Lépcsõn járó szellemek

Magam is együtt aggódtam volna a közönséggel Takács Katalin testi épségéért, midõn a darab második, budapesti premierjén - az elsõ még 2008 nyarán, Gyulán volt - elbotlott a lépcsõn, s egy pillanatig úgy tûnt: talán komolyabb baja esett. Szerencsére bravúros rögtönzéssel, nyílt színi tapsot aratva mentette meg a helyzetet, folytatta a játékot, Huszár Zsolt pedig - ugyancsak hirtelenjében - úgy replikázott, hogy a második spontán taps is végigsöpört a nézõtéren. Ha biztonságosan meg lehetne szervezni az ilyesfajta lépcsõn-leszánkázásokat, a véletlen fordulatot nyilván beépítenék az elõadásba.

De jobb nem kockáztatni, jobb a biztonság. Ami október 4-én, szombaton megesett, október 5-én, vasárnap nem következett be. Irigylem kritikus kollégáimat, akik a fővárosi premierről írhattak. Nekik legalább volt miről írniuk. Legalább egy, a véletlen szülte színházi pillanatnak részesei lehettek. Mi másnap a Hunyady Sándor-vígjáték alapján trenírozott színi catenacciót tekinthettünk meg. A közreműködők biztonsági védekezéssel felsorakoztak a szöveg vértezetében; időnként az óvatos előrelendülés látszatát igyekeztek kelteni, miközben a zárt láncú, sablonos játékalakzat Bezerédi Zoltán diktálta előírásait követték.

Helenio Herrera: H. H. mester szisztémája, a catenaccio nem mai találmány. Alkalmazásával fél évszázada söpörte be labdarúgósikereit az Internazionale csapata. Amikor pedig a már nem is olyan ifjú H. S. mester első színművét, a Júliusi éjszakát műsorra tűzték (1929 végén, a Vígszínházban), a Nyugat kritikusa, Kürti Pál nem késett a megkésettségről írni: szerinte “kedves, súlytalan immoralitás" kapott teret, mintegy tíz-húsz esztendővel azután, hogy még esetleg érdekesen hathatott volna. Immár “anakronizmus" - hiába a “polgári-csevegő komédia" elfogadható változata - az egész, vélte Kürti. (Az ifjú Herrera épp ekkor készült az RS Casablancához szerződni mint pályakezdő focista.)

Semmiképp sem mondhatjuk, hogy az ily kvalitású drámának ilyen indulás miatt mindjárt be is fellegzett volna, bár - ellentétben Hunyady néhány más színművével - ennek szinte egyáltalán nincs játszástörténete. Parádés szereposztás, lélegzetelállító szcenika, pazar kísérőzene és/vagy más összetevő garantálhatná a poros darab előbányászását. Sajnos az Új Színház estéje csupán azt garantálja, hogy a darab poros. Még az eredeti porrétegre is por rakódott az évtizedek folyamán. A 20. század harmincas éveiben is legfeljebb színleg szilárd polgári szexuális morál tovább lazult. Ha az ifjú uracs kevéssel eljegyzése után a szobalánnyal szeretne cicázni, a szobalány pedig - bár jövendőbeli férje az inas a házban - e cicázást nem utasítaná el; ha továbbá érett özvegy, legalább ennyire érett feleség, valamint erőtől duzzadó huszon- és hálószobai tettektől nem idegenkedő harmincévesek érzik úgy: testi gerjedelmeiket nemigen tudják az egyik elhangzó jó tanács jegyében “lesportolni", a különféle titkos légyottok, puhatolózó vallomások, nyers ölelési attakok nagy általánosságban ma már nem kerülnek a szégyentáblára. Természetesen léteztek és léteznek olyan írott és íratlan törvények, amelyeket illett és illene komolyan venni, ám ezek érdekében a Júliusi éjszaka avíttságával nem lehet sikeresen csatába szállni.

A hangoztatott “nagyszerű szereposztás" egyáltalán nincs meg. A tartózkodó játékkultúrájú Bánsági Ildikó (Az Özvegy) és a fekete parókájában, fekete öltözékében korabeli “modern nőnek" maszkírozott, kedélyes Takács Katalin (A Ház Úrnője), az érett asszonyi zamatok nyárutójában járván, aligha kereshetik - egymástól függetlenül vagy rivalizálva? - a Széll Attila (A Herceg) és Kovács Krisztián (Isti) éretlenségű tegnapi maturálók ölelését. Nem a korkülönbség hatalmas, hanem a női és a férfioldal játékkultúrájának különbsége. Nagy Zoltán (A Ház Ura) a tip-top semmit szunyókálja színre. A Toldi öreg Bencéjére hajazó, odaadó kimértséggel játszó Derzsi János (Az Inas) nem nagyon csodálkozhat, hogy az unokája-lehetne, cserfes-lesekvő Pokorny Lia (A Komorna) a kertészné-egzisztencia féltávoli és még kétséges biztonságát könnyen elcserélné az úri szerető egyéjszakás jövedelmezőségére. Rovó Rézi térül, fordul, örömet szerez neki, hogy dramaturgiai Dadust hozhat be egy percre.

A konvencionális stílust Botos Éva (A Menyasszony) egy (szerencsére?) meg nem írt Márai Sándor-dráma fájdalmas, őszinteérzés-titkoló fiatal hősnőjére váltja, Vass György szokásos szaladgálós, pörgős alakításával fiatalítja és semlegesíti A Vőlegényt, Gáborként viszont Huszár Zsolt a nem szűnő cigarettázással és a megszólalás nagy szüneteivel korosítja a gondterhelt figurát.

Kis kacagások görgőin haladva el is döcög a rendezői és színészi értelemben is tisztességes jelentéktelenséggel kivitelezett előadás a várható kifejletig. A meghatározó mozgássor nem a görgés: a futkározás, igyekvés, buzgólkodás. Bátonyi György épített egy egész kellemesen ható kastélyhéj-díszletet, melynek ugyanúgy csak vonalai vannak, anyaga semmi, akár Hunyady Sándor művének. A két lépcsőkaréj (és csatolt részei) rejtelmes helyekre vezethetnek, nem tudni, melyik szoba, kamra hova eshet, az árnyékok hamarabb láthatók a térben, mint az árnyékvetők, a csábító szobáját csak a világítással kissé visszavont építmény kellős közepére (mondjuk: a szalonba) sikerült bepasszírozni. A lépcsők fent nem vezetnek sehová: aki feligyekszik rajtuk, egy másik - kevéssé kitakart - hátsó hágcsón el is hagyja a tetthelyet. S fordítva: a semmiből jön le, benyomásunk szerint tehát ide le: a semmibe érkezik valamennyi (kissé operettküldte) szereplő.

Cselényi Nóra divatlap-jelmezei arról informálnak, hogy az 1929-ben (vagy a 2008-ban) kezdődő gazdasági világválság még nem férkőzött be a szereplők gardróbjába.

Egy - budapesti színrevitelekor sikerre nem vergődött - Alan Ayckbourn-komédia viseli a Lépcsőn járó szellemek címet. Lépcső kettő is akad az Új Színház Hunyadyjában. Szellem(esség) nem sok. Az alakok még csak nem is körvonalai önmaguknak: az előadás nem vont talajt a lábuk alá, nem vitt mai színeket a karakterükbe, konfliktusnak nevezhető összeütközéseket a júliusi éjszakájukba, előző és következő hamis napjukba.

TARJÁN TAMÁS

KRITIKA, 2008. november
www.kritikaonline.hu

süti beállítások módosítása