi rendõr hosszas fingó-koncert után kezet fognak, és bemutatkoznak egymásnak. Kemény János, mondja a Bruce Willisbõl magyarosított hõst játszó Mátyási Bence. Friedenthal Zoli pedig, aki a fesztivál elõadásra átvette Polgár Csaba szerepét, hosszan kinéz a közönségre, mielõtt válaszolna, aztán dönt: Péter, Molnár Gál Péter.
A tavaly végzett Ascher-Novák színészosztályból alakult Hopp Art társulat gyerekkorunk népszerű akciófilmjéből, a Die Hard - Drágán add az életed-ből adaptált színházi előadást. John McLainból Kemény Jánost, egy echte ungarische gentlmant, Holly-ból, a feleségéből Gunaras Hildát (
Radnay Csilla). A nyolcvanemeletes toronyház különböző folyosóit és tereit egy lehúzható és fölengedhető, négyoldalú műanyag fallal oldották meg. A filmes anyagot musicalszerűen vitték színre, sziámi számokra és rock slágerekre tombolnak a szerepükből kivetkőzött hősök. Az előadás alaphangja parodisztikus, a melodramatikus akciófilm hatásmechanizmusai működnek, amelyeket túlzásokkal és kiszólásokkal ellenpontoznak. Megszületik egy-két komolyan vehető szép színházi pillanat is, mint például a toronyház bevételének jelenete, amelyben egy operát több szólamban énekelve egy helyben menetelnek a szereplők.
A Zsidó Színház Hunkurunk (értitek: hun kúrúnk?) című előadásában egy újabb magyar hőstípust, a gettó kocsmák lakóit ismerhetjük meg. Egy hosszú hangfelvétellel indít az előadás, amelyben folyamatos telefonos kapcsolat van a Sirályban, a Szimplában, a Szódában, a Duplában és az Ellátóban iszogató ilyen meg olyan haverokkal, akik össze-vissza ismerik és nem ismerik egymást, és komoly energiabedobással és szervezési munkával keresgélik a haverjaikat a különböző helyek kocsmaasztalai és pultjai között, hogy aztán együtt mehessenek át egy másik helyre, vagy ottmaradhassanak bepunnyadva, ameddig újra szétválhatnak. Közben a szereplők elszórtan üldögélnek az asztaloknál, vagy ácsorognak a pult mellett a Kulturális Központ egyik konferenciatermében kialakított, és egy kicsit sterilre sikeredett kocsmatérben. Iszogatnak, olvasgatnak, mímelik a beszélgetést. Nagyon ismerős az előadás világa: a romkocsmák (amelyeket valószínűleg a fesztiválozók egy része látogat) szubkulturális élete, saját kommunikációs szabályai és szóhasználata; filoszemita viccelődése egy szűk, jól behatárolható réteg sajátja. Néhol talán egy kicsit túlságosan is belterjessé válik a hangulat. Kíváncsi lennék, hogy egy soproni ügyvéd vagy orvos mit tudott kezdeni az előtte gabalyodó utalás hálójával. De ez az, ami működteti is a dolgot. Arra megy ki a játék, hogy olyan hangulatot teremtsenek, mintha mi is ott ülnék a másik asztalnál.
A játszók, akik nem profi színészek, saját nevükön szerepelnek az előadásban, a szövegét valószínűleg saját, kocsmaasztalnál mesélt történeteikből és városi legendákból rakták össze.
Zárt világ, amelyet az emberek közötti viszonyok, a reálszituációkból kibomló eszement szürrealitás tesz izgalmassá. Egy fiú és egy lány, két gimnáziumi volt osztálytárs találkozik az egyik helyen egy asztalnál, és bevallják egymásnak, hogy régen, negyedikben talán, mindketten tetszettek a másiknak. A fiú még azt is elárulja, hogy verseket írt a lányhoz. Szépen alakulnak a dolgok, ami akkor elmaradt, talán most megtörténhet. Egy pillanat alatt fordul át mocskolódásba és üvöltözésbe az idilli helyzet, amikor kiderül, hogy a lány csak márciusban jelentkezett föl az iwiwre, és még csak százhatvan ismerőse van. Ahelyett, hogy az anyját szidná, azt vágja a fejéhez a fiú, hogy az ilyenek miatt nem működik a rendszer, ezek, a kutyás képeket felpakolók lassítják és teszik tönkre az iwiwet, majd elrohan. Szép jelenet az is, amikor két lány bizalmas beszélgetését a pasijaikról, a svédzsömlézésről (tudjátok, amikor a fiúk versenyeznek, és aztán egy zsömlébe élveznek - és hát az utolsónak kell megennie a zsömlét) folyton megszakítja egy hívatlan harmadik, és megérkezésekor fapofával folytatják a beszélgetést valami egészen másról.
A nap harmadik hőse a magyar focista. Ilyen úriemberekkel a Táp sátorban lehetett találkozni a Kiállítás című egyperces színházon. A sátor előtt
Elek Feri és
Vécsi Tibi szórakoztatja a sorban állókat, akik a bentről kiszűrődő zajokból (hm, ez az Albrecht Dürer, ez nem semmi, vagy csodálatos ez a festmény, stb.) arra számíthattak, hogy egy képekkel telerakott térbe érkeznek.
Bent azonban füttyszó és őrjöngés fogadja őket. Amint belépnek, a lábuk elé gurul egy labda. Kivehetetlen, hogy ki kivel van egy csapatban, de játszani kell. Az emberek gyorsan bekapcsolódnak, passzolnak és kapura rúgnak. De nem eszik olyan forrón a kását, mert az egyik színész hasra vágódik a mit sem sejtő focista előtt. Szabálytalanság. Piros lap. Kiállítás.
Sebők Bori
fotó: daphne
Kapcsolódó cikkek:
- Sztanyiszlavszkij és a külső nemi szervek - VOLT Fesztivál - első nap
- VOLT Színház VAN - Napi TÁPnaplóval
