Dennis Kelly: After the End/Zsákutca (r. Magács László)
Mit csináljon az ember, ha rájön, hogy valójában egy szadista őrülttel lakik egy atombunkerben, aki azt állítja, hogy megmentette az életét amikor eszméletlen állapotban lehozta ide, merthogy valami zavaros terrortámadás miatt lakhatatlan a város? A hazugság egyre nyilvánvalóbb, és a régi munkatársból lassan előjön az idegbeteg vadállat, felidézve minden addigi sérelmét, amit a lakótárssal kapcsolatban addig csak raktározott magában..
Hát, nem túl izgalmas ötlet, könyvek és filmek tucatjai dolgozták már fel ezt a bezárt-kiszolgáltatott szituációt Stephen King Tortúrájától Kusturica Undergrundjáig, most meg Dennis Kelly is megírta a maga sablonos verzióját, Magács László pedig a Merlinben színpadra vitte.
Ha az alapsztoritól eltekintünk (ennél szerintem akkor is eredetibb történet születik, ha a két szereplő és a rendező húsz percre összedugják a fejüket a büfében) a darab elég erős. A szereposztás már önmagában érdekes: két ex-krétakörös (Rába Roland és Láng Annamária) hagyományos színházi szerepben. Rába Rolandról persze régóta tudjuk, hogy isteni pszichopata - gondoljunk csak a Jégben a dühöngő strici jelenetére, vagy a radnótis Caligulára... Hokimaszkban isteni Hannibal Lecter lenne - és valóban hozza a formáját: nagyon jól formázza meg az első blikkre védtelen óriáscsecsemőnek tűnő, de privátban szadista vadállat munkatársat. Láng Annamarival egész jó párost alkotnak, ő is ügyesen adja a kezdeti kemény magabiztosságát lassan elvesztő nőt, aki hamarosan azon kapja magát, hogy lemegy kutyába egy kis ételért... Nagyon érzik egymást a színészek, szinte már zavaróan nagy az összhang köztük, és a körülöttem ülők döbbent arckifejezésébő ítélve is hiteles a duó alakítása. Egy-két életszerűtlen párbeszéd mellett negatívumként említeném még a - bizonyára rendezői koncepcióként alkalmazott- de számomra már zavaróan hangos zenei betéteket, és a darab ollónyisszantás szerű végét. Mintha Dennis Kelly megunta volna az egészet, vagy lefagyott volna a Word írás közben...