IGEN!

Az este a Boráros téren kezdõdik, a hóesésben. Várom a huszonhármas buszt, és sokan mások is várják még; tippelgetek, ki fog ugyanott leszállni. Együttmûködésre van szükségünk, mert sötét van, és úgy tûnik, senki sem járt még erre; a busz sem mondja be vagy írja ki, melyik megállónál tartunk.

Nem maradhatunk passzívak, egy ilyen régi vágású busz interakciót követel: meg kell kérdezni, melyik a Szabadkai út. És a kontaktgrillt (mit?) cipelő nő megmondja. Leszállunk hát (én és akikre tippeltem), a hóesésben vár minket egy idegenvezető, hogy elkalauzoljon a hangárig. Ezért a helyszínért meg kell küzdenie a nézőnek - a színésznek is, de ezt akkor még nem tudjuk.

Hideg van, és lassan cigarettafüst tölti be a teret. Nem világos, hová fognak beengedni minket, ha végre hét óra lesz. Egy radiátornak támaszkodva melegszem, elunom a várakozást. Aztán nyílik az ajtó és elénk tárul a színpadtér: fehér padlón fehér farönkök. Sivár, semleges, asszociációkat ébreszt: hómező, jégtakaró, kivágott erdő... A második sorban üresen maradt rózsaszín fotel lesz az én helyem. Egész jó hely, belátom a teret, csak az előttem ülő, viszonylag sokat mocorgó pasi sapkája lóg be néha zavaróan a képbe. A szín elsötétül, mi elcsöndesedünk, bejönnek a színészek? táncosok? igen, ők. Mi télikabátban ülünk, ők alsóneműben vannak, mostantól kezdve nem illik fáznom. Drukkolok, hogy kezdjenek mozogni és világítson már rájuk a sok reflektor, nehogy megfagyjanak!

Felmegy a fény. Kortárs zenére mikrobis mozgásból utópisztikus tér és társadalom rajzolódik ki. Testeket látok jelmeztelenül, mégis színesen: testfestés, alsónemű és fekete csizma öltözteti őket, egységesen és mégis egyénítetten. Koherens képi világ. Csodálhatjuk a testek szépségét, de nem tolakodó a meztelenség. Színészek és táncosok - de melyik ki? Néhány arc felrémlik egy pár éve látott színészosztályból, látok egy hírest és egy ismerőst, illetve egy táncost, aki már az első jelenetben "lebukik" kimagasló mozgáskultúrájával; a többiekről fogalmam sincs, nem tudom eldönteni táncosok-e vagy színészek, nem is érdekes. Hátradőlök azt gondolva, hogy végre ideért a színház. Ebbe a kis országba, ebbe a nagy hangárba.

Finn eposz elevenedik meg, szó szerint: az egymástól elválaszthatatlan rendezés-koreográfia élővé varázsolja a színházilag egyébként használhatatlan, nem dramatikus szöveget. Elképesztően jól illeszkedik a "görögtragédiás" szövegmondás az attól teljesen elütő mozgásvilághoz - kioltás helyett erősítik egymást, érdekesebbek egymástól, mindkettőre figyelni lehet és kell. Monológokat hallunk, eposzi és mai szövegeket: mítoszt, lexikon szócikket, természetikatasztrófa-előrejelzést. Párbeszédek csak ritkán vannak, szintén elemeltek, monológszerűek; dialógust a mozgás teremt. Tizenhárman mozognak együtt, összehangoltan, a koncentrációnak és az egymásra figyelésnek nagyszerű termékeként. Egymást eltartják, megtartják a játszók, egyensúlyelemekből élőszobrok alakulnak, mindig más; az ötletgazdag koreográfia nem ismétli önmagát. Gyönyörű kép a rózsáé: egy csókban mutatja meg a szerelem és a költészet létfontosságát és hiábavalóságát. Másik kedvencem a basszameg-kórus. Valami versike hangzik el kánonban, nem nagyon értem a szövegét (bevallom, időnként az angol feliratot lesem, hogy rátaláljak egy-egy elveszett szóra), csak a basszameg hallatszik mindig erősen, rendre, mindenki szájából, és a kiáltás. A kánon alatt felsőtestükkel-karjukkal repetitív mozgássort hajtanak végre a szereplők, s közben együtt haladnak előre, mifelénk.

A játékidő százhúsz perc. Nincs szünet. Nem pihenhetünk, cserébe nem zökkenünk ki. Most következik a tánc vagy mozgás csúcspontja: az építkezés. A semmiből előkerült alumínium elemekből váz készül: ház. Először izgalmas, hogy ebből mi lesz; majd annak örülök, hogy a játszók maguk építenek; utána az ötletességet díjazom: csavar az egyik kézben, anya a másikban, fordulni kell, hogy mindenkinek jusson mindkettőből; s végül a testek szépsége marad, a csodálat. Valamit létrehoztak itt a szemünk láttára, nem a házat, ezért a vázért nincs értelme negyedórát áldozni a játékidőből. Az építkezés önmagáért van. Teremtést látunk, nem biblikus, hanem színházi értelemben: együtt, itt, most, pontosan, a teremtés öröméért. A pusztulás, az emberi pusztítás ellenpontjaként áll ez a ház. És hogy megtörténjen benne-rajta a Nap (sárga: fényszínű testfestés) és a Költő (barna: sárszínű) párbeszéde. Az egyetlen pontja az előadásnak, ahol a szöveg uralkodik. A mulandóság két csúcsterméke verseng, melyikük értékesebb, melyikük bírja tovább.

Nincs tragédia, csak tragédiafoszlányok. Nincs katasztrófa, csak lesz. Nem akar az előadás kampányolni a jegesmedvék megmentése mellett, sem a globális felmelegedés ellen. Egyszerűen szól: kezdetről és végről, teremtésről és pusztításról. Mértani pontossággal kimért koreográfián keresztül szól, mégis elevenen. Néhol helyet hagyva a spontaneitásnak, esetlegesen, mégsem esetlenül. A ForteDanse társulat Magyarországon új színházi világot teremt, saját maguk metaforája is a ház, amelyet közösen alkottak meg.

A tizenharmadik előadást beszélgetés követi: alkotók és nézők találkozása. Forralt bor és fesztiválhangulat. A párbeszéd illedelmes mederben folyik: a kritikus kérdez, a rendező, az író és egy színész válaszolnak. A háttérben duruzsol a tolmács, a magyarul nem értők kedvéért. A hallgatóságból csak ketten szólalnak meg, a többieknek nincs kérdésük vagy elhallgatják. Hazafelé már nem izgalmas az út: a Boráros tér végállomás, nem lehet eltéveszteni.

Radnóti Judit
Fotók: Dusa Gábor

-------------

Radnóti Judit: Szöveg- vagy mozgásszínház? IGEN!
ForteDanse: Kalevala
Bakelit Multi Art Center, 2008. november 24.

Forrás: Kortárs Drámafesztivál