Két hal szabadulása

Ha meg tudnám aznap írni, van bennem ez a szorongás, akkor másnap, mert nem lenne halaszthatatlan dolgom, nem tudnék felébredni. Ezért este megírom a felét, és mint aki jól végezte dolgát, indokolatlanul késõn ébredek. Különben is Trifonov Dóri végre megfejtette tegnap, hogy miért nem tudom feltölteni az oldalra a naplót (mert nem az Explorerben dolgozom), ezzel hirtelen megszûnt az elmúlt délelõttök ideges kapkodása, helyét a csöndes lustaság vette át - már nem csak hideg van, de az esõ is rákezdett, paplan alatt maradok.

Kellett egy kínos nap, hogy átforduljon ez a dolog naplóírásba.

Úgy volt egyébként, hogy majdnem lekéstem a Holdvilág Kamaraszínház előadását, de itt Debrecenben, leszámítva a saját dolgaim még nem sikerült elkésnem semmiről, vasárnap is gyakran jár a villamos, ami a pályaudvarra visz. Mert ott játsszák, egy mellékvágányra húzott régi vagonban Máté Krisztián rendezését, az Emigránsokat. Kb. negyven ember fér be, és van, aki kimarad.

Aki úgy tanít meg valamire, mintha dedóshoz beszélne, elveszi az identitásom.
(Megnyomod az
basszus, nem megnyomod az entert, hanem az a mondat, hogy megnyomod az
entert.)

Attól, hogy vagy, még nem jelentesz semmit. Szörnyű látni, amikor a médiumnak nincs mit közvetítenie, bármennyire remeg ezért, amikor a színész magára van hagyva. Nincsen rendezői gondolat mögötte. De annyira nincsen, hogy inkább rosszabb színész lesz, mint amennyire jó lehetne, és gondolkodni kezd. Én vagyok a közönség, ne gondolkodj helyettem, kapja erre. Azért irigyeljük a színészeket, mert velük megtörténhet bármi. Ha meg látjuk, hogy mi fog velük történni, akkor (le)sajnáljuk. Az alternatív játékhely nem garantálja a formanyelvi alternativitást, ebből a szempontból kár, hogy nem a színházban játszották, ott legalább meleg van. (Nem vagyok finnyás különben, a színházért - majdnem - bármit.)  Pedig Pásztor Tibi és Jeges Krisztián tényleg, ám ez hogy hangzik, igyekeznek. Hová? Eleve ott kezdődik, hogy kiválasztasz egy drámát, és nem kerülsz vele értelmezői viszonyba. Miért kéne végighallgatnom Mrozek példázatát, mikor fel sem merül, de már rég nem az emigráció ilyen kontextusa, ami az alaphelyzet, akkor már inkább Gombrowicz szarkasztikusan éles megfigyelései. A Zeitstück az egy műfaj, és kész.

Később, már a Modem udvarán, Sztálin hungarocell másának mesterséges árnyékában beszélgetve Attila meséli, hogy ő nem találta meg a vagont, viszont a technikusi fülkéből nézte az előadást, képernyőn keresztül, néha ellépett sörért meg cigizni, és így egész jó kis alternatív előadást látott.

Az első sorban ültem egy padon, nyeltem egy kis port, elzsibbadt a fenekem, a lábam, az agyam, és annyira átfagytam, hogy muszáj volt hazarohanni egy réteg ruháért.

Az Othello kommentárokon (Kompánia Színházi Társulat) hálát éreztem a melegért, de önmagában ez még nem okoz esztétikai élményt. Megfeszíted magad, úgy koncentrálsz, hogy követni tudd a színpadi eseményeket, aztán pakk, egy kontrolálatlan pillanatban egészen más csatornába zúdul át a figyelem, és csak három perc múlva ébredsz rá, hogy teljesen máson jár az agyad, megint kimaradt egy rész. A szépség semmitmondása lepattintja magáról a tekinted. Lekerekített mozdulatok, harmonikus megoldások, a mozgásművészeti közhelyekbe vetett erős bizalom: egy szerelem állapotképei a problémátlan boldogságtól a féltékenységen keresztül a halálig. Összeszeded magad, újra belevetődsz, de másodjára, harmadjára is ugyanaz történik. Ami jó viszont, mert nem mesterséges éberséggel nézem, a két hal úszkálása (tengeri történet) a színpad mélyén elhelyezett akváriumban. Meg amikor a táncosok groteszk bábokként mászkálnak a színpadon.

Valaki mondta tegnap este, ez a legjobb az egészben, hogy a társulat mindig a helyi Tescoból szerzi be a két halat, majd előadás után szabadon engedi őket a legközelebbi tóban. 

Este még táncoltunk is, no nem a Fabula Rasa lendületes etnojára, mert hol van az megírva, hogy táncolni csak hangos zenére lehet, ha már muszáj zenére. Te is hallod, nem, a portás bácsi rádióját?

Szerző: Varga Anikó
Fotók: Kenyeres Csilla