Mesteriskola

WARRENNÉ: UDVAROS DOROTTYA

Bejön a zöld mûfüves, üres térbe, és vibrál körülötte a levegõ. Mit vibrál: felizzik. Izgalmas, decens szépasszony. Ruganyos léptek, tûsarok, délceg vonulás. Beviharzik, pedig szinte csak tipeg. Sietõsen komótos. Ráérõsen lusta. Hihetetlenül laza. Semmi önfegyelmezõ feszesség; otthon vagyok, lépdelek.

Mintegy mellékesen arra jár. S ha már ott van, mert ott van, hát megmutatja magát. Megtelik vele a Nemzeti hodálynyi színtere. Minden mozdulata csupa könnyed magabiztosság, rafinált elegancia. Puhán jár, macskaléptekkel, egy núbiai párduc kiszámíthatatlanságával. Sosem tudod, mikor villan egyet, megpördül, eltűnik, akár a káprázat.

Tudja, hogy kell könnyűnek lenni. Könnyelműnek.

Mármint a színpadon.

Meglátja az egy szem lányát és elolvad a gyönyörűségtől.

Az én lányom, Jézusisten.

Az én kislányom.

Aki nagylány.

Olyan, mint én voltam.

Aki már nem lesz az, mint aminek nekem kellett lennem.

AZ EGYETLEN KÉTSZERES GUNDEL-DÍJAS MŰVÉSZ

Csupa bensőségesség. Csupa anyai büszkeség. Csupa magabiztosság. Anya és lánya nagy találkozása gondosan komponált tűzijáték a hódoló publikumnak, a férfinépnek. A kikupált madám magába néz; Udvaros Warrennéje kényesen egyensúlyoz a nagypolgári jó modor és a kacér magakelletés pengeélén. Van benne grácia, báj és kecsesség meg a rámenős, kőkemény üzletasszony nagyvonalú nyersesége, közönségessége.

G. B. Shaw-n és Nádasdy-szövegeken edződve megtanulta, felsőfokon, hogyan járnak-kelnek, lejtenek a nagyon gazdag milliárdosnék.

Hát csak tessenek odafigyelni. A szemeket se muszáj lesütni. Sőt.

Az előadásban többször parókát cserél, holott nemigen kéne hajszínt váltania ahhoz, hogy megmutassa egy-egy újabb arcát, hiszen örökösen átváltozik. Mórikálón, behízelgően mosolyog. Sorra ujja köré csavarja a férfiakat, lánya fiatal udvarlóját lazán magára vonja és vadul szájon csókolja. Mosolya sokat ígérő, sejtelmesen sokértelmű, sosem tudod, ártatlan kislányt vagy vérmes amazont látsz magad előtt. Az édes, angyali, csilingelő mosolynak és a vérmes, reszelős gúnykacajnak olyan kevercsével jellemzi Warrennét, akár egy-egy jeleneten belül, ami kiszámíthatatlanná teszi minden rezdülését. Ahogy összeszűkül a szeme, van a nézésében valami keleties. Látod a tekintetét, de nem tudod, mire gondol közben. Érzelmek végtelen sora viharzik át az arcán, mosolyfutamok, suhanások. Csak úgy átmosolyintja magát egy-egy zúzós jeleneten. Aki vonzáskörébe kerül, érzi, áttapad rá a mosolyának árama. Akárha könnyű fuvallat, apró borzongás. Valami energia.

Néz az ártatlan, ibolyakék szemeivel cilikésen, de a következő pillanatban már gyilkolhatnékja támad, s villámló tekintetével ledöfi az első útjába kerülő konkurens nőt: a lányát. Te meg, édesem, mit tudsz te a valódi életről. Hát azt se tudod, mi kell a férfiaknak. Tanulhatnál tőlem, vinnéd valamire.

A Nemzeti Színház modernizált Warrenné-előadásában picit visszamegyünk az időben. Hiába Nádasdy Ádám kiváló fordítása, a gördülékeny, mai nyelv, a leleményesen felépített miliő, s a száztizennégy éve született dráma pompás jellemei, a viszonyok, úgy vélem, mainapság nyersebbek, durvábbak, kendőzetlenebbek, kíméletlenebbek, mint a shaw-i szellemes társadalmi látlelet idején. Udvaros mégis sziporkázik és tündököl Warrenné szerepében, hisz az ő fiatal anyája és bordélytulaja ízig-vérig modern, kortársi nőalak. Pedig nem tesz egyebet, "csak" humanizálja Warrenné figuráját, azaz erőteljesen mutatja fel az asszony drámai igazságát, s árnyaltan rajzolja meg összetettségét, motivációit. Van egy jelenete, amelyben felrakja a lábát az asztalra, a bokáját, a vádliját masszírozza. Mintha csak a nehezülő végtagot trenírozná, közben minden idegszálával a partnerére figyel: azt fürkészi, hogyan hálózhatná be még jobban. Mikor a lánya ultimátumot ad neki, a szakítási jelenet végén látszólag összeroskad, de hamar megrázza magát, előkapja sminkkészletét, s rúzsozni kezdi ajkait, messze eltartva a tükröt az arcától. Nemcsak a sminkjét szemléli, hanem illúziótlanul szembenéz magával. Ha harc, hát legyen harc. Az idegek háborújában nincs helye ellágyuló anyai érzelmeknek. Az elegáns üzletaszszony lehengerlő, mindenkit lebírni akaró robusztus alakjában, vonzerejének ezernyi színében pompázva Udvaros azt játssza el, miféle fondorlatokkal, ármányokkal, női rafinériákkal, zsigeri hatásokkal kell élnie annak, aki hosszú távon placcon akar maradni a jól jövedelmező testbizniszben. De látjuk, nemcsak győzni akar: élvezi is, amit csinál.

Pár éve a Krétakör Phaidrájában királynőt játszott.

Mezítlábasan, hangtalanul járt-kelt a csillogó porondon, piros mackóruhában, fejre csavart, fölturbánozott, sárga törülközővel, elcsigázottan, magába néző tekintettel. Korosodó lakótelepi anyuka volt az antik-modern tragédiában. Viharvert, kültelki amazon. Szerelemittas királyasszony, aki pechjére beleszeret mostohafiába, az ifjú Hippolütoszba, s el kell viselnie a visszautasítást. A serdületlen gyermek igencsak ifjonc még, ám ahhoz már elég érett, hogy a képébe vágja: nem kellesz, öreg vagy, már nem ruganyos a bőröd. Micsoda blamázs. Micsoda tragédia a királynőnek.

Udvaros Phaidrája kanapén üldögélt egy emelvényen, előtte kómában a kiterített férj, az egykori király. Érzelemmentesen szemlélte a hajdani uralkodót. Mintha már nem is vele történne, ami történik. Schilling Árpád hideg fényekkel szabdalt színpadán szétdúlt, kataton, földrengéses arccal nézte, mint veszíti hatalmát, férjét, szeretőjét, fiatalságát. Csak a kielégítetlen vágyai maradtak, meg a test kényszerei. Fegyelmezetten, tisztán, zárt hangregiszteren mondta a nemes veretű mondatokat, egyszerre mutatva fel a királynő esendőségét és tragikomikumát. A pusztulás szépségét, a romló test erotikáját. S mint annyiszor: napjainkig tágította az értelmezés tartományát. Biológiai színjátszást mutatott be, roppant drámai erővel. Sistergően modern nőt mintázott a gúzsba kötve táncolni akaró antik királynőből.

Pályájának dimenzióit, mélységeit és magasságait meg se kísérelném most a Warrenné-beli remeklés apropóján megrajzolni. Annyit azért elmondanék, aki látta a szolnoki, Paál István rendezte Tangóban vagy Jurij Ljubimov híres-nevezetes, emeletes, londoni, piros buszos Háromgarasos operájának vadóc Pollyjaként, aligha feledi indulását. A Mirandolinában, Zsámbéki Gábor rendezésében címszerepet játszott az akkori Nemzetiben - ma is előttem van az ifjú fogadósnő sejtelmessége, viháncoló, üde varázslata, ahogy Majorral és Benedek Miklóssal évődtek, kergetőztek, virgonckodtak, csillogtak. Csupa tűz, szeszélyes élet, tavaszi bimbópattanás volt az előadás: Major settenkedő, aggastyán őrgrófja aprócska üvegcséivel, zsémbelő, zsörtölődő rigolyáival hódított, Udvaros Mirandolinája hamvasságával, fertőzetlen bájával, cserfességével, tűzrőlpattant rámenősségével. A Katona nyitó darabjában, A Manóban Jelena Andrejevnát játszotta, Ascher legendás Három nővérében a sötét tüzű, ádáz Natasát. A Platonovban (Balkay Géza partnereként) Szofja Jegorovnát, az Ahogy tetszikben Rosalindát, a Luluban a címszerepet, a Catullusban az önpusztító, környezetét szétdúló Clodiát adta.

A nyolcvanas években filmfőszerepek hosszú sora várt rá Sándor Pál Ripacsokjának Bogárkájától Gazdag Gyula Elveszett illúziókján át András Ferenc A nagy generációjáig és a Dögkeselyű édesen daloló pamlagcicájáig. Ők voltak a nyolcvanas években a Nagy Generáció a magyar filmben: Cserhalmi, Udvaros, Básti, Eperjes, Koltai Róbert, Esztergályos Cecília, Pogány Judit és társaik... Bacsó Péter Te rongyos életében kitelepített színésznőt játszott, Sziráky Lucie-je lubickolt a helyi rendőrkapitány fürdőkádjában, kezében pisztoly, előtte a pucér közeg, amint ütemes vezényszavaira éppen dalra fakad. Udvaros meg, többek között, a Gyere te nímand refrénű örökzöld dalocskával lopta be magát, ki tudja már hányadszorra, a nézők szívébe. A legutóbbi évek filmterméséből Gothár Magyar szépségéből, Dömötör Tamás Premierjéből emlékezhetünk rá - többek között. Az idei filmszemle újdonságában, Alföldi Róbert első nagyjátékfilmjében, a Nyugalomban megint csak főszerepet játszik.

SYLVIA, A K - SZERVÉT TIBORRAL

Színi pályája nem lett ilyen egyenes vonalú, hosszas kacskaringók következtek a katonás évek után; megjárta a hadak útját, szívósan helyet keresve magának. Ott volt Székely Gábor Új Színházának indulásánál, többek között a Jó embert keresünk főszerepét játszotta, Ács János rendezésében. Majd a Bárkához szerződött: neve, művészi rangja súlyosan esett latba a színház megalapításánál. Utóbb elvesztegetett éveknek nevezte a kiruccanást. 2002-től ismét a Nemzeti tagja.

Pazar és pazarló színészetének titkait fölfejteni roppant bajos lenne, hisz a csillogó felszín mögött rendre újabb és újabb rétegekre bukkanunk. Kivételesen szenzibilis alkatával, ritka és radikális átváltozó-képességével újra meg újra meglep, elvarázsol, holott figuráinak ezernyi színből szőtt sugárzása, karizmatikus, magnetikus vonzása majdnem mindig ugyanabból a gazdag televényből táplálkozik. A személyiség erejéből, érzéki szenvedélyből, Erósz ragyogásából, keménységből és lágyságból, életvágyból, csipetnyi melankóliából, otthonosságból és otthontalanságból. Na meg formátumból, kifogyhatatlan munkabírásból, kivételes fegyelemből. Tehetségből, ami mindig öntörvényű, szeszélyes és taníthatatlan. Kevéssé inspiráló környezetben is teljes erőbedobással fordul alakjai és játékostársai felé. Szereti kidolgozni figuráit, megrajzolni "fejlődéstörténetüket", változásaik ívét. Beléjük feledkezik, de kreatívan újraírja őket. Képes egy-egy fáradtabb előadást is átlendíteni a holtponton. Számtalan díjjal honorálták művészetét, 1990-ben Kossuth-díjat, a legutóbbi években kétszer is Gundel Művészeti Díjat kapott.

Warrennéje, úgy hiszem, betetőzése egy új pályaszakasznak - egy sok terhet, rendezői kompromisszumot is cipelő előadásban. De hát miért is érné be kevesebbel, mint hogy felmutassa a kor jellegzetes, ismerős arcát: a gyöngédség, az anyai vonzalom feláldozását az anyagiak, a hatalomvágy oltárán.

KOVÁCS DEZSŐ