Hamlet királyfi és Henrik király

Minden korszak nagy, idõvel klasszicizálódó mûvésze-mûvészete szembe kíván szállni az elfogadott ízléssel, megérzi és mûvekké formálja a kor mélyén rejtõzõt, a készülõdõt, átéli annak a drámáját, hogy “nekik" még nem kell, mûvét mégis arra építi, ami még ugyan nem kell, de egyszer: majd.

A színész helyzete különösen nehéz. A közönséget estéről estére ki kell szolgálnia. Felmegy a függöny, ül a nézőtéren a nagyérdemű, akinek többnyire még nem kell az, amit a színész a kor mélyén lát.

Gábor Miklós művészetét, kifejezőeszközeit együtt formálta intellektusa, népszerűsége, meditatív alkata, színészi és írói önkifejező vágya.

A "nagy kvintettből" - Gábor Miklós, Kálmán György, Darvas Iván, Mensáros László, Latinovits Zoltán - az ő útkeresései álltak hozzám legközelebb.

A hatvanas évek elejétől leginkább ők hozzák a játékstílust.
Ő volt az, aki teoretikusan is követte az európai színház világából akkoriban már érkező hatásokat.

A Kaukázusi krétakör (1961) bemutatójára készülve ismerkedik Brecht színházával. “Nekem tetszik, amit Brecht a színész munkájáról mond. Ki a pszichológiai realizmusból! Szeretem példáját a színészről, aki játék közben időnként odalép a szivarjához és szív belőle egyet... ťelidegenítéstszolgálóŤ narrátorai, dalbetétei, még a feliratok is, bármi volt is a szándéka: egy új és szerintem döntő jelentőségű színházi forma születését segítik elő."

Elméleti ambíciók? Rögtön a játék számára hasznosítva. Útban egy változó, évtizedes sémákat felülbíráló stílushoz: “Körülöttem mindenki szereti, de én nem tudom elviselni: a magyar színpadi beszéd érzéki ťmelegétŤ ť.Sehol a világon ennyi mélyen zúgó, szép hang és sehol ennyi csúf, koszos beszéd. Egész beszédtanulásom alaptörekvése: megszabadulni az agyondicsért, túlságosan széphangom melegétől, mert elmossa a körvonalakat..."

Második Jacques-ét (Ahogy tetszik) már ezeknek a felismeréseknek a segítségével viszi sikerre. Korábban a Nemzetiben merev, görcsös volt. A Madách-beli előadáson: “bájos, nosztalgikus, ironikusan játékos vándorfilozófus - írtam -, olcsó igazságokat, bölcs bolondságokat, költői látomásokat tékozló gazdagsággal szétosztó figura".

Sarkadi Imrét alig néhány nappal az Elveszett paradicsom olvasópróbája előtt temették. Talányos volt, öngyilkos lett vagy ittasan lezuhant az erkélyéről. Az olvasópróbán Pártos Géza hangja elcsuklik, néhány színész szemében is könny jelenik meg. Gábor agresszíven kiveszi Pártos kezéből a példányt, “száraz, nyílt hangon folytatom a felolvasást". Sebők Zoltán szerepében olyan ember búcsúját játssza el az élettől, akiben nincs elég ellenállás, hogy felülkerekedjen önmaga zsenitudatán, akit a kordivat is segít önpusztítóvá tenni, aki számára későn jön a tisztító szerelem. A másik pusztítása után az önpusztításba menekül. Sebők Zoltán, a színpadi irodalom mindmáig nem kellően méltányolt egyik legszebb mondatával búcsúzik: “Ezért a lányért élni tudtam volna." Gábor Miklós számára a szerep alkalom, hogy alászálljon a személyiség sötétben tartott titkaiba.

1961 őszén kezdődnek a Hamlet próbái. Rendező: Vámos László. Ophélia: Vass Éva. Az első szereposztályban Claudius: Bessenyei Ferenc, Gertrudis: Tolnay Klári. Lassan fél évszázada él az előadás mítosza. Mindenekelőtt Gábor Miklós Hamletje. A korabeli európai szakmai visszhang szerint Laurence Olivier Hamletje után ő volt a mindenkori legjobb. Itthon is, a külföldi vendégjátékokon is osztatlan volt az elismerés. Hangszalag, lemez, felvételek, fotósorozatok - mindenekelőtt Féner Tamás képei - megőrizték az utókornak is Hamletjét.

De a legmélyebb az, amit ő maga örökít meg a Naplójában. A háborús hónapok, a Hendrikje-szerelem leírása után a Hamlet-napló is remek kisregény.

Személyes emlék és kommentár a Napló 1961. január 15-éről kelt oldalainak - ahol a premiert írja el - margójára.

Kritikámban megkíséreltem beszámolni az előadás felfedezéseiről és a megítélésem szerint még ne teljes értékű mozzanatairól. Róla azt írtam, hogy Hamletje pályájának magas állomása, játékának korszerű szólama új vonás a korábbi legjobb Hamletek sorában, de megemlítettem néhány részletet, főleg a kezdő jelenetekben, ahol játéka nélkülözte ezeket az értékeket.

A bemutatót láttam. Sok tekintetben más volt a véleményem, mint kollégáimé, akik akkori szokás szerint inkább a második, a kiforrottabb előadást nézték meg. 

El kellett könyvelnem a kudarcomat, habár nem voltam meggyőződve arról, hogy tévedtem. Egy esztendővel később, amikor a Tollal című kötete megjelent, olvasom: “1962. január 15. Szombaton még egy szép főpróba. Rögtön utána rekedtség, hogy alig tudok megszólalni. És egy mindenki - elsősorban önmagam - ellen forduló düh! A premieren pedig megjelenik bennem az Ťénkeť: mit érdekel engem ez a Szellem, mit Hamlet anyja, mit Dánia!

Az első szünetben V. és É. bejön az öltözőmbe. Belőlem kitör a gúnyos harag, cinikus vagyok, tajtékozva és vigyorogva magyarázom nekik a lelkiállapotomat, legszívesebben hazamennék, abbahagynám az egészet... Gúnyos gonoszság dolgozik bennem, élvezettel figyelem, hogy sikerült rájuk ijesztenem és nagy élvezettel törném össze sorban a tükröket...

Itt a második rész... Egyszerre betoppannak a darabbéli színészek... tarka ancugjukban, nevetve, zeneszóval... ott állok szemben velük és ugyanakkor a hátamon érzem É. szorongó, szemrehányó tekintetét is... Így, két tűz között feladom ellenállásomat, felengedek, meghatódom pályánk nevetséges komolyságától, csaknem elsírom-elnevetem magam, hogy közibük tartozom és szerényen átadom magam színészvoltom kedélyes megaláztatásának.

Most már mintha jobban mennének a dolgok, a nagymonológot talán először mondom igazán jól... Mégis az egész előadásból hiányzik az igazi varázs. Csak színész vagyok, nem Hamlet. Úgy érzem, hogy az én Hamlet-alakításom kardélen halad és ezen az estén nem mentem végig ezen az élen."

De a második estétől már nemcsak “színész", hanem Színész, aki: Hamlet. Így vonul be alakítása a magyar, az európai színháztörténetbe.
A Tollal Hamlet-fejezete, annak a kisregénye - a szerepre való készülés leírásával - milyen új értelmezéssel járult hozzá a könyvtárnyi Hamlet-elemzésekhez, miképpen tágítja a hatvanas évek szellemi horizontját, hogyan számol le színházi beidegződéseivel, miközben szembefordul az uralkodó játékstílussal? Bevezet a szerepért folytatott munka mindennapos küzdelmeibe, kudarcaiba, újrakezdéseibe, mindeközben a magánsorsába, az önmaga meghaladásáért vállalt ütközésekbe.

A Hamlet-fejezet: színházi regény.

“Nem igaz, hogy a gondolat megöli a drámai feszültséget. Nézzük meg a Hamletet. Csak különbséget kell tenni elméletek tanáros kifejtése és élet-halál kérdésekkel vívódó, élet és halál tudatában lévő emberek lázas, megfeszített gondolkozása között. Nem lehet tudni, Shakespeare szövegeit melyik szárnyuk emeli jobban: indulatuk-e vagy gondolati tartalmuk... hősei ťnagyŤ emberek, de ez a nagyság mintha csak elhatározásuk lenne, céljuk, állandó kétségbeesett viaskodással kell küzdeniük önmaguk labilis, eszelősen kiszámíthatatlan emberi lényével, azzal, hogy olyanok, mint mi, a többiek... kétségbeesett viaskodás, hogy a hős tovább tudja vinni önmagát és helyzetét, kitörjön önmagából és végre teljes tisztaságban tárjon elénk valamit, ami nem látható..."

Eljut minden művészet nagy vállalásához: belépni a beléphetetlenbe.

Olyan kultúra (színházi) korszakban viszi végig ezt, amelyikben még maradt bizalom a Személyiség egyben tarthatóságában, amely bizalmat az elmúlt fél évszázad azóta szétrombolta.

Miközben az akkori magyar színjátszásban Hamletje az utolsó nagy személyiségépítés és kudarc remeke, ő már érezte ezt az utolsóiságot. Elég az előbb idézett Napló-mondatok közvetlen társaságából kiemelni néhány sort: “...van a mai drámának egy hangja, melyet mégis talán a legjobban szeretek a mai hangok közül: Beckett és Ionesco hangját... Mintha ők, akik az embert megfosztják szinte minden értelmű képességétől és mint egy vízben értelmetlenül ide-oda lóbáló egysejtűt ábrázolják, mintha ők közelebb állnának Shakespeare-hez..."

1961. november 26-án jegyzi fel ezeket a sorokat, amikor Magyarországon még nem játszanak Beckettet és Ionescót.

Amikor a Hamletet játssza, már több mint fél évtizede olvasható Camus Közönye Magyarországon is. Az irodalomban az egzisztencia ilyen ábrázolására akkoriban csak Mészöly Miklós művei hangolódnak rá. A Madách Színházban (Pártos Géza) már kiharcolja Füst Milán Boldogtalanokjának a bemutatását, s a nemrégiben eltávozott Sarkadi Imre Oszlopos Simeonjának bemutatásáért is elkezdi küzdelmét. Ha felidézzük, hogy Camus regényének eredeti címe Azt idegen, akkor közelebb jutunk Gábor korszakos felfedezésekkel teli Hamletjéhez: "Van a Hamletben valami, amit nem értem el. Idegenebb (kiemelés S. I.), fagyosabb ő, mint én, és talán éppen ez az igazi titka... mintha megindítóbb lennék, mint kellene. Megérzik-e a tragikus, de nem szánalmas távolságot Hamlet és a világ között?... Velem sírnak embervoltunk szomorúságán - de megborzadna-e Hamlet idegenségétől?" Elégedetlensége vezeti az önfelismeréshez: “Mit tanultam elsősorban Hamlettől? Hogy elveim milyen keveset érnek, inkább csak pár vezényszó... Oda kell vetnünk mindent a kutyáknak, csak ezen az áron történik velünk valami... Fel kell készülnünk rá, hogy váratlan, esetleg megdöbbentő eredményekhez jutunk, kétségessé tesszük magunk előtt a világról és önmagunkról kialakított eddigi nézeteinket."

Három évvel később a Szegedi Szabadtéri Játékokon is eljátszották a Hamletet. Kíváncsi voltam rá, hogyan működik az előadás “széles vásznon", a hatalmas színpadon. Működött.

Az 1965-ös nyár legforróbb heteiben némi felüdülést adott a Tisza Szállodahajó úszómedencéje. Egyik reggel ott találtam a korai napsütésben Gábor Miklóst és Vass Évát. Napbarnított bőr. Férfias test. Nőies test. A medence szélén a korlátnak támaszkodtak. Nem álltak szorosan egymás mellett, mégis mintha szótlanul fogták volna egymás kezét. Akaratlanul csúszott ki a számon: milyen szépek vagytok. Elmosolyodtak. Érezték, hogy nem kollegiális bókot hallanak. Mélyebb, a test szépségén túl az összetartozás szépségére, a talentum fizikai formáltságára nem találtam jobbat suta szavaimnál.

Ennyi... A színház? A színészet?

“Ennyi": “1966. október 16. Végigjátszom a Hamlet második felvonását: embert ölök, a szellem megjelenik, lezuhanok anyám ágyáról, ordítok és zokogok, fetrengek a földön, arcom mocskos a könnyekbe ragadt színpadi portól. Lihegve, feldúlva kilépek a folyosóra, hogy a zenekari árokba siessek, ahonnan a következő percben újra fel kell bukkannom. De a fáklyákkal gyülekező statiszták között ott áll nagyszerű fodrászunk, megpillant, előrántja fésűjét és rosszalló rémülettel kérdi, összekócolt parókám felé nyújtva kezét:

- Az istenért, művész úr, hol tetszett járni?

És ezzel helyére teszi a színházat, önmagát és az én könnyeimet is."

A megtalált könnyedég, amit a színészet igazságának nevez, nemcsak a színjátszás természetessége, belső könnyedség is, a szellemi munka biztonsága, a személyiség stabilizálódása.

Sorozatban játszik egymástól távoli karakterű, más-más játékfelfogást követő szerepeket. Mindegyikben otthonos. A magyar színjátszás legkiválóbbjaival dolgozik: Tolnay Klári, Dayka Margit, Kiss Manyi, Psota Irén, Domján Edit, Vass Éva, Váradi Hédi, Mensáros László, Pécsi Sándor, Ajtay Andor, Márkus László, Avar István, Körmendi János.

A magyar színészgárda azóta is meghaladhatatlan fénykorában vagyunk. A Nemzeti Színházban: Gobbi Hilda, Törőcsik Mari, Mészáros Ági, Lukács Margit, Máthé Erzsi, Major Tamás, Kálmán György, Kállai Ferenc, Básti Lajos, Sinkovits Imre, Makláry Zoltán, Bihari József, Sinkó László, mindkét társulatban Bessenyei Ferenc, Garas Dezső, a Vígszínházban: Sulyok Mária, Ruttkai Éva, Tábori Nóra, Békés Rita, Várkonyi Zoltán, Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Páger Antal, Tomanek Nándor, Bilicsi Tivadar, Bárdy György, Pálos György.

Szomoryban is (Hermelin), Molnár Ferencben is (Előjáték a Lear királyhoz, Marsall), a bulvárjátékban is (Libikóka) bravúros, közben olyan súlyos szerepben is, mint a Büchner Danton halála Robespierre-je, vagy Brecht A kaukázusi krétakörje után a Koldusopera Bicska Maxija.
A Naplóban folyamatos írói szembenézés mindazzal, amit a színészetről, a színházról gondol. A konzervatív magyar színházakról, az új hatásokról.
Peter Brook társulatának vendégjátéka a Vígszínházban. Lear király. Gábor leírásánál mélyebb értelmezést nem ismerek az előadásról és hatásáról. A színész “reflexiója" írói remeklés is.

“1964. február 27. Darócban ülsz a szürke platón, kenyérhéjat rágcsálva. Egyforma ruhás férfiak állnak körül; ha gyilkosra van szükség, bármelyik előléphet, és mindig akad is, aki előlép. Lázadásod, átkaid a viharban szenilis motyogások.

Kemény és logikus kép. Szembeszállnál vele? Nevetséges! Saját kezűleg romboltad szét magad körül a szeretet világát esztelenségeddel.

Ez nem Lear király - hanem Lear király kora. Szörnyű kor. Szeretet és gyűlölet, hatalomvágy és hűség, szándék és tévedés: csak látszat. A törvény: a pusztulás közönyös törvénye... az előadás végén újra feltámad a vihar: mint egy zárójel bezárja a darabot - vagy éppen azt jelzi, hogy semmi sem fejeződött be, Lear törte, csak egy tényező egy nagyobb számításban, jönnek új viharok, benne új Learek. Amit látunk, bármilyen széles horizontú is a színpadkép, ugyanolyan zárt, mint a három nővér vidéki városa vagy Kafka monoton körei. Az idő pedig nem a szabad, szabálytalanul csapongó, melynek csak a költő indulata parancsol - egy halálba célzott mutató monoton ketyegése..."

Az európai művészet már jóval korábban felfedezte azt, amivel a gondolkodástörténet olyan akadozva-töredékesen mert szembenézni, és a történettudomány is csak a huszadik század utolsó harmadában “mert" tételezni, a magyar színházban pedig híre-hamva sem volt annak, amit Gábor a történelem menetéről felismer Brook Learjében.

A felismerés megrázó: újragondolni a színészetét.

“Holnaptól kezdve nekem is így kell játszanom. És: nem akarok így játszani!"

Ebben a két mondatban hatalmas a feszültség.

A kérdés a korszak nagy kihívása: felismeri-e a századközép művésze, hogy lejáróban az évszázados humanista kultúra.
“Nekem ez nem kell! Önvédelem és hódolat harcol bennem. De titokban már tudom, hogy kisajátítom majd Brookot..."

Közben néhány fontos filmszerep. A legjelentősebb Szabó István filmjében, az Apában. Azt játssza el, mit jelent az akkori fiatalok számára az ő nemzedéke. A háborúba indulók a hatvanas években beérkezettek. Ahogy a fiát játszó Bálint András előtt az apafigura felidéződik.
Bálint András intellektusban, igényességben talán utódjának is tekinthető. Az is Gábor színészetéhez fűzi, hogy harminc évvel az első magyar bemutató után másképpen, de ugyancsak kitűnően játssza Gábor egykori nagy szerepét, George-t, a történészprofesszort Albee Nem félünk a farkastól című drámájában.

“Szívem Henrike"

Azt, hogy Füst Milánnal személyesen is találkozhattam, annak köszönhettem, hogy Gábor Miklós eljátszotta a Negyedik Henrik király címszerepét.
Pártos Géza a Boldogtalanok bemutatásáért is makacs küzdelmet vívott, a Negyedik Henrik királyért is. Füst Milán darabjait fél évszázadon át sorra utasították el a színigazgatók: sötét, nagyon sötét. Osvátnak, Kosztolányinak, Tóth Árpádnak is ez volt a véleménye, amikor felolvasta nekik. A magyar színház lassan érett meg arra, hogy a Füst-drámák színrevitelével a lélek sötét oldalát tárja az illúziószínházon felnövekedett nemzedékek elé.
A bemutató 1964-ben színházi ünnep volt. Füst Milán az igazgatói páholyban ült, hatalmas karosszékben. Akik a közelében voltak, beszámoltak róla, hogy könnyes volt a szeme, amikor évtizedekkel a megírása után végre színpadon látta kedves gyermekét, a “Szívem Henrikjét".
A tapsviharban a függöny elé léptek a színészek. Az oldalvilágítás rásuhant a páholyra. A nézőtér sötét volt, a függöny előtt a színészek sora is láthatatlan lett, csak rajta volt fény, amint szoborként ült a karosszékben.
A közönség felállva tapsolta.
A színészek előreléptek a rivaldáig, feléje fordulva tapsoltak.
Írtam korábban a Boldogtalanokról, néhány nap múlva megjelent a kritikám a Henrikről.
A Les Nouvelles Littéraires tudományos ankétjából idéztem a “Mi az élet?" kérdésre adott válaszok közül (a Párizsból átcsempészett Korunk szellemi körképe gyűjteményből) Pierre Lépine-nek, a Pasteur Intézet vezetőjének válaszát: “A titok titok marad... Lenni, vagy nem lenni? Még mindig ez a kérdés. Tudatlanságunk olyan természetű, hogy bármely magyarázat, amelyet az életről adni tudnánk, kevésbé lenne világos, mint az életről alkotott intuitív felfogásunk..."
Milyen választ adhat a kérdésre a tudós helyén a színész? - írtam. “Éppen ezt, az életről alkotott Ťintuitív felfogásátť. Ezeknek az észleleteknek a gyűjteménye Gábor Miklós Henrik-alakítása..."
M., aki Füst Milán szűkebb köréhez tartozott, az egyik délelőtt azt mondta: Milán bácsi olvasta, amit írt, találkozna magával, nagyon tetszett neki az írása.
Kinek nem tetszik, ha dicsérik, gondoltam.
December 31-én este tíz óra tájban, már a szilveszteri programunkra készülődtünk Zsuzsával, cseng a telefon.
“Szervusz fiam, tudod, hogy ki vagyok..."
A prófétai hang a fellegekből. Nem hallottam még, de eltéveszthetetlen volt.
Kijelölte a napot, az órát, amikor vár.
1965 januárjában ropogó hóban érkeztem a Hankóczy utcába. Erzsike néni több szobán vezetett át. A lakás tompított fényei után is sötétnek tűnt a dolgozószoba. A téglalap alakú barlangra emlékeztető helyiségben egyetlen asztali lámpa világított. Karnyújtásnyira ültetett le, de mintha színházi látcső távolító lencséin át láttam volna. Trónszerű karosszékébe húzódott, az asztali lámpa fénye a hatalmas homlokon.
Leírtam az ott töltött három óra történetét évtizedekkel ezelőtt.
Emlékeim szerint Gábor Miklós nem tudott elszakadni többé a Henrik-szereptől.
Beépítette az életébe? Az életét építette be a szerepbe?
Az Írószövetségben rendezett beszélgetésen ezt mondta: “Megéltem én is a henriki életkort... Eljátszottam sok szerepet, átéltem sok mindent. Tudom már, mi az, ha valakit szeret az ember, és nem tud vele élni - ahogy Henrik szerette Berthát és nem tudott vele élni..."
A henriki tekintet mögött a lélek árnyékai - ez néz vissza rám azóta is a szobám falán függő Szász Endre-tusrajzról.
Sokkal kevesebbet írt és beszélt erről a szerepről, mint más kevésbé jelentős szerepéről. Talán mert az életével-játékával annak előtte is, amikor még nem játszotta el, annak utána is, amikor már eljátszotta, mindig erről beszélt.
De azt később pontosan megfogalmazta, hogy mit jelentett a pályáján:
“A Henrik. Lehet, hogy a legjobb volt, amit színpadon csináltam... Nemcsak én voltam akkor a legjobb, az előadás (Pártos Géza) is messze elébe került mindannak, ami akkor volt, a díszletek, a kosztümök, a szereplők többsége stb. Micsoda arcok, hangok, figurák, Pécsi, Gyenge, Szénási, Körmendi. Ez a darab talán Füst Milán legjobban sikerültje, és ezt mi, színházi népség tudtuk, ahogy nem tudom, hogy például a magyar irodalom tudta-e... Pártos Géza volt, aki a Boldogtalanokat is felfedezte, és hozzá a színpadot is, bizony..."
Tanúja voltam annak is, hogy mondott köszönetet Füst Milánnak, már a halála után rendezett emlékesten.
Civilben, kezében a drámakötettel lépett a közönség elé. De nem a szerepet kezdte játszani. Feltette a szemüvegét, olvasott: “Lüttich várkastélyának egyszerű szobája. Szünet. Egy apáca bejön - ételt hoz neki: Mi az már megint? No lám. Megint oly messze van. Hányszor kell mondanom, az ember szíve hűvösebb legyen..." Így olvasta az utolsó jelenetet, monoton hangon, az Apáca szerepét is, aztán Hohenstaufen szerepét is, az instrukciókat is - “most tölt neki", “felnéz reá" -, a szüneteket is. Mintha úgy gondolná átadni, úgy próbálná visszaadni az alak megteremtőjének a szót, hogy elmossa szerepét Henrik színpadi létrejöttében.
Aztán a csendes, monoton felolvasásba váratlanul belezengett egy mondat. Nem Henrik mondata. Messziről hangzott, ahogy Gábor legnagyobb szerepeiben a legfontosabb mondatai tudtak felhangzani. A mondatot egy hang kiáltotta be minden előadáson a kulisszák mögül: “Már este van..."
Az arc nélküli három szó behozta a fogva tartott Henrik tekintetét, a búcsúzó Hohenstaufen zavart mozdulatát, Füst Milán homályos szobáját, ablakán túl a jeges január sötétségét.
Már olvasta is tovább Hohenstaufen kérdését - “Hát ez mi volt?" - “Az őr..." - olvasta rá Henrik szavait. - Mert őriztetnek ám, Hohenstaufen, főleg éjszaka..." és újra bekiáltott a csendbe az arc nélküli hang. “Már este van..."
Ez lett a dráma: Füst Milán estéje.
Henrik hangja kétszer csapott csak fel, akkor felemelt ujjal kívülről mondta a szöveget. Először: “...mert összetört a sors - hagyjam hát elvadulni szellemem?" És a végső búcsú előtt: “A szépet szerettem, de szerettem a rútat is - s ha most meglökne még egy jó vihar - még lángban állnék ám..."
Még néhány sor következett, aztán a dráma utolsó mondata: “Már este van..." kiáltotta fel ama Hanggal harmadszor is, kezét magasra emelve. A mondat félbemaradt. A kezébe tartott könyvre nézett, mintha csak onnan olvashatná ki: “Szünet. A függöny lemegy."

“...át kellett élnem, hogy nem szabadulhatok..."

A Füst Milán-szerepek mélyen megrázták. Önismereti stációin vezették tovább, szerepértelmezési készségét csiszolták. Segítették abban, hogy a világról, a színházról kialakult horizontját tovább tágítva összekapcsolja a huszadik századi történelem súlyai alatt küszködő ember helyzeteit az önmagában élő, néha elnyomott, néha szabadjára engedet “sötét"-séggel.
Már a Peter Brook Lear királyáról írt naplójegyzetei is erről a lélekharcról, szakmai meditációsorozatról beszéltek. És a magányról, ami arra vár, aki ezt felismeri.

Az irodalom egyik törzsvonulata a huszadik század harmadik harmadában már elmondta, milyen az emberi sors, a roncsolt személyiség a katasztrófák századában. A zene megtalálta a káosz kifejezésének műformáit. A filmben mindenekelőtt Ingmar Bergman mutatta be a lélek sötét kazamatáit. A magyar irodalmi hagyomány mindenekelőtt: Csáth Géza és Füst Milán.

Jönnek a szerepek, amelyekben Gábor Miklós megteremtheti a színházban is azt a teljességet, amelyből nem hiányzik az emberihez tartozó sötét oldal.

Más változat az Éjjeli menedékhely Szatyinja és a Nem félünk a farkastól George-a. A Gorkij-dráma éjjeli világán átsugárzik az emberbe vetett hit. Szatyinjáról írtam: “...azt az embert hozza színpadra, aki tudja, hova taszította az élet, átéli a rosszat önmagában is, de sejtjeiben őrzi az emberi hitet..." George szerepében az illúziókkal való leszámolást játszotta el. A Marthával (Tolnay Klárival) való egymást gyilkoló pokoli páros játékban lénye sötét oldalában tobzódva figurázza ki az értelmiségi ember önmagát. Minden mondata, gusztusa hátrálás a mélység felé...
Mégis merészség volt, amikor Vámos Miklós még a III. Richárd címszerepét is rábízta. Először elhárította a lehetőséget, riadtan menekült a szereptől. Meg kellett keresnie önmagában a figura sötétségének hitelét. “Szeretnék ott állni a színpadon félórákig minden kiejtett mondat előtt. Hogy ne kelljen egy szót sem kimondanom, ami nem egészen lentről buggyan ki, magától..."

A járását, sántikálásait túlzónak éreztem. A maszkját is. De azt eltalálta, hogy a gyilkos Richárd is ember. Sötét ösztönök kergetik. A hatalomvágy megszállottja. Naplójában rátalál a figura lelkére. Lovat... lovat... Országomat egy lóért!... Richárd híres utolsó szavai. A hatalom az élete volt, ismeri fel Gábor, most odaadná az életét jelentő hatalmat egy, a csatából kimenekítő lóért.

Az Oszlopos Simeon bemutatásáért is évekig harcolt Pártos Géza. Végre a százszemélyes Stúdióban engedélyezték. Egy hazug kor hazug kultúrpolitikusai tartottak a darabból áradó őszinte sötétségtől? Vincénét, a mefisztói házmesternőt Kiss Manyi játszotta. A közönség, a kritika vitatkozott a darabról. Gábor egyik legmélyebb, legegyenletesebb alakítása. Fényesen világos, holott a kazamata-sötétséget játssza. “Kis János nem óhajt különbözni a világtól, mert a világ az, ami nem illúzió - írja. - ...megvalósítja életével, amit a körülötte zajló élet leplezni nem tud, amit Vincéné képvisel: a tiszta érdek, a tiszta ész, a tiszta rosszakarat célszerű működését."

Ugyanebben az esztendőben mutatják be a Thália Stúdióban a Beckett-drámát, a Godot-ra várvá-t.

Nem tudom, milyen Beckett-színész lett volna Gábor, ha a Godot... vagy más Beckett-mű közelébe jut. De abban bizonyos vagyok, hogy tudta-érezte, milyen Beckett világa, s lehettek sejtései arról, hogyan kell Beckettet játszani.

“Tegnap este utoljára játszotta a Simeont. Szomorú voltam, de büszke is. Füst Milán és Sarkadi az én életem része is lett. Minden összekeveredett bennem: a színházam, a barátaim, a sorsom és a korom. Igaz, undorító kor ez, szennyes, ahol hozzáérünk. De bennünk van, nő, mint a rák. Elválaszthatatlan tőlünk."

Ez negyven év előtti felismerés.

A rák azóta elterjedt a világban, a korszakban, bennünk.

A mai színház - amiképpen az akkori - reszket, hogy szembenézzen ezzel.

Az illúziók igénye mélyen van. Gábor Miklós egyike volt a mélységbe látó művészeknek. Talán egyedüli a színészek közül, aki felfedezte, hogy az illúziókhoz való ragaszkodás genezise az antik kultúrában is megjelent.
Ennek a felismerésnek a történetsorozata a Madách színházbeli Oidipusz-alakítás, az Oidipusz-napló, a kilencvenes évekbeli Oidipusz-rendezése fiatalokkal a Független Színpadon.

A Madách Színház előadása úgy él bennem három évtized után, hogy csak őt látom. Mintha a többiek, a színészek, a Kar jelenléte sem állna másból, minthogy őt nézik. Mintha a színpadon is mindenki közönség lenne. A sűrű-súlyos homályban tartott figyelmet csak Psota Irén Iocastéjának egy-egy rikoltása töri át.

Megerősítheti emlékeimet néhány mondata húsz évvel az előadás után: “...végignéztem a Madách Színház régi Oidipuszát. Megdöbbentően hatásos volt... a Kar tagjai szinte alig tettek mást, mint szépen, emelkedetten elmondták a szöveget. De így is, hogy nem volt itt ťmegoldvaŤ, sem kitalálva szinte semmi, csak a szöveg volt, de így is milyen hatalmas volt, milyen szép, súlyos és lassú."

Az egyik előadáson néhány percre rosszul lesz. Az orvosok infarktusra gyanakodnak. Ádám Ottó, a rendezője - mint később leírja - “a rendezői páholyban azt kérdezte a játékát figyelve Götz Bélától: ťMit gondol, meddig lehet ezt bírniŤť... játszottam, ahogy színész még nem játszott, valóban a Ťhalálomonť, akik velem játszottak, akik körülálltak, a Kar, nem tudtak mit szólni, a kollégák még az öltözőfolyosón is alig mertek megszólítani... Minden előadáson át kellett élnem, hogy nem szabadulhatok..."

Elbúcsúzik a Madách Színháztól. Nem azért, mert nem kapott kitűnő szerepeket. Valami másra vágyik. Elege van a fővárosi színházakból. Azt érzi, nem élhet a társulatban úgy, ahogy élnie kell.

SÁNDOR IVÁN

/Részlet Sándor Iván Féner Tamás fotóival illusztrált Gábor Miklós arcai, szerepei című, a Kalligram Kiadónál megjelenő könyvéből. /

KRITIKA, 2008. november
www.kritikaonline.hu