Mint e mesében...

- Senki többet? Egymillió- nyolcszázezer forint, harmadszor! - Winkler Nóri kezében finoman koppan a kalapács, eszembe jut, hogy tavaly áprilisban ugyanez a kéz írt a Premier számára cikket a fotóaukciókról, és én nem gyõztem kontrollálni, nem tévedett- e az áraknál néhány nullát. Neki volt igaza.

Andreas Gursky kortárs fotóművész 2001-ben készült 99 cent című képe a Sotheby’s aukciósháznál 3,3 millió dollárért kelt el. Ez az abszolút rekord, a történeti fotóművészetben Edward Steichen: A tó holdfénynél című fotográfiájáért "csak" 2 928 000 dollárt fizettek, míg a magyar csúcstartó André Kertész Mondrian pipája és szemüvege című világhírű kompozíciójának vintázs példánya, amely tavaly tavasszal a Christie’s New York-i árverésén 376 500 dollárért talált gazdára.

És most itt egy újabb rekord, a már említett egymillió-nyolcszázezerért: Tóth György, kortárs magyar fotográfus Emese című alkotása, a tavaly őszi Kieselbach-fotóaukció 120-as tétele, 150 000 forintos kikiáltási árral. Az árverés - talán kedvcsinálóként - Jávor Pál, Karády Katalin, Kodály Zoltán, Páger Antal portréival indul, Angelónak, Inkey Tibornak, Escher Károlynak álltak-ültek modellt, a licit 30-40 ezer forintról kezdődött.

A Kieselbach Galéria első fotóaukcióján, 2007. május 19-én André Kertész művészete Magyarországon is elérte, hogy a fotográfiát műtárgyként ismerjék el - fogalmaz az aukciósház hírlevele. A Párizsi iskolaudvar 3 milliós leütési árával (jutalékkal 3 600 000 forint) magyar rekordot jelentett, ezt ősszel egy másik Kertészopus, az Újságárusnál, Párizs szárnyalta túl, 4 400 000-rel. A felvétel és a kópia is 1934-ben Kertész által készült, amit a hátoldalon látható pecsétek, a fotópapír, a kép tónusa világosan bizonyítanak. Mindezek a feltételek szükségesek ahhoz, hogy az alig harmincéves nemzetközi fotókereskedelem zsargonjában használt kifejezéssel egy fotót vintázsnak nevezhessenek. Ezek az adatok is igazolják Kieselbach Tamás és Einspach Gábor fontos stratégiai döntését, amelynek értelmében az aukciós tevékenységet a fotóművészetre is kiterjeszti a galéria. A döntésnek három, egymással szorosan összefüggő oka van. Az egyik az, hogy a magyar festészet tekintélye külföldön elérje a világhírű magyar fotó (Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi) presztízsét. A második ok, hogy a fotóművészet olyan ismert és elismert legyen itthon, mint a festészet (ehhez a Kieselbach Galéria az elmúlt tíz évben kiadványaival, kiállításaival, aukcióival s a több mint húszezer képet bemutató internetes oldalával járult hozzá), vagyis hogy a fotóművészeti alkotásokat műtárgyként gyűjtsék. Ehhez kapcsolódik a harmadik célkitűzés: a fotóművészetet itthon is a többi képzőművészeti ággal egyenrangúan kezeljék a gyűjtők és a múzeumok, akárcsak külföldön.

*

Két sarok és hatszázezer forint választja el egymástól Erdész László és Kiesebach Tamás galériáját. A két sarok a Falk Miksa utcában, a hatszázezer pedig Emese árában értendő. Erdész decemberben a Néprajzi Múzeumban tartott árverést - itt főképp festmények szerepeltek, de fotókra is lehetett licitálni -, Tóth György Emeséje ezúttal hatszázezerről indult, és egymillió-kétszázezer volt az utolsó ajánlat. Ez most már teljes káosz. Ha alacsonyabbról indul, többért kel el, ha magasabbról, kevesebbért? De mindenképp egymillió fölött? Mitől pont ez a kép a non plus ultra? Végül is egy fordított, anorexiás kérdőjel, még ha oly sejtelmes, némafilmsztáros, Asta Nielsen-i tekintettel is, amely bárhová állsz, csakis téged figyel. Inkább fázósan, mint szégyenlősen öszszefont karok, hihetetlenül hosszú ujjak, némi ufós fíling és lappangó titkok lengik körül. Még csak azt sem tudni, tulajdonképp hányan van, Emese?

- Öten van - segít Erdész, és belekezd e mesébe. - A magas árakat Tóth György életműve alapozta meg, a róla és munkáiról megjelent könyv, valamint az a kiállítás, amelyik a két aukciót megelőzte. Tíz éve minden évben szervezünk neki tárlatot, a tavalyi Akt címmel zajlott, és a meghívón ki más szerepelhetett volna, mint Emese. Sokakat csalogatott ki Szentendrére, s ez a kép ismertté vált mindazok között, akik vevők a magyar műtárgypiacon. Én ekkor vásároltam meg 5 kópiát a 150×120-as méretből, ami annyit jelent, hogy ebből a fotóból ebben a méretben nem készül több, valamennyi a hátoldalon van szignálva, szerepel rajta továbbá a dátum, és hogy 1/5, 2/5 és így tovább. A fotóművészet már hosszú évek óta érdekel, még bábáskodtam annak az albumnak a megszületésénél, amelyben Gink Károly fotózta, Szántó Piroska pedig rajzolta a Balaton-felvidéki feszületeket. Amikor két éve Makláry Kálmánnal megalapítottuk ezt a galériát, rögtön az első kiállítások között szerepelt egy Moholy-Nagy, illetve André Kertész munkáit felvonultató tárlat. Visszatérve Tóth Györgyhöz és Emeséhez, örülök a sikernek, de nem felfedezésnek tekintem, hanem a művész munkássága méltó elismerésének.

*

Nem bonyolítja, inkább árnyalja a képet, hogy Emese portréja megtalálható - igaz, 60×50-es méretben - a Ludwig Múzeum gyűjteményében is. Az egykori igazgató, a tavaly elhunyt Néray Katalin többek között így ír Tóth György "test-portréiról": "A test-tematika, ezen belül is a női akt, a festészetnek ez a kedvenc toposza, a 19. században újabb médiumot talált magának: a fotográfiát. Tóth György aktjai semmiképpen sem követik az aktábrázolásának a fotótörténetből ismert, képzőművészetileg determinált útjait (Alfred Stieglitz, Edward Weston, Imogen Cunnigham, Man Ray, Helmut Newton, André Kertész, Robert Mapplethorpe, Andreas Serrano), hanem az emberi test és az arc belső tájai felé fordulva inkább mutatnak rokonságot Francis Bacon festményeinek kicsavarodott test-szekvenciáival, vagy a Bacont inspiráló Eadweard Muybridge ős-fotóival, melyek először ragadták meg a mozgás dinamikáját."

Egy másik művészettörténész, Beke László Tóth aktjait méltatván egyebek közt az alábbiakat jegyzi meg: "Noha a képek nem nélkülöznek egy bizonyos erotikus atmoszférát, a modell munkája háttérbe szorul a szokásos aktfényképezés helyzetéhez képest, hiszen előre lehet tudni, hogy a végleges képen a nőalak elé sajátos ťfátyolŤ kerül. (...) ...ez a nemzedék elfordult a ťszépŤ ember-ideáltól és különös figyelmet szentelt az esetlegességnek, a gyarlónak és középszerűnek, sőt a csúnyának, (...) a kemény pózokba kényszerített aktmodellek valamiféle antierotika reprezentánsai, a dacosan vállalt avantgárd attitűd kegyetlen fekete keretbe szorított szenvedő alanyai."

*

Végezetül az alkotót, Tóth Györgyöt kérdeztem Emeséről: "Ezt a képet 1995 márciusában készítettem, s az az érdekessége hogy ez az egyetlen munkám, amit megismételtem, mert nem voltam megelégedve az első verzióval. Két hónap múlva egyéni kiállításom volt a Ludwig Múzeumban, de ott még nem tettem fel a falra. Öt év telt el az első nyilvános szereplésig, de azóta szinte minden évben történik vele valami. 2001- ben például magyar év volt Franciaországban, többünket meghívtak kiállítani Aix-en-Provence-ba. Első utunk a Victor Vasarely Múzeumhoz vezetett, ám amíg odaértünk, számtalan óriásplakátról Emese fixírozott bennünket, ő volt ugyanis a fotótárlat ťhivatalos arca Ť. Nem tagadom, jólesett, miként az árverési licitek égbe szökkenése is, s ki tudja, milyen mesés meglepetéseket tartogat még számomra Emese."

KÁRPÁTI TAMÁS