Idegen Hólyagok

Fogalmam sincs, hogy miért mentem el legelõször a Hólyagcirkusz Társulat elõadására. Egy idõben ugyan eljártam különféle alternatív színházi produkciókra, de mindig halálra bosszantott, hogy az elõadások legalább húsz perccel a meghirdetett idõpont után kezdõdtek, és hogy fekete rongyokat és kreatív fejfedõket kell hordani ahhoz, hogy el lehessen vegyülni a tömegben.

A baj az, hogy ha valakinek eladdig a gyakorlati alternativitás csúcsát az jelentette, hogy egy-egy görbe estén az Operaház helyett a Vígszínházba váltott jegyet, az óhatatlanul úgy viselkedik, mint egy nagyon felvilágosult márki a francia forradalom estéjén, rendben van, kedves, öööö, sans-culotte, támogatom az önök törekvéseit, viheti az ékszereket, de kérem, a rizsporomhoz ne nyúljon. A legőszintébb lelkesedésbe is óhatatlanul belekeveredik egy kis nyájasság, valami vállveregető barátságosság. Ó, milyen ügyesek, milyen érdekes színházat csinálnak, igazán ragyogó. Szóval sajnálom, hogy soha nem tudtam rendesen elmondani, miért is szeretem a Hólyagcirkuszt.

Nincsenek illúzióim, ha eddig nem sikerült, akkor nyilván most sem fog.

SZŐKE SZABOLCS A ZENEKATASZTRÓFA CÍMŰ ELŐADÁSBAN FOTÓ: SZŐKE DÁNIEL BOGDÁN

Ott, az első előadáson mindenesetre hálát adtam az égnek, hogy legalább zenéltek. Sőt, nagyon zenéltek, ezért nem éreztem magam végképp elveszettnek, mert legalább pillanatokra tudtam, mi történik. Előkapták a gadulkát, ha az volt, nyeszetelni kezdték a hólyagok fölé szerelt húrokat vagy a fába vert szögeket, és kikerekedett tőle a világ. Lehet, hogy ez csak az olaj volt, ami a kemény, rideg szövegek közé kellett, hogy zökkenés nélkül menjen tovább az előadás, de miért ne szerethetne az ember egy könyvet akár csak az illusztrációk miatt? Jó volt Hólyagcirkuszon lenni, ha nem is otthonos, legalább kényelmes, és mégis benne volt az a jóleső idegenség, mint amikor az utazó negyedszer tér vissza ugyanabba a városba. Már vannak helyei, amelyeket meg kell látogatnia, ahol jól érzi magát, emlékszik az ottani bor vagy a spagetti ízére, de eszébe nem jut, hogy beleszóljon a helyiek társalgásába.

Éveken át ez volt a Hólyagcirkusz. Az idegen spagetti íze, és mellé a vörösbor, vártam az ócskapiaci cilindereket és a fantasztikus cipőket, az új hangszereket, az új zenéket, amelyek mégis mindig olyanok, mint a régiek. Lett tölcséres hegedű és kalimba, vagy minek hívják azt a fémpengettyűt. Jöttek új szereplők és elmentek régiek, Szőke Szabolcs egyre őszebb lett, és jó volt, hogy nem ebben a körben éltem, hogy mindez évente két alkalom volt, két kellemes nyújtózás a sötétben. Egyszer félbemaradt a nyújtózás, a darab végén ottmaradtam, megkövülten, mert olyan mondattal záródott, ami most is szíven üt, ha beszélek róla. A történetben éppen söprögetett az, aki a társulatban a kedvenc színészem, a kopasz köpcös (ezt is annyira szeretem, hogy tulajdonképpen nem tudom megmondani, hogy hívják a kedvenc színészemet, pedig annyira szeretem a fazonját is, a hangját is, meg főleg a tempóját), és azt kell mondania: mi van, Jézus, nem ismersz meg? Most is végigszalad tőle a karomon a hideg, pedig csak írom, nem hallom.

FOTÓ: FALUS KRISZTA

De ez a kivételes pillanat volt, a dolgok többnyire ugyanazok. Mindig van legalább két ember a nézőtéren, aki folyton nevet, akármit mondanak, akármi történik, ő nevet, nem tudom, hogy zavarában-e, vagy mert így akarja jelezni, hogy nagyon pontosan érti, miről is van szó. Kicsit bosszant, hogy van, aki alternatív kabarénak érzékeli a Hólyagcirkuszt, de mielőtt még nagyon csóválni kezdeném a fejem, eszembe jut, hogy a Kivettem a fejemből egy gömböt kezdetű duettel milyen személyes sikereket értem el a családon belül a legifjabb korosztálynál, és már nem is értem, miért háborgok.

Majdnem ennyi a történet, csak a legutóbbi Hólyagcirkusz előadáson, a Zsúron azt láttam, hogy minden egy kicsit megváltozott, ugyanaz a főszakács, de másmilyen spagettit főzött, hagyományosabb, színészesebb az előadás. Amit megértek, hiszen tíz évig ettük ugyanazt a menüt, kis változtatásokkal, csak most egy kissé tanácstalan vagyok, hogy ez egyszeri, napi ajánlat volt, vagy az új irány. Akárhogyan is lesz, játsszák még a régi darabokat, az én borom még ott van a polcon, még ha esetleg véges is a készlet. Ennél sokkal önzőbb mégsem lehet az ember.

FÁY MIKLÓS