Nem véletlen fények

"Nézzed, ezt most ideteszem neked!" Olivér egy sárga kamionnal eltorlaszolja az utat. Nem viccel. Nem tudom, hogy fogom a kávéscsészét így elérni, egy egész kamion (sárga) zárja el az utat. "Beírom ezt is a jelentésembe" - sóhajtok megadóan, végül is a lényeg már megvan. Egy egész paksaméta reprodukciót már a táskámba gyömöszöltem. Egész éjjel nézegetem majd. Baljóslatú, lombtalan fák képét, ahogy tükrözõdnek tükörsima vizek felületén. Vászon nyugágy a parton, mellette napernyõ, mögöttük a tenger. Micsoda csöndje van! Milyen végtelen magány árad a sötéten fenséges mennyboltból, ami fölé feszül.

"Anyuuu! Kössed be!" Olivér, a kamiontulajdonos megsérült. Igazi világjáró, innia kell az ijedtségre. "Anyuuu! Egy kis kakaót!" Megnyugtatom a megszólítottat, hogy ez mind semmi a majdani zsebpénzemelésért vívott engedetlenségi mozgalomhoz képest.

El ne felejtsem, hogy ez nem a "szülők, nevelők egymás közt" műsor felvétele. ("Ez jó lesz, ez a macis? - A másikat akarom, a citromosat! - Szeretném" - korrigál az édesanya.)

"Így készülnek a festmények is?" - érdeklődöm, miközben az elképesztően érzékletesen, precízen ábrázoló műveket szemlélem. Magamban hozzágondolom, hogy Arányi Nórát a hároméves Olivér és a nyolcéves Fanni eseménydús közös életében úgy képzeltem, hogy expresszív impresszionistaként lendületes gesztusokkal viszi föl a színeket a vászonra, netán egy kis tasisztikus csorgatást is belekomponál a (látszólag) mindenképpen több szabadságot hagyó absztrakt képi világba.

De nem. A gyerekek alszanak is olykor. "Régebben rám hajnalodott festés közben, de mellettük hatkor kelek, ez így nem megy." Elmélyült alapossággal dolgozik. Nem kísérti meg, hogy stílust váltson. Talált magának egy ösvényt, nem tér le róla. Pedig lehetne fél kézzel, lazábban is érvényesülni. (Vagy nem.) Olyan elszánt, hogy még sportnak is az egyik legkimerítőbbet választotta, a squash-t. "Rövid idő alatt maximálisan felviszi az ember adrenalinszintjét." És ez engedélyezett doppingszer.

"A szürrealizmusnál kifejezőbbet nem találtam" - árulja el kikezdhetetlen vonzódását a maga választotta vizuális világhoz. A motívumok, az elemek, amiket használ, szerepeltet felületein, önmagukban is többrétegűen jelentenek. A vissza-visszatérő, napernyős, nyugágyas idill civil derűjét, filozofikus békéjét úgy érzékelteti, hogy közben megjeleníti az emberi létezés tárgytalan szorongását, a sejtelmes kozmosz nyugtalanító határtalanságát.

"Azt gondolom, hogy ezek ellentétpárok, a jó és a rossz egyfajta megidézése. És ez a kettősség fejezi ki a bennünk lévő, sokszor arctalan félelmeket." Nincs vita köztünk abban, hogy a művészet ugyan nem képes legyőzni a világban létező, működő gonosz erőket, de mégis sajátos védelmet ad, olykor mintha kifürkészhetetlen mágia lenne. A pszichológiai gyakorlat is megerősíti, hogy a kimondott, a tudatalattiból megszólított nyomasztó tartalmak félig már le is győzettek.

"Kínszenvedés az üres vászon elé leülni" - számol be az alkotás nyitó mozzanatáról, holott számos elképzelést érlel, és számtalan tervet dolgoz ki időről időre. "Balzacról tudni, hogy egy-egy írásához több ezer kávét ivott, hogy serkentse magát. Nekem az kell, hogy kialudjam magam, szóljon valami zene, mondjuk Al Di Meola, Pat Metheny, szóval valami dzsessz, vagy esetleg Vivaldi, olykor Wagner. Na, jó, jöhet egy kis vörösbor."

A tekintetek különösen mesések figuráin. "A szemeket gyerekkorom óta mindig figyeltem, bármerre jártam." Egy modell ábrázolásánál talán a legfontosabb mozzanat. Lehet a leghívebben követni az anatómia diktálta formát, ha a "lélek tükre" nincs hitelesen megmutatva, akkor a kép csak "hideg mestermunka".

Megszemlélve pályakezdő korából való munkáit, már-már tippelném, hogy ki volt a mestere, talán Szunyoghy András vagy Barcsay stílusa mentén bontakozott ki, amikor meglep annak közlésével, hogy sokadszori nekifutás után is elutasították a hajdani Képzőművészeti Főiskoláról. (Napjainkban már nemhogy nem kötelező az akadémiai portré-, illetve alakrajzolás, de - a hírek szerint - kifejezetten ellenjavallt.) Arányi Nóra azonban, mint "megrögzött és eltéríthetetlen szürrealista", nem nyert bebocsáttatást az Andrássy úti patinás intézménybe, hiába volt imponálóan biztos kezű és bravúros rajztudás birtokában. Akkoriban valami más hiányzott. Megfelelő pedigré? Szociális összeköttetés? Ki tudja... (Megfejtéseket várunk.)

Egy idő után - ha nem adja fel - a produkció számít, nem az iskola adta papír. (Kedvenc példánk Thomas Mann, aki úgy lett különböző egyetemek díszdoktora, hogy soha nem érettségizett le, egyik tanára azzal a fenyegetéssel csapta ki, hogy "akasztófán fogja végezni!")

Mielőtt valaki azt vetné fel, hogy miért nem próbált külföldön szerencsét, máris jelentjük: próbált. (Németországban, abban az időben lenézték a "keleti jövevényt" - maradt itthon.)

Közben itt is kitört a piacgazdaság, s nem volt kétség, képei kellenek. Persze nem mindent vállal. "Nem rajongok a nyilvános produkciókért. Nekem a művészet intim világ. Nem ülnék ki a Vörösmarty térre bohóckodni, mutatványosnak. Idegesítene, hogy figyelik, mit rajzolok és hogyan. Egyszer egy híres kortárs festő elhívott a műtermébe, nagy gesztusokkal produkálta magát, próbált ezzel lenyűgözni. Hát, inkább kínosan szánalmasnak éreztem."

"Lehet beleszólni a készülő műbe? Már mintha én vagyok a megrendelő." Nem várakoztat meg a felelettel. "Nem." A portréfestés persze kényes műfaj. Itt a megelőző tanulmányfotók, vázlatok során lehet konzultálni. De a rá jellemző művész-pluszról nem szívesen mond le.

"Egy vevőjelölt felhívta a figyelmem, hogy a napernyős, tengerparti képeknél nem stimmelnek a fények. Merthogy nem lehet ott az árnyék, ha amott a hold, satöbbi. Megmagyaráztam, hogy nem véletlenül követtem el ezt a megoldást." Cserébe elmesélem, hogy Somogyi Győző - aki mellesleg szintén nem végzett képzőművészeti főiskolát - milyen afférba keveredett egy megrendelővel. Az illető kért egy balatoni tájképet. A háromnegyed részt kész kép láttán megjegyezte, hogy a valóságban "ott nem három, hanem öt fa áll a domboldalon". Mire a művész visszaadta az előleget, hogy ilyen szemléletű embernek ő nem készít festményt.

A velencei karnevált témául választani: veszélyes. Tudja ezt Arányi Nóra is. "Tudom, tudom, rengeteg giccset festettek már úgy, hogy ezt a pazar tündérvilágot jelenítették meg, de nem tudok lemondani róla." Tömegiszonya, az elbújás, a regényes, álomszerű rejtőzködés pedig érzékeny, sebezhető művészlelkének sajátja. Anynyira bele tud merülni ebbe a finoman cizellált, patakzóan gazdag érzelmi állapotba, hogy képei csak azokra hatástalanok, akik mentesek az effajta életminőségtől. (De talán velük nem is érdemes bajlódni.)

Rejtett képek. (Magam sem tudom, mi sugallta, hogy ezt kérdezzem. Mindegy, nem kell mindig az ésszerűséget keresni. És ráadásul: talált.) "Pár darab van, én magam sem találom őket. Lehet, hogy rajta maradtak egy bútorszállító autón." Ki tudja. A lappangó műveknek is megvan a maguk sorsa. És - fűzhetjük hozzá Hamvas Bélával - "a remekművekről elég, ha a Jóisten tud".

SZERÉNYI GÁBOR