A sokkoló

Bizarr alkotások látványdíjas életre hívója. Vizuális mûvész. Art designer. De még ez is fokozható: special art designer. Ilyenbõl Hollywoodban is kevés van. Állati preparátumait vitte Pálfi György sokszorosan díjazott Taxidermiájába. Elektrosokkolót, hidroterápiás eszközt, nõmérõtáblát készített Szász János világszerte nagy elismerést kiváltó Ópium - Egy elmebeteg nõ naplója címû filmjéhez. Õ adott új formát annak a nõgyógyászati széknek is, amely Eszenyi Enikõ önálló estjében, A gyönyörben nincs középútban kapott nem mindennapi szerepet. Ezek mind alkalmazott munkák. Szöllõsi Géza azonban kiállította már a szerelmeit is. Nõi altesteket, formalinban. Állati húsból varrt emberi szobrokat. Naturalizmus? Brutális esztétika? Az elképesztés, mint mûvészeti kategória?

Szöllősi Géza mindenesetre sem kórboncnoknak, sem gépészmérnöknek nem készült. De mert, ahogy ő fogalmaz, nagyon magas az ingerküszöbe, itt kötött ki, ezen a pályán. Azok közül, akik ma a testtel foglalkoznak, két művészt tart nagyra: Joel- Peter Witkint és Damien Hirstöt. Witkin fotós, a feldarabolt emberrel dolgozik, Hirst a konkrét hússal.

SZÖLLŐSI GÉZA FOTÓ: GLÓDI BALÁZS

"A Taxidermiáért, mint látványtervezői csapat, díjat kaptunk a filmszemlén. Nekem mégis van egy fájó pontom ezzel kapcsolatosan. Kivágták a filmből a kiállítási jelenetemet. Pedig Pálfi Gyuri gyakorlatilag azért keresett meg, egyéb dolgaim mellett, hogy tervezzem meg a film harmadik részében Lajoska, a preparátor művészetének csúcsát. Azt, ahogy kipreparálja az apját és önmagát. A kiállítási jelenet szerepelt a forgatókönyvben. Hatalmas tömeg egy európai galériában, rengeteg híresség, egy kortárs kiállítást nyitnak meg, amely most éppen felülmúlhatatlan. Ehhez kellett megtervezni állatokból a preparátumokat. Tizenkét tárgy készült el, és a bécsi Kunsthalléban egy napig tartott a kiállításom - amíg a forgatás zajlott. A végén aztán annyira megnyirbálták a jelenetet, hogy a filmben ebből nem sok látszik. Ha összefutok Pálfi Gyurival, viccesen meg is jegyzem neki: ’Ezt soha nem fogom megbocsátani!’ A Taxidermiában egyébként nem volt meghatározott a funkcióm, mint az Ópiumban. Tárgyakat, tárgyegyütteseket terveztem itt is, például evőversenyasztalt, amelyhez hozzáépítettünk egy mérleget. Ezt teljes egészében én találtam ki, de az sem olyan nagy dolog. Az Ópium sokkal nagyobb kihívás volt. Abban minden motívum olyan, hogy engem is régóta foglalkoztat. Szász Jánossal a filmszemlén találkoztam. Gratulált a Taxidermia után. Mondtam neki, hogy igazából nem ezzel foglalkozom, van nekem más munkám, saját művészetem, ha szabad így fogalmaznom, és annyira nem szeretem ezt a filmes szakmát! Kivágják a munkádat. Ettől függetlenül pár nappal később felhívott, hogy találkozzunk, beszéljünk arról, hogy dolgoznék-e az Ópiumban. Első pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy mit tudnék mellette csinálni. Közöltem is vele, mire ő azt felelte: ő nem korhű tárgyi világra gondol, hiszen arra vannak emberek. Elmennek a múzeumba, fotó alapján legyártják ugyanazt a gépet, s a legutolsó gombig minden tökéletesen olyan lesz. Neki viszont más kell. És hogy azért hív engem, hogy ilyen dolgokat rakjak a filmbe. Időbe telt, míg elkezdtem terveket készíteni. A forgatókönyv alapján háromféle út volt előttem. Egy: konkrétan le volt írva, hogy az adott jelenetben milyen eszközre van szükség, és annak kellett formát adni. Kettő: bizonyos pontokon én kérdeztem meg, hogy mi lenne, ha ide kitalálnék valamit. Három: ott volt a Lázár Tibor tervezte, remek díszlet a maga kívánalmaival. Ez ugye három szint, a tervezésnek három különböző fajtája. Az elsőnek és a másodiknak funkciójában is működnie kell. Én a második szintet szeretem, amikor felajánlhatok valamit a rendezőnek, ő pedig azt mondja: ’Rendben, nézzük meg!’ És úgy komponálja meg a jelenetet, hogy az általam létrehozott eszköz tökéletesen működhessen benne. Vagyis a kezemre játszik. Az Ópium nagyon nagy lehetőség volt számomra. Ott minden sikerült. Az egész forgatás. Bent lődörögtem a stúdióban a rajzaimmal, és hallottam, milyen drámák vannak. De amikor elindult a kamera, onnantól kezdve a nagy kerék forgott, és minden klappolt. Ez volt életem egyik legjobb munkája. Igazából nem is nevezném annak, mert játék volt, és még fizettek is érte."

Csáth Gézát olvasott és 19. századi gyógymódokat tanulmányozott. A sokkolás válfajait. Fizikai ráhatás a testre, hideg víz, meleg víz, áramütés, lenyugszik vagy felélénkül a test? - ez volt a kérdés. Más módszert alkalmaztak a skizofréniánál, mást a paranoiánál. Ezt tisztán kellett látnia.

"A történetbeli beteg, Gizella, a huszonnyolc éves nő, teljesen kiszolgáltatott az intézetben. Testileg bármit tehettek vele. Ezt kellett megjeleníteni a lehető legerősebb motívumokkal. Nekem a bemerítés tűnt a leglátványosabb megoldásnak. Fűzőkényszerzubbonyban teljesen leszorítják a nőt, bebandázsolják, és fejjel lefelé eresztik bele az akváriumba. Ez olyan kiszolgáltatott helyzet, hogy ennél erősebbet nem is tudtam volna elképzelni. A néző is úgy érzi: Gizella, a történet szenvedő alanya képtelen megakadályozni, ami vele történik. Egyszerűen elszenvedi, eltűri, hogy kísérleteket végezzenek vele. Ha fáj, akkor szenved, ha nem, átvészeli, de végig használva van, végigmegy a kísérleteken, anélkül, hogy előrelépés történne. Ezzel áll kontrasztban a pszichoanalízis, amellyel Brenner doktor lép be a képbe."

Háromfajta tárgyegyüttes szerepel a filmben. Az intézet eszközei, Brenner tárgyai és a Gizellához kapcsolódó motívumok. A forgatókönyv elektrosokkolót kért Szöllősi Gézától. Utánajárt, milyen sokkolókat használtak a 19. század végén és a 20. század elején.

"Formailag minden volt már. Ha hasonlót hozok létre, azt mondják: díszlet, holott 1890-ben már használták. Az nem érdekelt. Nekem arra kellett figyelnem, hogy motívumában, hangulatában belepasszol-e a filmbe. Az elektrosokkolóról képben a villamosszék- motívum jut az ember eszébe. Én egy normális, karfás tonettszékre gondoltam, kicsit átalakítva. Semmiképpen nem akartam olyan módszert alkalmazni, ami már sokszor megjelent, mint ahogy egyenesen abszurdnak találtam, hogy az embernek gyűrűkbe kellett bedugnia az ujjait, de még a lábujjait is, és úgy vezették bele az áramot. Kirsti Stubo, a Gizellát alakító norvég színésznő úgy eljátszotta a jelenetet, hogy amikor megcsapta az áram, az egész stáb azt gondolta: László Zsolt valóban beleengedte. Olyan szinten hiteles volt, hogy mindenki megvárta, míg a ’vége!’ után szusszant egyet, s csak akkor mozdultak. Amikor elkezdtem mutogatni Jánosnak a terveket, kértem őt, hogy képzeljen el egy skálát nulla és tíz között. A nulla az, ami korhű, könnyen megtalálható tárgyegyüttes, a tízes pedig a teljes fantázia. Mi hol vagyunk ezen a skálán? - kérdeztem. Lőjük be, hogy formailag mit szeretnénk. És megállapodtunk az ötben. Az illett ugyanis a rendszerbe. Gizella ír, nagyon sokat ír az intézetben, tehát nagyon sok papírra van szüksége. De honnan van a papír? Nem létkérdés, én mégis megpróbáltam végiggondolni. A nőmérőtáblához 2 méter × 80 centiméteres adatlap is tartozik, amelyen körberajzolják a beteget, hogy a különböző karaktereket össze tudják hasonlítani. Ilyen papírból tehát sok van az intézetben, egész nagy tekercsekben tárolják."

Kirsti Stubo. Kényszerzubbonyba fűzve a norvég színésznő. Merítésre készen. Még csak belógatják az akvárium fölé, de már veszi a kamera.

KIRSTI STUBO AZ ÓPIUMBAN - EZZEL AZ ALAKÍTÁSSAL NYERTE EL A LEGJOBB NŐI FŐSZEREP DÍJÁT A MAGYAR FILMKRITIKUSOKTÓL

"Ott olyan feszült volt mindenki, hogy akkor már nem lehetett kontakt kettőnk között. Én is, Kirsti is másra figyeltünk. Voltaképpen ugyanarra, csak más megközelítésből. Az nagyon jó, hogy lerajzoltál valamit, eltelik pár hét, legyártják, egyszer csak ott a szetted és működik. Látod, hogy mindenki örül. Kitaláltál valamit, és beszivárog a filmbe. Magát a motívumot, hogy hideg vízbe merítik az embert, egy ilyen tárgyegyüttessel fel lehet erősíteni. A gyakorlatban ez úgy történik, hogy fellapozok néhány könyvet, megnézek néhány konkrét dolgot, de inkább csak formailag keresem a motívumokat. Megtaláltam például a világ legnagyobb szabadulóművészének, Harry Houdininek az akváriumát, amelyet vertikálisan állítottak fel, és abba lógatták bele. Japánban pedig van egy szexuális játék, valamiért nagyon szeretik: a bandázs. Fűzőbe szorítják a nőt és lógatják. S ez a két motívum kelti azt az érzést, amit szerettem volna, hogy megjelenjen. Ezt a kettőt kombinálni. Formailag olyan egységbe raktam, hogy az adott korban hiteles legyen. Tehát nem nagy csodák ezek, csupán gondolkoztam és a meglévő eszközök alapján új minőséget állítottam elő. Kirsti félt tőlem. Szado Gézának hívott. A stáb előtt is. Nem tudta, mi vár rá a forgatás során. Olyan szinten azonosult a szereppel, hogy már az is elég volt neki, amit János kért tőle, és ehhez jöttem én! Lemértem a koponyája átmérőjét, és hoztam a fűzőzubbonyt, amelybe belerakták. Ez már sok volt neki, de mindent végigcsinált. A hidroszett, a vízbemerítés, hogy meddig bírja lent, mindenkit érdekelt. Volt egy dublőr, egy hivatásos kaszkadőrlány, akivel mindent kipróbáltunk. Minden rendben volt, nem kellett tartanunk semmitől. Felcsatolták Kirstit, és valóban addig maradt a vízben, amíg bírta levegővel. Közben játszott, ezer érzelem volt az arcán. Én is azt mondtam: minél tovább bírja, annál jobb lesz a jelenet. Úgy jött ki a vízből, azzal a levegővétellel, hogy Munch képe, a Sikoly elevenedett meg előttünk. Fantasztikus volt. Végig nagyon koncentrált a szerepre. A forgatás elején ez annyira megterhelte, hogy nem is nagyon beszélgettünk. A vége felé aztán, amikor tudta, hogy már csak pár nap van hátra a szenvedéséből, már fellazult, onnantól lehetett barátkozni vele. Nyáron aztán, amikor János a Hairt rendezte Oslóban, abban a színházban, ahol Kirsti játszik, kint voltam a premieren. Én készítettem animációkat az előadáshoz. Kirsti nem tudta, hogy jövök. Hirtelen meglátott a színház folyosóján, és szinte megrettent tőlem. Aztán persze jót nevetett."

Van egy önetető szék is az Ópiumban. Tölcséres szék anorexiásoknak. A betegek kényszeretetésére.

"Nálam csak az erős élmények, az erős ízek működnek. A szobraim, a háromdimenziós képeim is ezért olyan agresszívek. Nálam minden ott kezdődik, azon a szinten, amikor a látvány teljesen felerősödik. Ha ez bűn, felvállalom. Az író is abból a tapasztalatból merít, amit megélt. Azt húzza fel a számára szükséges érzelmi szintre. Én a képzeletemből dolgozom. És nem klasszikus anyagból, fából, fémből vagy kőből, hanem húsból. Veszek egy borjú- vagy egy disznófejet, gipszmintát a modellről, az alapján aztán elkészítem a szabásmintát, azt kivágom az állat fejéből, a megfelelő formát a megfelelő helyre rakom, összevarrom és kész. Nekem nem kell tökéletes formai bravúrt létrehoznom, nálam az alkotás folyamata nem erről szól. Én ezzel a technikával tudok előállítani olyan portrét, amely nagyon közeli a modellhez, az emberdefinícióhoz. Bizonyos motívumok, tulajdonságok felerősödnek, másokat elhagyok. A végeredmény a modellált személy leegyszerűsített változata, amellyel játszani tudok. Egyébként pedig lusta vagyok. Ezért nyúlok olyan anyaghoz, amely már eleve tud valamit. Képzőművészettel egy évben egy hetet foglalkozom. A kiállítás helyszínén. Ha szólnak, hogy jövő héten állítsak ki, az nagyon erős motiváció. Olyankor azokat a projekteket valósítom meg, amelyek már rég készen állnak az agyamban. De csak ezzel, csak a művészettel foglalkozni nem tudok. Azt mondják, még tíz évet kell várnom, hogy eljuthassak arra a szintre, hogy a saját dolgaimmal törődhessek. Ez bosszant egy kicsit. Most vagyok harminc."

Szöllősi Géza. A magyar filmben már letette a névjegyét. A kredit kiharcolva. Folyt. köv. Már tudja, hogy kinél és miben.

SZABÓ G. LÁSZLÓ