A Zsámbéki Romtemplom elõtt felállított színpad közepén gúlába rakott, kétkerekû kordék, kasza és kereszt látványa fogadja a nézõt. Ez a colour locale egyszerre szent és profán, egyszerre utal a földi siralomvölgyre és a mennyei paradicsomra. Egyszerûen és mégis érzékletesen jelzi a pestis mindent elsöprõ pusztítását és a középkori vándortársulatok komédiáinak a világát.
A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház karneváli játékaként meghirdetett Dekameronja 15 percig tart. Az előadás természetesen hosszabb, szünettel együtt két és fél óra, de a színlapon olvasható műfajmegjelölésnek a felütés felel meg.
Mindig nagy kihívás prózát színpadra alkalmazni. Ebben az esetben sincs ez másképp. Ráadásul Boccaccio Dekameronja különösen nehéz eset, hiszen egy novellagyűjteményből koherens, önálló adaptációt készíteni, mindig nehezebb, mint egy hosszabb lélegzetű elbeszélést színpadképessé tenni. Vidnyánszky Attila rendezése addig él igazán, amíg mesélni nem kezd. Ahogy ez megtörténik, az előadás óhatatlanul lendületét veszti. Ameddig színészei a Dekameron történetének keretét dramatizálják, ameddig a mozdulatszínház eszközeivel nem mesélnek, hanem szigorú koreográfiájú haláltánccal mutatják meg a vég elkerülhetetlenül fenyegető, mindannyiunkra leselkedő közelségét, megteremtve ezzel a mozgás és a szó, illetve a színpad és a nézőtér egységét, addig minden rendben. Később azonban mozaikokra hullik, nehezen követhetővé válik az előadás, amelynek azért, több-kevesebb sikerrel, minden jelenetét megmenti egy-egy jól sikerült alakítás. Holott sok mindenről szól(na) ez az este: a szerelem mindenhatóságába vetett hitről, a közösség megtartó erejéről a gonddal, a bajjal szemben, a hűtlennek tűnő feleségekről, akik titokban reménykednek abban, hogy egyszer talán érdemes lesz állhatatosnak lenniük.
A színészek minden jelenetben más és más szerepet játszanak, mindannyian narrátorok és szereplők is egyben, s bár a karakterek változnak, Trill Zsolt, Varga József és Szűcs Nelli szerepkörei általában ugyanazok maradnak.
Trill Zsolt a szeretni való dévajság és a játékos slemilség változatait fogalmazza újra minden alakításában. Váltásai, az előadás egészébe harmonikusan illeszkedő magánszámai élményszámba mennek. Szakálla, combközépig érő, buggyos nadrágja, éneklő hangja rendkívül szuggesztív.
Varga József az ájtatos vallásosság köpönyege alá bújó, bumfordi kéjenc. Azonban a kivétel ebben az esetben is erősíti a szabályt: A sólyom feláldozása című jelenetben a szerelméért mindenre képes Federigóként megható pillanatokat is szerez.
Szűcs Nelli imponáló magabiztossággal alakít érett, elhanyagolt, a férj kegyeiért ácsingózó asszonyokat és fiatal, naiv lányokat egyaránt.
Szőrszálhasogatásnak tűnhet ugyan, de a filológiai pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a firenzei pestisjárvány 1348-ban volt, nem pedig 1384-ben, ahogy az előadás során többször hallhatjuk.
Szekeres Szabolcs
KRITIKA, 2008. október
www.kritikaonline.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.