Esély nyílt a társulatalapításra

2003-ban végeztél a Színmûvészeti Fõiskolán, a Katona József Színházhoz szerzõdtél. A Katonán kívül többek között Nyíregyházán, Marosvásárhelyen, Berlinben, Grazban rendeztél, most mégis társulatot alapítasz. Mi inspirált erre?

Egyszer már nekifutottam a társulatalapításnak. Szembesültem azzal, mennyi pénzt lehet erre összeszedni; hátrahőköltem. Nehéz ám úgy jó színészeket, tehetséges embereket összegyűjteni, ha nem tudunk fizetni. Három évig krétakörös voltam, akkor is az volt a cél, hogy társulatban, csapatban dolgozzunk. Ha sikerül megfelelő alkotótársakat találni, függetlenként rugalmasabban tudunk működni, mint egy nagyszínház. Vágytam arra, hogy olyan helyekre, például hátrányos helyzetű településekre is eljussanak az előadásaink, ahova egy kőszínház nem jut el. Megpróbáltunk projektekben gondolkodni, s kitalálni hozzá, hogyan működjön a színház, ne pedig fordítva.
Számomra már nem igazán inspiráló egész évben egy épületben dolgozni, illetve mindig színházi épületen belül dolgozni. Azt gondoltam, önálló úton kell járnom. Váltani kell, továbblépni. Rendeztem színházakban, megvolt, tudom, hogy milyen. Lehet ezt még évekig csinálni, és biztosan fogok is még nagyszínházban rendezni. Leszták Tibornak köszönhetően hosszú távra kaptunk egy helyet a MU Színházban. Esély nyílt a társulatalapításra.  A cél az volt, hogy le tudjunk szerződtetni tizenkét embert. Úgy néz ki, sikerült. Egy évig biztosan működni fogunk.

Fotós: Reviczky Zsolt

Egyelőre egy évre szólnak a minisztériumi támogatások.

Öt évig rendeztél kőszínházakban. Miért vártál eddig a társulatalapítással?

Mikor a főiskola után megpróbáltam, úgy gondoltam, előbb létrehozok egy produkciós irodát, ami biztosítja az anyagi hátteret a színházcsináláshoz.

Ez nem jött be?

Egy évig működött, ez volt a Magma Társaság. Akkoriban játszottuk az Attackot. Nagyon jól ment, egyre több munkánk lett. Fesztivált szerveztünk, legyártottuk a Jött egy busz című szkeccsfilmet. Egyre többet vállaltunk, mohóságból is, meg azért is, hogy megmutassuk magunknak meg a világnak, hogy milyen ügyesek vagyunk. Közben egyre kevesebb idő maradt arra, amiért az egész létrejött: a színházcsinálásra. Elvitte az egész napomat az iroda vezetése. Olyasmiket is csinálnom kellett, amihez nem értek. Élvezettel beletanultam sok mindenbe, sokat dolgoztam, nagyon sok hibát elkövettem, rengeteg tapasztalatot szereztem.  A Jött egy busz volt az utolsó film, amit gyártottunk, a Nextremfilm volt a koprodukciós partnerünk. Ám egy nagyobb összeg nem érkezett meg, és dönteni kellett, folytassuk a munkát vagy zárjuk be a boltot. Be kellett zárni. Nagyon jó volt, hogy az ötletek mögött ott állt egy szervezőiroda, és ha az ötlet éppen film volt, akkor filmet gyártottunk, ha rendezvény, akkor fesztivált szerveztünk... De kellett volna valaki, aki csak az irodát vezeti. Nem találtam ilyet. Elkezdtem végre azt, amiért elvégeztem a főiskolát: színházat rendezni. Elég jó időszak jött, amiből hamar kiderült, van még mit tanulnom színházrendezésből is. Kellett ez a kitérő, de a jó lépés mégiscsak a Katona volt, ahol folytatni tudtam a munkát. Nagyon jó színészekkel dolgozhattam, jó rendezők között.

Van már menedzseri háttered, vagy válladra vetted egy társulat működtetésének a terheit?

Olyan alkotótársakat találtam, és keresek folyamatosan, akikkel partnerek lehetünk, akik önálló alkotóként is tudnak dolgozni, s akiket mindaz érdekel és inspirál, ami engem.

Kikből áll a stáb?

Vannak állandó munkatársak, de alapvetően produkcióktól függ, hogy éppen kikkel dolgozunk. Asszisztens Fekete Ágnes, együtt írjuk a pályázatokat is. Dramaturg Turai Tamás - egyelőre egy produkcióra, illetve még egy-egy programra. Gazdasági tanácsadónk Faragó Balázs, akinek már van gyakorlata a független társulatok terén.  Hangtechnika, zene Keresztes Gábor, fotós Varga Imre, operatőr Pálos Gergely. Irodalmi ügyek, honlapszerkesztés, írói dolgok Juhász Kristóf. Szervezés Kovács Éva.

Kik szerződtek a társulathoz - színészek?

Gera Marina, Szandtner Anna, Fábián Gábor, Tóth Simon Ferenc, Szabó Zoltán, Jankovics Péter, Koblicska Lőte. Ők alkotják, mondjuk így, az alapcsapatot. És még keresünk színészeket, illetve számos esetben vendégekkel is dolgozunk; itt most nem sorolnám fel őket, sokan vannak.

Mennyiben akar ez a társulat másféle szellemiséget közvetíteni, mint más független, nem kőszínházi társulatok?

Alkotóközösséget szeretnénk létrehozni, amelynek a tagjai szabadon mozognak, s hiánypótló feladatokat is vállalnak. Szeretnénk falvakban, kistelepüléseken is fellépni. Olyan előadásokat szeretnénk létrehozni, amelyek arról beszélnek, hogy ma mi van, velünk mi van, ma, Budapesten. Mi is szeretnénk kísérletezni, új formákat kipróbálni, de nem azért akarunk független társaságként  működni, hogy ugyanazt csináljuk,  mint egy nagyszínház, csak pénz nélkül. Ha óriási díszlet- és jelmezköltséggel kezdenénk dolgozni, mint egy kőszínház, jönnének a problémák: nincs pénz a díszletre, vagy ha van, akkor nincs a szállításra, a bontásra, építésre. Erre sem igényünk, sem módunk nincs a saját műhelyünkben. Az évadban két alkalommal Grazban és Kölnben közös produkciót csinálunk ilyen színházakkal, ott megvan erre a stáb és az infrastruktúra.
Újra kell értelmeznünk a színház és a film jelentését, formai és terjesztési lehetőségeit - nagyon fontos az internet és mindaz, ami ezzel megnyílt befogadói és alkotói oldalon.  A reneszánsz év kapcsán felturbózott egyetemi órát tervezünk, amelyben keverednek a színház, a videó-projekció, a kóruskoncert és a mozi hatáselemei. Év közben egy egynapos színházi programot rakunk össze, városi helyszíneken lesznek az interaktív színházi akciók, amelyekben a nézők kettesével, négyesével vehetnek részt és részesei, epizódszereplői lehetnek egy történetnek. A díszlet maga az eredeti tér lesz, mintha egy mozi lenne...
    Ha egy hagyományosabb színdarab elkészítéséről van szó - az eszköztelenséget mozgékonyságra szeretnénk használni: csak nagyon fontos esetben legyen díszlet vagy jelmez, amikor annak dramaturgiai funkciója van. Amit persze más színházban is meg lehet csinálni, ha az a koncepció, hogy ne legyen más, csak a fehér padló és a színészek. És mivel sokféle nézői réteget szeretnénk megcélozni, nyugdíjasokat éppúgy, mint diákokat vagy korunkbelieket, nyilván az előadandó anyaggal alakul majd, hogy milyen lesz a nyelvezetünk. Mivel alakuló társulat vagyunk, egyelőre nem az jön le az előadásainkból, amit mi gondolunk. A Holt lelkek inkább társulatösszerázó munka volt. Példa, hogy mi lesz abból, ha van időnk, több hónap, van hely, nincs pénz, lelkes emberek vannak, meg egy regény. Eddig mozgástréningek voltak, ismerkedtünk egymással, keresgéltük a hangot. Biztos, hogy kell még némi idő ahhoz, hogy kialakuljon, mit is képviselünk tulajdonképpen. Valami olyan darabot kéne ezután elővenni, ami már erre a társulatra épül. Nézzük meg, ők kicsodák.

Mindig csapatban dolgozol, sok improvizációval. Sokat merítesz a színészek munkájából.

Az improvizációt mint próbamódszert használom, az előadásokban nincs improvizáció. Mivel a próbafolyamat sokszor épül improvizációra, talán úgy látszik, mintha kaotikusak lennének a jelenetek. De hát nem azok. A Holt lelkekben van egy jelenet, amiről sokan azt hiszik, hogy improvizálunk, holott centire be van lőve. Meg van szerkesztve a káosz.

Rendre tovább dolgozol az előadásaidon. Így aztán más és más előadást látnak a nézők.

Igen, folyamatnak gondolok egy előadást. Azért sem tudom otthagyni az előadásokat, mert bemutatóra soha nem készülök el rendesen. Sokszor a nyilvános főpróbán derül ki, hogy valami nem működik. Fontos, hogy jól mérjük fel a közönség reakcióit, s annak alapján tovább dolgozzunk az előadáson. A másik kérdés a szereplők hozzáállása. Tudom milyen az, ha valaki sokadszor játszik egy előadásban, s egyszer csak elkezdi unni, esetleg megutálja, még ha komoly feladata is van benne. Igyekszem olyan helyzeteket teremteni, hogy újra és újra bizonyítani kelljen, új és új feladatokat és kérdéseket - impulzusokat adni és kapni. Jelezni akarom a munkatársaimnak és a nézőknek is, hogy nincsen kész előadás. Másrészt nyilván szorongató érzés, ha valami nem jól sikerült, de még tizenötször végig kell nézni. Tudni, hogy mások még megnézik, holott nincs még készen. Most jutottam el oda, hogy ezt már egyáltalán nem is szégyellem. Nekem is el kellett fogadni, hogy aki a színházat választja, az a mozgást választja, ami állandó változással jár. Ha lehet, akkor jó irányba szeretném manipulálni a változást, ha már én vagyok a rendező. A Motel vagy a Ledarálnakeltűntem esetében olyan előadást akartunk létrehozni, amelyben még az is talál újdonságot, aki kétszer-háromszor megnézi.

A nézők egy része kivonult néhány előadásodról. Mit kezdesz ezzel? 

A nyíregyházi Fotel után közönségtalálkozókat szerveztünk, hogy megtudjuk, miből lett botrány és mért mentek ki a nézők. Ott olyasmi csapta ki a biztosítékot, ami Pesten már nem csapná ki. Például a meztelenség, vagy az, hogy nem hagyományos szerkezetű, hanem kísérleti, álomdramaturgiával szerkesztett volt az előadás. Azt hiszem, nem nyitottan, befogadásra készen jöttek a nézők a színházba, hanem prekoncepcióval. Vagy pedig valóban túl nyers és érthetetlen volt számukra, amit láttak. Próbálok tanulni ezekből az esetekből. Olyan színházat szeretnék csinálni, amiről nem mennek ki a nézők, amiben “átmegy a gondolat". Nagyon szeretnék nevettetni. Legyenek az előadásaink elgondolkodtatóak, mélyek, részletesen kidolgozottak és borzasztóan humorosak. Győzzék meg az embereket arról, hogy “Az élet a legnagyobb művelet". (Vinnai András: Ledarálnakeltűntem - utolsó mondat.) Nos, ez nem mindig jön össze, de dolgozom rajta. Van, amikor belebonyolódom abba, hogy valami durvát, hatásosat csináljak. Esetleg átlépek küszöböket, amit nem minden környezetben lehet megtenni. A POSZT-on nem mentek ki sokan a Fotelról, mert jól volt kommunikálva az előadás, és edzettebb a közönség.

Néha mintha sokkolni akarnád a nézőket. Vagy polgárt pukkasztani? A Fotel egyik epizódjában fiúk állnak körbe egy lányt, levizelik, utána homokot kell ennie. Meddig lehet sokkolni a közönséget?

Van a dolognak egy technikai vagy mesterségbeli része. Aki sokadszor csinálja vagy gyakran próbál hatást elérni, egy idő után “elmegy a mérője". Apámmal beszéltem erről legutóbb: melyik effekt mire jó és milyen csinálni. Vannak thrillerek vagy horrorfilmek, amiktől lefordul az ember a székről vagy meg se néz egy-egy snittet, olyan borzasztó. De aki tudja, hogyan készülnek el a bábok, amikkel ezt csinálják, az máshogy látja. Szerintem tudni kell elkészíteni ilyen effekteket. A Fotel-beli jelenetet nem tartottam polgárpukkasztásnak, az ilyesmit már megszokták színházban. Ott, abban a helyzetben valami valóságosat akartunk csinálni: gonoszkodnak a gyerekek, majd jön a gonoszkodó, részeg apuka, akinek köszönhetően a kislány évek óta katatón állapotban mászkál egy rádióval, valahol egy eldugott elmegyógyintézetben... Az egyik előadásban szart esznek; apám kérdezte, minek kell ez? Amikor csináltuk, annyira vicces volt... Vagy a csonttörés. Tésztákkal kellett kitrükközni, hol harapják el, hogy csonttörésnek tűnjön. Olyan szórakoztató csinálni, hogy az ember bele se gondol, milyen borzasztó lesz a nézőnek.

Szerinted meddig vihető színre az agresszió?

Láttam olyan előadást, amelyben a színészek felvállalták, hogy valakit vertek. Akkor azt gondoltam, ilyet nem szabad. Ez nem azt jelenti, hogy ilyen nem történhet meg színházban - bármi történhet, nincsenek ilyen dogmáim, csak sajnáltam abban a pillanatban egy embert, és elszállt a figyelmem a történetről. El kell hitetnünk a nézővel, mintha így történt volna, holott közben nem történik semmi. Színház történik. A kérdés az, hogy milyen gondolatot akar közölni az előadás. Ha jó a szándék vagy célravezető ez az elem, ám legyen. De ha fölösleges, akkor fájdalmas nézni is, csinálni is. Nem igazán élvezetes ábrázolni az agressziót. Ha az ember tehetetlen, ha nem talál jó megoldásokat vagy nincs elég ideje, akkor erős hatásokkal kezd élni. Belegondoltam, miket rendeztem mostanában, milyen hatáselemeket használtam. És bizony sok-sok nagyon erős effektet találtam, ami mögött nem volt semmi más, csak maga a hatás. Mintha csak stílusgyakorlatoznék, vagy nem szántam volna el magam, hogy rendesen meséljek el egy történetet. Pedig már van rá igényem.  Nem könnyű megtalálni a történetet.

Milyen típusú anyaggal akartok dolgozni? Kortárs darabokkal? Klasszikusokkal? Vagy magatok írjátok a szöveget - mint ahogy Vinnai Andrással számos darabot írtatok.

Az a jó, ha minél többféle műfajban gondolkodunk. A kérdés az, hogy mit akarunk közölni, s mi ahhoz a legmegfelelőbb anyag. Vinnai Andrással vagy Tasnádi Istvánnal szívesen dolgozom együtt, mert már ismerjük egymást, és ők tudnának olyan színdarabot írni, ami rólunk szól. Ugyanolyan fontos ez, mint elővenni és megfejteni a klasszikus műveket. Kortárs és klasszikus versekkel is szándékozunk foglalkozni. Keressük, miként lehet a vers dalszöveg, vagy hogy lehet képben, kompozícióban, esetleg rádiós és videós formában megcsinálni. Csehovot rendezni, elemezni, Csehov-szerepet játszani nagyon jó, nehéz és egyszerűen kihagyhatatlan... Vannak témák, amelyekről szívesen beszélnénk. Például a magányról. A szándékról, hogy az ember közösségben legyen, mégis valahogy úgy csinálja, hogy ül otthon a gépe előtt...  Nem olyan színházként akarunk működni, ahol csak színdarabokat visznek színre, hanem szabadegyetemet is szeretnénk létrehozni. Meghívunk előadókat, akik előadásokat tartanak, amiket rögzítünk képben, hangban. Zártkörűen kezdtük el a nyári alkotótáborunkban, de szeptembertől nyílt lesz a szabadegyetem, amihez tematikus filmklub is csatlakozik. Közösségteremtő szándékkal akarjuk használni a játszóhelyünket. Fontos, hogy lássa a néző, hogyan közelítünk meg egy témát.

Miért "Szputnyik Hajózási Társaság - Modern színház- és viselkedéskutató intézet - labor" lett a színház neve?

Sokat gondolkodtunk a néven, azért lett ilyen hosszú. Ha valaki tud jobbat, feltétlenül jelezze, szó lehet a cseréről. Nem akartunk klasszikus színháznevet, mert nem akarunk klasszikus színház lenni. Azt gondoltuk, legyen könnyed a név. Van egy álmom, egy nemzetközi workshop, tengerjáró hajón. Vízen lenni maga a szabadság. Ha vízen vagyunk, dolgozunk, partraszálláskor meg megy a koncert, az előadás meg a vetítés. A szputnyik csak egy jól megjegyezhető szó, ráadásul vicces tárgy, ami ráadásul le is zuhan. Olyan nevet kerestünk, amiben ellentétek vannak. A szputnyik és a hajózás rögtön ellentmondás. “Modern színház- és viselkedéskutató intézet - labor": ez így pontos megfogalmazás. Kicsit ironikus benne a modern. Ha érdemes, idővel majd megjegyzik.

Hogy néz ki az évadotok?

A nyári alkotótáborunk témája az álom volt. A Szentivánéji álom volt az alapanyag. A színészek kis csoportokban elvonultak és jelenetvariációkat készítettek, azokat szerkesztettük össze különböző helyszínekre. Kisfilmeket, fotókompozíciókat készítettünk álomtémára. Nem szimpla nyári próbafolyamatban gondolkodtunk, hanem alkotótáborban, amiben megnyitjuk a témát.  Ezt követően egyetemi nagyelőadókba tervezünk egy darabot, ami a reneszánszpályázat keretében készül. Egy kétórás ideális egyetemi órát akarunk csinálni, amelyben minden van: film, színház, videó, internet; az egyetemes reneszánsz, sűrítve. Ezután Göttinger Pál rendező fog dolgozni a csapattal, majd a tervek szerint tíznapos workshopra megyünk egy romániai társulattal. Olyan találkozó ez, ami mindig egy román és egy magyar rendezőt mutat be. Tavaly Schilling Árpád és a Krétakör szerepelt, most én következek és a Katona-beli Ledarálnekeltűntem, valamint a Szputnyik egy helyspecifikus improvizációval illetve egy román rendező a saját előadásaival. Azután Olaszországban olasz színészekkel dolgoznánk tíz napot Pármában, valamikor az évad elején. Majd a Krétakörrel közösen tervezünk egy egy hónapos munkát, ezen belül tizenegyedik kerületi lakosokkal szándékozunk foglalkozni. Szeretnénk behozni őket a színházba. Azon akarunk gondolkodni a színészekkel, hogyan, milyen módszerekkel lehet karaktert felépíteni. Grazzal lesz egy közös produkciónk, Handke Az óra, amikor semmit nem tudunk egymásról című “néma" darabja. Olyan változat lesz ez, amely nem utcán játszódik, hanem egy pesti bérházban. Rátennénk forgóra egy háromemeletes pesti bérházat (Grazban ez elfér), és azt ábrázolnánk, hogy körülbelül mi zajlik a Klauzál téren egy pesti bérházban.  Ezután Kölnben lesz egy közös produkciónk a kölni Schauspielehausszal Szophoklész Oidipusz királyából. A stábot, a díszlet- és jelmeztervezőt, a szcenikust én választhatom ki. Úgy állapodtunk meg ezekkel a színházakkal, hogy tizenkét magyar színész lehet ott végig a próbafolyamat alatt, s az előadásokat en suite játsszuk. Kiutazunk, lejátszunk négyet, visszajövünk.

Milyen lesz a játékteretek a MU Színház épületében?

Először a teret nyitottuk egybe, így nyertünk egy kétszáznegyven négyzetméteres egybefüggő légteret. Kényelmesen, körbeülve befér száz néző. Feketéről fehérre festettük a falakat, és fehér hajópadló került az aljzatra. Még egy mobil alap-hangtechnikai berendezést szerzünk. Lesz új szellőzés, lesznek új székek.

Milyen keretből gazdálkodhattok?

Mikor kiszámoltuk, mennyiből működhetnénk kényelmesen, ötvenmillió jött ki. Huszonhétmilliót kértünk a kulturális minisztériumtól, ötöt kaptunk. Kábé ilyen arányok szoktak előfordulni a többi független társulatnál is. A semmire számítottunk; ahhoz képest nem rossz. Vissza kellett vennünk minden igényből. Ki kellett mondani, mi a leglényegesebb.

De ugye nem ötmillió forintból gazdálkodtok?

Nem. Ennek az összegnek a többszöröse kell az éves működésünkhöz. Csak a bérekhez kellett még szerezni hétmillió forintot, pályázati úton és partnerszínházi megállapodással. Az volt a célom, hogy tisztességes kezdő fizetésük legyen azoknak, akiket lekötök. Biztonságban érezhessék magukat, koncentrálhassanak a dolgukra. Öt hónapot dolgoztunk pénz nélkül. Akik itt voltak, azok komolyan akarják ezt a társulatot. Nagyon nagy segítség, hogy a MU Színház ingyen adja a helyet, s a rezsivel támogat bennünket. Pont megvagyunk, de nagyon fontos lesz a jegybevétel.  Hála a két külföldi koprodukciós megállapodásnak, valami kevés még marad további fejlesztésre, rezsire.

Végül is kik az eddigi támogatóitok?

A Színházi Dolgozók Szakszervezete, az NKA, az OKM, a Polgár Krisztina Emlékalap, a TEVA. A partnereink pedig a Schauspielehaus Graz, a Schauspielehaus Köln, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a Zsámbéki Színházi Bázis.

Rendezel máshol?

Ebben az évadban nem, most csak a Szputnyikkal akarok foglalkozni. Rengeteg a tennivaló. Természetesen nem lenne egészséges, ha csak velem dolgozna ez a csapat. Beszélgetek rendezőkkel, ki mit akar. Olyan embereket keresek, akikkel együtt lehet gondolkodni egy teljes évben. Fontos, hogy állandó párbeszéd alakuljon ki.

Korábban sokat játszottál színpadon, filmekben. Vannak még színészi ambícióid?

Maga a játék hiányzik. Olyan ez, mintha belém ragadt volna valami, pedig ha végignézek egy előadást, megtöltődöm a végére. Míg mások a játékkal kiadják az energiáikat, én fölszedem az összeset. Ezt is tanulni kell: jó helyre kerüljenek az energiák. A film megfoghatóbb, leforgatjuk és kész. A színházban ott kell lenni. Ilyen elkötelezettséget csak saját csapatban tudnék vállalni, de ódzkodom attól, hogy színészként beszálljak olyan előadásba, amit én rendezek. Hiszen kívülről akarom látni a produkciót. Állandó dilemma ez.

Ha megkínálnának egy fajsúlyos filmszereppel, azt elvállalnád?  

Attól függ, milyen a forgatókönyv, milyen a szerep, ki a rendező, kik a partnerek.  Nem minden vágyam a színészkedés. Amit most csinálok, kitölti az életemet.

Az Overnight világa mennyire állt hozzád közel?

Nem az volt az érdekes a filmben, hogy megmutassuk, hogyan dolgoznak a brókerek. Az volt az izgalmas, milyen az, mikor valaki úgy dönt, nem csinálja tovább. Kibírni idegekkel egy ilyen tranzakciót. Volt már ilyen az életemben, mikor azt mondtam, elegem van, mást kell csinálni, különben baj lesz. Akkor volt ez, mikor abbahagytam a színészkedést és elkezdtem a rendezői pálya felé fordulni. Egyébként semmire nem tudom azt mondani, hogy soha. Meglátjuk... Érdekesnek találtam, hogy megváltozott az alkatom. Éreztem, unalmas lenne mindig ugyanazzal az arccal játszani. Szórakoztató volt látni a rohadt nagy vásznon, hogy fest egy ilyen dagi figura.

Mihez képest változott meg az alkatod?

Hát mondjuk a Jadviga párnája Ondrisához képest. Illett a figurához a túlsúly: a stressz, tudjuk, hizlal.

Sok a stressz az életedben?

Igen. Biztos azért, mert olyan dolgokba fogok, amihez még tanulnom kell. Alapvető, hogy ne tűzzek ki olyan célokat, amelyeket belátható időn belül nem tudok megvalósítani. Fontos, hogy az ember néha összegezzen. Kezdjen párbeszédet önmagával, tisztázza, mi az, ami sikerült, mi az, ami nem. Én általában azzal szembesítem magamat, és másokat is, ami nem sikerült. Jelezték is a munkatársaim, mondjam néha azt is, ha jól ment valami. Ha mindig egyre jobbat akarok, ha versenyló-pozícióba helyezem magam, amiben néha jó vagyok, hamar rájövök, nem lehet egy életet így végigcsinálni. Bizony álltam neki előadásnak úgy, hogy na, akkor szakadjon le a világ, akkora darabot fogok csinálni. Izzadságszagú lett és stresszes.  Nagyok az elvárások. Az elmúlt években sokat dolgoztam külföldön. Vendégként az ember megpróbál megfelelni az elvárásoknak.

Nem gondoltál arra, hogy tartósan külföldön dolgozz?

Nem tudnék. Sok időt töltöttem Berlinben, hát nem volt annyira felhőtlen. Jó itthon is lenni.

Hogy látod azt, ami itthon körülvesz?

Van a mentalitásunkban valami, ami kiakaszt. Pár nap után érezni lehet, ha hazajössz. Az emberek nem udvariasak, nem barátságosak, nem boldogok. Szenvednek, panaszkodnak. Iszonyatos durva energialeszívás folyik, teljesen értelmetlenül. Nem örülnek neki, ha valami jót csináltál, hanem keresik a bajt, a problémát... Én mindig a változásokban hittem. Sokszor váltottam életemben, nem félek tőle, nekem mindig jót tett. Ezért sem értem azokat, akik egy helyben maradnak, és nyomják tíz évig ugyanazt. Közben panaszkodnak.

Milyen életformát élsz? Színház és megint csak színház?

Régen ez durvább volt, akkor tényleg csak színház volt. Most már nagyobb figyelmet fordítok arra, hogy legyen egy kis magánéletem, egy kis csönd. Ezért is gondoltam el egy olyan hely létrehozását, ahol magam is elkezdhetek másféle dolgokkal foglalkozni. A színház szerelmi kérdés, de filmet is akarok csinálni. Meg rajzolgatni. Valamilyen jó egyensúlyt szeretnék találni, amiben le tudom vezetni a hiperaktivitásomat, le tudom fárasztani magam alkotásokkal vagy munkákkal. Szeretnék tovább tanulni. Lehet, furcsán hangzik, hogy pont akkor beszélek arról, hogy szeretnék csöndben lenni, megállni, tanulni, mikor elindul egy új társulat. A szabadegyetemet például arra találtuk ki, hogy a társulattal együtt hallgathassunk órákat. Túl sokat dolgoztam az utóbbi időben. Gyártottam az előadásokat egymás után. Elég lett volna kettőt rendezni a hat helyett.

Te már ebben a rezsimben nőttél föl. Hogy szembesülsz azzal, hogy az úgynevezett kapitalizmusban a pénz a legfontosabb?

Valóban abban nőttem fel, hogy nagy a választási lehetőség. Bizonyítani kell. Ha van valami elképzelésed, szerezd meg hozzá a pénzt. Ne várd senkitől, hogy odaadja. Ne hidd, hogy neked az jár. A pénzistenség azért elég ijesztő. Ahogy egy ember személyisége eltorzul a pénz vagy a siker megszerzése miatt.
 
Kik voltak a mestereid?

Mindig is kerestem magamnak mestert. Szívesen hallgatok meg tanácsokat, és tisztelem azokat, akik sok évet lenyomtak és sokat tapasztaltak. A főiskola alatt Székely Gábor volt az, akire leginkább figyeltem, akinek a véleményére leginkább adtam. Ha azt mondta, eljön és megnéz, tényleg eljött és elmondta a véleményét. Szeretettel és körültekintéssel beszélt az ember munkájáról. Úgy, hogy az valóban segített. Fontos kérdéseket tett fel nekem, akárcsak azok a kritikák, amelyek nem ledöngölni, megsérteni vagy bántani akarnak, hanem elmondják, mi a jó, mi a rossz.

Ezek szerint olvasol kritikákat.

Abszolút olvasok és próbálok tanulni belőlük. Ahogy az előadásról távozó nézőket is igyekszem megérteni, mindent próbálok befogadni. Persze van néhány olyan színvonalú kritika, amit egyszerűen fölösleges elolvasni, mert aki írta, nem tudja, mit látott, mert már nem tudja, mit lát, rutinszerűen leírja a sztorit, néhány mondat a színészekről, egy kis savanykodás - érdektelen. Ilyenkor azt gondolom, kár volt az időért, amit az elolvasásával töltöttem, mert nem adott semmit. Se nekem, se magának. De azt hiszem, a legtöbb kritikustól lehet tanulni.

Kinek a véleménye számít neked igazán?

Sokak véleménye számít, de ha ki kell emelni valakit, Zsámbéki Gáboré kifejezetten érdekel; őt is mesteremnek mondhatom. A Katonában is nagyon jó párbeszéd volt közöttünk. Soha nem kényszerített bele helyzetekbe, mégis érezni lehetett, hogy terelget, hogy figyel rám. Fölhívta a figyelmemet olyan dolgokra, amikre egyébként nem figyeltem volna. Állandóan ellát olvasnivalóval, több évre előre megvan, mit kell elolvasnom. A mai napig kíváncsi vagyok Székely Gábor vagy Schilling Árpád véleményére. Még néhány név: Vinnai András, Mózsik Imre. De minden szakmabeli név mellett el kell mondjam, nem vagyok igazán boldog, ha olyat csináltam, ami  a családomnak nem tetszett.

Fogsz rendezni a Katona József Színházban? 

Ebben az évadban nem, de a jövő évadban igen.

Most is tag vagy a Katonában?

Nem vagyok tag, mert nem onnan kapom a fizetésem, de a kötődés még megvan; ez a legkomolyabb tagság. A Ledarálnakon dolgozunk tovább, új szereplő érkezik Tenki Réka személyében, aki most végzett Zsámbéki Gábor osztályában.

Zsámbéki Gábor hogy fogadta azt, hogy társulatot alapítasz? 

Nem nagyon értette, hogy pont most, ezekben az időkben, amikor a legalkalmatlanabb, mért kell színházat alapítani. De hát melyik időpont alkalmas? Nyilván úgy látta, hogy azt a rengeteg macerát, fárasztó és az alkotókedvet kiölő tevékenységet, ami ezzel jár, minek akarom én magamra vállalni, mikor minden adva van a Katonában: jó stáb, jó színészek... Eleinte nehezen fogadta, hogy én most kiszállok. Végül megértette, hogy ezt az utat nekem végig kell járni. Nem kötötte le az energiáimat, hogy egy évben egyszer rendezek a Katonában. Akartam egy saját helyet, ahol olyan programok vannak, amelyekhez mindig szükség van színészekre, de mindig színdarabokat csinálunk.

A Katonában, példa rá a Ledarálnakeltűntem, inspiráló szellemi közegben, kiváló színészekkel dolgoztál. Most nem biztos, hogy ilyen körülmények közé kerülsz.

"Teher alatt nő a pálma".  A Katonában nagyon jó szakemberek dolgoznak, remek a műszak. Erre akkor jön rá az ember, ha hirtelen eltűnik a csapat, s maradnak a színészek, akikkel el kell kezdeni felszögelni a díszleteket. Aranyemberek, csak jót tudok mondani róluk. Nyilván ehhez mérten az én igényeim is nagyok lettek. Ha ilyen helyről jövök, akkor minimum ilyet akarok létrehozni.

Mit gondolsz, mennyire jelenik meg a személyiséged az előadásaidban?

Biztos, hogy megmutatkozik, hiszen nagyrészt szerzői darabokat csináltam. Sok-sok szöveget, jelenetet javaslok. Bennük van minden, ahogy nyilván az is, hogy milyen nem akarok lenni. Mivel csapatmunkában dolgozom, nem állíthatom, hogy csak rólam szólnak az előadások. Az improvizáció révén mindenki beleadja a személyiségét. Azért ki kell derüljön sok minden. A humor, például. Le lehet mérni az előadásokon, hogy éppen milyen életszakaszban vagyok. Nem hiszem, hogy kihazudhatná magát az ember a munkájából.

KOVÁCS DEZSŐ

KRITIKA, 2008. szeptember
www.kritikaonline.hu