Stephen King: Dolores (r. Ács János)
Lehet, hogy vérciki, de gyerekkoromban rajongtam Stephen King mai szemmel félgagyinak minősíthető horror-regényeiért. A rendszerváltás számomra első érzékelhető jeleként, egy mindenre fogékony ifjonti időszakomban került a kezembe első papírkötésű könyve, a Cujo, elején egy vicsorgó kutyafejjel és olyan újszerű grafikával, amit magasan űberelte az addig kedvenc Delfin-könyveim szocreál borítóit. Miután végigfaltam a rémregényt, és tökéletesen kielégítette a könyvtartalmak elé akkoriban felállított „vér-szex-kaland” minőségi hármas mércémet, nekiálltam ipari méretekben olvasni Kinget. Nagyjából gimnázium második felére csömörlöttem meg tőle végleg, és ehhez nem csak az járult hozzá, hogy addigra önmaga ismétlésén kívül más nem telt tőle, de szerencsére az ízlésem nagymértékben komolyodott. Ettől függetlenül azért még innen visszatekintve is van néhány vállalható könyve, köztük a Dolores.
Ez egy másik Dolores
Aki olvasta és esetleg látta a filmet is Kathy Bates főszereplésével, az tudja, hogy az egész cselekmény szinte színpadra kész állapotban van, egy lustább rendezőnek némi sarkítással annyi dolga lenne csupán, hogy szól a személyzetnek, mikor nyisson előadás előtt a ruhatár. Meg voltam győződve róla, hogy egy ilyen sztorit, még akkor is nehéz elcseszni, ha amatőr színészek egy állómikrofon előtt, színtelen hangon felolvassák a szöveget.
Kurva nagyot tévedtem.
Nem tudom milyen a Budapesti Kamaraszínház felhozatala, de nem lehet valami díszes, ha ebbe az ötszereplős darabba- ahol az egyik szereplőnek annyi dolga van, hogy öltönyben néz- nem tudtak egyetlen épkézláb színészt sem kiállítani. Irtózatos, hogy mit műveltek a színpadon: mintha az lett volna a rendezői instrukció, hogy próbáljanak meg úgy játszani, ahogy az ember soha nem viselkedik az életben. „Játsszatok úgy, mintha azt játszanátok, hogy színészek vagytok.” A Szomszédok legsötétebb, kamerába nézve drámai Bajor Imre monológot előadó pillanatait idézte az előadás. Olyan eltúlzó volt a színészi gesztikuláció, hogy sokszor a cipőmet néztem kínomban, egy-két durván életszerűtlen dialógus már nekem volt kellemetlen. Döbbenet volt, ahogy a két, egymás mellett megöregedő vénasszony szeretet, gyűlölet és a közös titkok őrzésére épülő, nehezen megformázható kapcsolatát Magdi anyus és Etus nagyi veszekedésévé degradálták. Elképesztő volt, ahogy az Ajax-mezőnyt idéző nevű szinkronhang, Haas Van Der Péter úgy játssza az iszákos, családját megfélemlítő apát, hogy bármely átlagos józsefvárosi családfő röhögve jobb alakítást nyújtana.
Nem is nagyon érdemes az előadást kritizálni, inkább idézzük fel a rendezés és a színészi játék kapcsán Kusturica Undergroundjának híres színházi jelenetét, mely kiváló esszenciáját nyújtja a tegnapi darabnak:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.