Egy alázatos zseni: Sergio Tiempo

Régóta nem nézek televíziót, ma már a hírekre sem vagyok kíváncsi, évekig nem is volt készülék a lakásban. De mostanság rákaptam, mi tagadás. Sokat vagyok otthon, lévén otthonom egyben a munkahelyem is. Hónapok óta szinte reggeltõl estig bekapcsolva búg a hall sarkában az öreg, kicsiny, de még megfelelõ, Samsung márkájú készülék. Mindig a 28-as sorszámú csatorna megy, mindig és csakis a Mezzo.

Egyszerű, bár számos oka van ennek: a Mezzo zene-csatorna, francia, és legtöbbször élő hangversenyeket, előadásokat ad. Én pedig zenészcsaládból való vagyok, magam is tanultam zenét, anélkül már nemigen vagyok meg. Anyám francia anyanyelvű volt, és bár én nem tanultam meg e nyelven jól soha, valami keveset értek belőle, és főként: nagyon szeretem hallani a francia szót. Harmadrészt pediglen amennyire viszolygok mindentől, ami holt, ami művi, ami mesterkélt, annyira vonzódom mindenhez, ami él.

Leginkább persze afféle háttér-televíziózás ez; most ezeket is egy Bachkantáta halk hangjainak kíséretével pötyögöm, a képernyőt nem is látom, oda-oda pislantok csupán, ha térülökfordulok, ami gyakorta megesik, mert nem szeretek egy helyben ülni. A televízió elé is csak akkor ülök, ha valamit kinéztem, elterveztem előre, és rá is érek éppen, vagy ha valamin megakad szemem. Ez a legjobb, ezt szeretem a legjobban: a véletlen leleteket.

A Mezzo minden héten sugároz teljes operát, többet is, és hónapokon át vagy fél tucatszor megismétli az általában elsőrangú, néha fantasztikus előadásokat. De mindig van balett, mindenféle tánc, és dzsessz is a Mezzón. És persze hangverseny minden mennyiségben. A legnagyobb sztárok ritkán bukkannak fel, akkor is több évtizedes felvételekről szólnak a túlvilágból vissza leginkább. Ez az adó inkább a fiataloké, kezdőké, a most indulóké, akik között van jó néhány átlagos tehetség, ügyes zongorista, megbízható hegedűs, korrekt dirigens. Akiket hallgatni jó, nézni nem muszáj. De néha odahökken az ember.

Ez történt velem pár napja, az egyik este. A konyha felé igyekezvén véletlenül pillantottam a képernyőre, és ott ragadtam egy jó óra hosszat. Riportfilm ment egy fiatal zongoristával, akinek még soha nem hallottam a nevét, és aki nemcsak nyílt, megnyerő arcával, mosolyával, világos beszédével keltett rokonszenvet azonnal, de ennek tetejében még úgy is zongorázott, hogy a hallgatóban megállt az ütő. Megnéztem aztán az internet segedelmével a filmet többször is, és utána bogarásztam a fiatalembernek kicsit.

Sergio Tiempo már nem is olyan fiatal, csak kisfiús és remekül tartja magát. 1972-ben született Caracasban, argentin-venezuelai családba. Megjegyezhető, hogy a vele gyakorta együtt koncertező édestestvérének neve: Karin Lechner. A kis Sergio háromévesen adta első hangversenyét, Bartók egyik Mikrokozmoszával indított. Abszolút csodagyerek volt, négyéves korától mutogatták a tévében, a mamája indította tanulmányait a legjobb dél-amerikai, majd európai iskolákban és tanároknál folytatta és komplettírozta. Neve csak nálunk ismeretlen: a világ minden jelentős termében hangversenyezett már, a legnevesebb szólistákkal kamarázott, és a legnagyobb dirigensek kísérték. Legfőbb támogatója és tanára Martha Argerich, akivel együtt is koncerteznek néhanap.

Sergio Tiempo nem csupán ördögien zongorázik, felfoghatatlan tempókkal, lenyűgöző intenzitással, de szépen is. A neten külön tanulmányozható Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének harmadik tételbéli oktávkadenciája, amely alighanem világcsúcs, ami a sebességet illeti, még Richter legendás hasonló produkcióját is felülmúlja. De persze, hogy nem ez a fontos. Hanem hogy Tiempo természetesen, alázattal, szorgosan végzi dolgát, ahogy az egy zsenihez illik.

Erről azonban nekem már értekezni nem tisztem, nem vagyok sem esztéta, sem kritikus, sem zenész. Keresgélő ember vagyok, aki örül, ha talál valami újat, valami szépet, valami jót. Most éppen örülök.

BÄCHER IVÁN