Václav Havel nevével sokan, fõleg a fiatalabb generáció tagjai közül 1989-ben találkoztunk elõször, amikor Prágában, Pozsonyban vagy Kassán a kulcsainkot csörgettük, és valami sokkal jobbra, többek között nagyobb szabadságra vágytunk. Havelbõl köztársasági elnök lett, elõbb csehszlovák, majd "csak" cseh. Akkoriban tudhattuk meg azt is, hogy drámaíró, hisz alig volt színház, amely ne vette volna elõ évtizedekig tiltott darabjait.
De ennek az időszaknak is vége lett, ahogy 2003-ban az elnöki posztot is átadta utódjának, Václav Klausnak. Bár
Havel azóta is rendületlenül járja a világot, s főleg az emberi jogok sárbatiprása ellen emel szót, s különböző alapítványok munkáját segíti, ismét visszatért a drámaíráshoz is, s elővette a még rendszerváltás előtt elkezdett
Távozás c. darabját. Havel életének fontosabb szakaszait egy alkalmi tárlaton is megtekinthetik a Nemzeti Színház előcsarnokában december 15-ig. Maga a szerző a par excellence íróemberek közé tartozik, aki eleve drámaíróként kezdte, első darabjait a hatvanas évek elején írta, s 1963-ban mutatták be az első darabját, a Kerti ünnepélyt, amely gyorsan eljutott Pozsonyba is. De Havel nemcsak darabjaiban mondott burkolt formában véleményt a rendszerről, egyre nyíltabban tett hitett a két világháború közötti liberális hagyományok mellett.
Az 1968-as Prágai Tavasz eltiprása után eltiltották a színháztól, s így fizikai munkásként kereste a kenyerét. Egyik alapítója és szóvivője lett a Charta 77 mozgalomnak, s ezért öt és fél évre bebörtönözték, de felajánlották neki, hogy azzal a feltétellel elhagyhatja az országot, ha nem tér vissza többé. Havel ezt nem fogadta el, s 1989-ben ő lett a csehszlovákiai forradalmi események egyik vezetője. Drámái közül magyarul is játszották az Audienciát, a már említett Kerti ünnepélyt, s bár
Zádor Andrásnak és
Varga Györgynek köszönhetően szinte valamennyi munkája megjelent magyarul (a Távozás a Színház ez évi januári számában), az ún. cseh neoavantgárd dráma abszurd irányzatába tartozó
Havel nem került be a magyar színház áramkörébe, s inkább csak mint kuriózumként szokták felemlíteni.
Havel Távozás c. darabját, mint már említettem, még 1989 környékén kezdte írni, s talán maga sem gondolta, hogy közel húsz évvel később, már megannyi tapasztalat birtokában újra tudja majd fogalmazni, és saját konkrét élményeit is szabadon beépítheti a műbe. S aki azt várja, hogy ezáltal egy még kötöttebb, a politikai valósághoz mereven ragszkodó, sablonfigurákkal megtűzdelt drámát kapunk, az nagyot téved. Havel talán eddigi legszellemesebb, legkönnyedebb, mégis annyira a politika belső, sokszor zűrzavaros viszonyaira reflektáló darabját alkotta meg, amely képes kívülállóként tekinteni mindarra, amit belül, hosszú éveken keresztül megélt. S ez a kikacsintás hozza testközelbe ezeket a különben nem túl szimpatikus haveli figurákat. A darab ősbemutatójára a prágai Archa Színházban került sor, de bemutatták már Hradec Královéban és nemrég Londonban is. Szlovákra Milan Lasica ültette át.
A darab főhőse Dr. Vilém Rieger egykori kancelár (
Marián Labuda), aki egykori villájában, a régi szép időkre emlékezve, afféle modern Lear királyként tengeti a napjait (nem véletlen, hogy
Havel a Cseresznyéskert mellett a Lear királyt is beépíti a darabjába), s tehetetlenül nézi, hogy a lányai (
Helena Krajčiová és
Lucia Molnárová), barátnője (
Zuzana Kocúriková) és az egykori alkalmazottjai hogyan forgatják ki mindenéből. Ráadásul még a villa is veszélyben van, amelyre már szemet vetett egykori adáz vetélytársa, a ma már miniszterelök-helyettesként regnáló Vlastík Klein (
Jozef Vajda). Labuda kancellárja nem könnyen tudja elviselni, hogy az egykori kényúr, aki az őt kérdező újságíróknak szinte csak szlogenekben válaszol, kiszolgáltatottja lett azoknak, akik egykor a talpát nyalták, s a parancsait lesték. Mikor kiderül, hogy már a villa sem az övé, mert nem óhajt meghajolni Klein akarata előtt, s nem óhajtja az egykor korrupcióval vádolt politikustársat tisztára mosni, a legközelebbi hozzátartozói is elfordulnak tőle (lásd. Lear király).
A szöveg egyes figurái észrevétlenül átsiklanak a Cseresznyéskert történetébe, Klein, mint Lopahin jelenik meg, aki az egész cseresznyéskertet (értsd. meggyeskertet) kivágatja, s helyén üzletközpont és masszázsszalon épül. Osvald, a mindenes cseléd (
Oldo Hlaváček) pedig egész egyszerűen átlényegül Firsszé.
Havel másik ötletes húzása saját maga szerepeltetése, hiszen időnként mintegy rendezői varázsszóra megállítja a darabot, s instruálja a szereplőket, akik általában szót fogadnak, de van, amikor csak legyintenek az írói intelemre. Peter Mikulík rendezése mindezeket az írói ötleteket szellemesen használja ki, s hatalmas fityiszt mutat mindannyiunknak.
Alexandra Grusková díszlete egy középen elhelyezett zöld kerthelyiséget mutat, amelyet szürke, félkör alakú monstrum vesz körül, amelyet folyamatosan videókamerákkal pásztáznak. Nem tartom viszont előnyösnek, hogy a darabot a Nemzeti Színház hatalmas színpadán, nem pedig a sokkal intimebb lehetőségeket kínáló stúdiószínpadán mutatták be. Rieger kancellár és a többiek összepakolnak, s várják, hogy elszállítsák a csomagjaikat. De
Havel nem éri be ennyivel, s megmutatja, hogy mi lesz a sorsa Vlastík Kleinnek a maga képére formálta cseresznyéskertben. S ahogy Rieger dicstelenül távozik a politika színpadáról, úgy Kleinnek is megadatik ugyanaz a sors. A kérdés már csak az, hogy mi marad a masszázsszalon után.
Juhász Dósa János
Ctibor Bachratý felvételei
Forrás: Új Szó, Pozsony
