Normális néző

A kultúra igenis médiaképes - állítja Lévai Balázs. Ezt bizonyította a Dob+Basszus, a Nagy Könyv, a Bestseller, a Lévai Lexikon adásaival. A friss hangütésû és színvonalas közszolgálati mûsorok vezetõje, kitalálója fesztelen stílusával, közérthetõségével és szakmaiságával vált népszerûvé. Nyolc évig volt általános iskolai tanár, színházelmélet és drámapedagógia szakon végzett a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskolán. Rövid ideig színikritikus is volt, de a felesége örömére ma már normális nézõ.

Lévai Balázs televíziós szerkesztő-rendező

- Láttam egy pocsék előadást, aztán meg olvastam róla egy jó kritikát a Magyar Narancsban. Ezen úgy felháborodtam, hogy betelefonáltam a szerkesztőségbe. Erre azt mondta a kulturális rovat vezetője, tessék, ha te másképp láttad, írd meg. Ezek után ’97-98 táján úgy másfél évig rendszeresen írtam kritikákat. A Színművészetin Koltai Tamás és Nánay István színikritikai stúdiumán pallérozódtam - a narancsos átlaghoz képest tehát jóval szakmaibb voltam, mint laza jópofáskodó. A Színház című folyóiratban megjelent pár cikkemben viszont az zavart, hogy óhatatlanul olyanok lettek, mint a tanáraim írásai. Ezzel párhuzamosan fogalmazódott meg bennem, hogy nem arról akarok írni, mások mit csinálnak, hanem magam akarok csinálni valamit, amiről aztán más írhat, ha akar. Ráadásul nem szerettem bántani a színészeket - sokszor éreztem, hogy szegények csináltak valamit, ami éppen nem sikerült, pedig a jó szándék megvolt. Sokszor kibogozhatatlan, hogy a rendező vagy a dramaturg volt rossz, vagy a tényleg a színészen ment el az előadás. Mert a jó színész is lehet nagyon rossz, hiába volt a múltkor fantasztikus... De én nem találtam örömet a kritizálásukban.

- "Nem lehetne arról beszélni, hogy tetszett-e vagy sem?" - vetetted közbe tulajdonképpen indulatosan az idei Alternatív Színházi Szemle egyik szakmai beszélgetésén. Támadt is erre nagy hümmögés, hurrogás és nevetés. Akkor dobtad be ezt a gondolatot, amikor a fiatal kritikusok éppen arról értekeztek, hogy a terítéken lévő előadás értelmezése közben miféle referenciális mezők aktiválódnak...

- Meg a mélystrukturális értelmezés, meg a hermeneutikai megközelítés, meg a jelentésrétegek szétszálazása... Nem a szakmai, tudományos megközelítést akarom én cikizni. Erre is nagy szükség van! De egy ilyen beszélgetésen közelítsünk az élmény, a hatás, az érzelmek felől. Nézzük meg, hogy hatott-e? Igenis lehet arról megalapozottan beszélni, hogy valami tetszett vagy nem tetszett. Ha így teszem fel a kérdést, egyből élesebb a beszélgetés is, lévén színt kell vallani. Ez vélhetően a műsorvezetői szerepkörömből jön. Egyébként megfigyeltem magamon, hogy egyre türelmetlenebb vagyok, amikor csak valaminek az óvatos körbejárása folyik. (Biztos öregszem.) Azért is fontos volna arról beszélni, hogy tetszett-e egy előadás vagy sem, mert a néző - akiért végül is az egész színház van - csak így ítél. A néző nem értelmezni akar, csak egy kicsit, azt is már otthon. Azért megy színházba, hogy elmeséljenek neki egy történetet, átadjanak neki egy élményt, amit máshol nem kaphat meg. A legjobb séftől sem kérdezzük meg, ha elkápráztatott minket egy fantasztikus étellel, hogy az a borjúmáj honnan is van, s melyik piacon kapott ilyen finom avokádót... Ez csak a másik séfet érdekli, meg az étteremkritikust. A vendég rendel, eszik és élvezi, ha finom. Ha meg nem, legközelebb máshová megy...

- De a kritikus dolga az elemzés.

- A szakma ott jön be a képbe, hogy meg is tudom fogalmazni: mi hatott, miért és mivel. Verbalizálni tudom, hogy miért tetszett az előadás, és azt indokolni is tudom, tágabb összefüggésbe helyezem. Összevetem az előadás szövegét az eredeti darabbal, jeleket, motivációkat keresek a szövegben és a szereposztásban, felidézem a  rendező korábbi munkáit, elemzem a színészek alakítását és a többi. Szétszálazom, elemeire bontom az élményt. Amikor kritikát kellett írnom, jegyzeteltem a sötétben, mert nem akartam elfelejteni egyetlen részletet sem, ami íráskor talán fontos lehet. De ez egyféle folyamatos "kint is vagyok, bent is vagyok" állapot. A feleségem mondta a kritikusi pályafutásom végén egy előadás után: "De jó, hogy megint normális néző vagy!" Jobb esetleg elsiklani egy pazar rendezői megoldás felett, mint lemaradni, kimaradni az élmény teljességéből.

- Lévai Balázs sokat szerepel a tévében. Volt éjszakai értelmiségi rétegműsor vezetője, a Dob+Basszusban a magyar pop- és rockvilág alkotásairól bizonyította be, hogy miként részei a kultúránknak, a Bestsellerben meg azt mutatta meg, hogy egy kortárs regény milyen izgalmas, hogy olvasni kaland, és a világ nyitott könyv... Beszél hozzánk a képernyőről egy laza fickó, nincs nyakkendője, de zakója azért igen, de ami a lényeg: láthatóan nagyon élvezi, amit csinál, és pont úgy esetlenkedik, amikor valamelyik világhírű Bestseller-alanya, mondjuk Umberto Eco vagy John Updike dedikál neki, mint bármelyik mezei olvasó. És közben kiderül, hogy azok a világhírű írók hétköznapi emberek is. Ahogy most beszélgetünk ugyanazt az embert látom, mint akit a képernyőről ismerek. Ez a hosszú szöveg csak azért kellett, hogy megkérdezhessem: a színész mindig új és új szerepekbe bújik, a televíziós magát találja ki a képernyőre? A szerep és a szereplő neve is: Lévai Balázs?

- "Sose vegyél fel olyan ruhát, ami nem a tiéd, mert az a képernyőn lötyögni fog vagy szűk lesz rád" - tanácsolta Fazekas Bence rendező barátom még a pályám elején. Az működik ugyanis, ami a tiéd, vagyis: ami te vagy. A televíziós szakmának ez az egyik alaptétele. Szerintem csak így tudsz hiteles maradni. Ha kitalálsz magadnak egy figurát, hogy milyen akarsz lenni a képernyőn, akkor az a veszély fenyeget, hogy olyan is leszel. Volt, aki kitalálta, hogy ő lesz a pökhendi, faragatlan alak, a durrbele televíziós személyiség, és úgy maradt. Még ha a gyökerek meg is voltak a szerephez, biztos vagyok benne, hogy kezdetben ez csak egy szerep akart lenni...

- Havas Henrikről van szó ugyebár. Egyszer elmesélték, hogy Forró Tamással kitalálták magukat egy közös műsorukhoz, és Havasra ez a szerep jutott.

- Ezt nem is tudtam.

- Te hogyan voltál ezzel a szerepesdivel?

- Nem vagyok színész, ilyen egyszerű. Persze ettől függetlenül más attitűd kell egy éjszakai beszélgetős műsorhoz és más egy háromórás élő műsor levezetéséhez. De ez már inkább hangolás kérdése.... Nekem az a fontos, hogy hogyan lehet a kultúrát, ami szerintem egy hallatlanul izgalmas terület, másoknak megmutatni. Egyszerűbben: olvastam egy jó könyvet, láttam egy jó előadást - olvasd el, nézd meg te is. El akarom hitetni minél több emberrel, hogy a kortárs kultúrát nem csak belterjes, elefántcsonttoronyba zárkózott, gyanúsan bölcsészkinézetű fazonok érthetik. De úgy kell beszélnem valamely kulturális termékről vagy alkotóról, hogy a nézők jó része esetleg nem ismeri - jobb esetben az én hatásomra válik kíváncsivá. Nagy kérdés, hol a határa annak, hogy még szakmai vagyok, de nem a szakmának szól, amit csinálok, hanem a közönségnek.

- Ma divat siránkozni a kultúra iránti csökkenő érdeklődésen. Szerinted hogyan áll a kultúraközvetítés ügye ebben a hangulatban?

- Azt gondolom, hogy... egyfelől...

- Egy pillanat: inkább máshogy kérdezem, hátha akkor - ahogyan az előbb fogalmaztál - egyből élesebb a dolog. Hogyan látod, van értelme a munkádnak?

- Ez jó! Ezt nevezzük hegyes fókuszú kérdésnek. Szóval: olvastam nemrég egy interjút egy kereskedelmi tévés hölggyel, aki korábban értelmes műsorokat csinált, ma meg ostoba műsorokat csinál, cserében celebrity lett. A következőket mondta: az a baj a kultúrával, hogy nem médiaképes. Elképesztően felhúztam magam ezen. Ugyanis pontosan az a kihívás, hogy a kultúrát, hogyan visszük be a médiába. Az nem megoldás, hogy azt mondjuk, áh, ezzel nincs mit csinálni. Én egyébként nem vagyok síránkozáspárti, de misszionárius indulat se hevít. Tény azonban, hogy van, aki hozza a kultúra iránti igényt - ki többet, ki kevesebbet - otthonról. A kérdés számomra az, hogy fel lehet-e kelteni az érdeklődést azokban, akik csak keveset vagy semmit sem hoznak-kapnak hazulról, de sokat ülnek a tévé előtt. Hiszek abban, hogy nem szájbarágósan, de lehet nézőt, olvasót nevelni. Ergó igen, hiszek abban, hogy van értelme a munkámnak.

- Hogyan fertőződtél meg a színházzal? Volt olyan élményed, amikor azt mondtad, hogy na most már értem, hogyan működik, mitől jó a színház?

- Teljesen normális budai értelmiségi, de nem sznob családban nőttem fel. Nem vittek minden héten színházba vagy operába, de sokat foglalkoztak velünk a szüleink (egy öcsém van). Én 20 éves koromig vízilabdáztam, ami nehezítette a színházba járást: este edzés, hétvégén meccs. Nem voltam tagja színjátszókörnek, nem vettem részt szavalóversenyen. Az egyetemen kaptam rá a színházra, mert ez hozzátartozott a bölcsész léthez. Még laikusként láttam Eszenyi Enikővel és Kaszás Attilával a Dühöngő ifjúságot a Pesti Színházban. Nagy és erős élmény volt. Persze azért is, mert "rólam" szólt: mit kezdjenek a fiatalok magukkal, az élettel, a világgal a felnőttlét kezdetén? Visszagondolva ez egy szép és - ha tetszik - konzervatív előadás volt.

- Milyen előadások jelentettek meghatározó élményt?

- Nagyon szerettem a Székely Gábor vezette Új Színházat, ahol maga Székely, aztán Novák Eszter, Simon Balázs, Hargitai Iván, Telihay Péter rendezett. Itt szinte minden előadást láttam, iszonyú erős társulat volt. A Katona, a Radnóti, a Szkéné, a Stúdió K, s később a Krétakör lettek és maradtak máig fontosak. Életem egy szakaszának meghatározó élménye volt Gozzi Szarvaskirálya a Radnótiban. Deák Krisztina rendezését kétszer vagy talán háromszor is láttam, a fantasztikus Kulka Jánossal a főszerepben. Azért ezt az előadást említem, mert nagyon szeretem, ha a színpadon úgy megy át valami a nem reálisba, hogy meg sem kérdőjelezem annak az igazságát, hitelességét, akár egy Garcia Márquez-regényben. Itt egy igazi felnőtt mesét kaptunk, csodálatos költőiséggel és színészi játékkal. És azt is szeretem, ha a nem akarnak semmit a számba rágni, megmondani, üzenni, hanem számítanak rám. Megbíznak bennem, nézőben, és akár egy Jackson Pollock-festmény nézegetésekor, nekem kell összerakosgatnom az elemeket, hogy felfedezzem, mit is adnak ki. Nincs ellenemre, ha kicsit megdolgoztatnak az élményért. Ha - és ez a "ha" nagyon fontos - határozott, az előadást összetartó alkotóművészi erőt érzek mögötte. Mert a lilaságot nem szeretem. Bosszant, ha kiderül, belevittek a nagy lila ködbe, és otthagynak egyedül bolyongani. Ez nemcsak bosszantó, de unalmas is.

- Főhivatású olvasóként mi a helyzet a drámaolvasással?

- Már egy jó ideje inkább mást "kell" olvasnom. De a kortárs német színház fenegyerekének, Roland Schimmelpfennig műveit - akivel interjúztam is a Bestsellerben - vagy Térey János Asztalizenéjét olvastam, Kiss Csaba és Garaczi László egy-egy új drámáját is,  hogy csak a közelmúlt pár példáját említsem. Szeretek drámákat olvasni. Sőt! Volt idő, amikor Csehov művei teljes és felülmúlhatatlan élményt adtak - mint szövegek. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt a megfoghatatlan és tünékeny világot hogyan lehet színpadra vinni. Egyszerűen kerültem a Csehov-előadásokat, mert mindig csalódnom kellett a szövegélményhez képest. Aztán persze enyhült a szigorom is, és láttam fantasztikus rendezéseket, például a Székely Gábor-féle Ivanovot Cserhalmival, Marozsán Erikával és Tóth Ildikóval, a Krétakör Siráját... Mostanában a Színművészeti egyik tévés osztályban az irodalmi műelemzés című tárgyat tanítom, és Szophoklészt, Plautust és Goldonit is ízekre szedjünk majd. Kénytelen leszek újraolvasni az Trakhiszi nőket, a Hetvenkedő katonát és a Kávéházat, ami végül is kellemes büntetés - nekem legalábbis.

Kornya István