Por szállong a rakétasilóban, mikor a hosszú, öblös betonhodály mélyérõl elõjön az egyik szereplõ, és szaggatottan, zilált artikulációjú szófûzéssel, széttördelt mondatokkal mikrofonba dadogja, mit prezentál az alkalmi együttes. Nem játsszák el a darabot, csak nagyjából a mesterember-jeleneteket, azokat is alaposan átforgatva, felturbózva, s valamennyit, mutatóba, a tündérepizódokból. Paradox módon mégis megszólal a Szentivánéji álom, tükörcserepein harsány, eleven élet csillámlik.
Tündérek sincsenek, csak testek, csak tömeg - meg szex, hátul, messze a tér legmélyére helyezett kanapén, vagy fölgerjedt csapatoktól körbefogva, mint Titánia és Tompor vad aktusánál. Tömegek hullámoznak, mikor Théseus (Fábián Gábor) szózatot intéz övéihez, kifelé, a külső térbe. Szónoklata társasági esemény, tömegrendezvényen deklamált szólamok sora, ami hamar belevész az általános zűrzavarba. Titánia (Szabó Emília) sötétbarna, kigombolt, műszőr bundában, alatta fekete fehérneműre vetkezetten ütemesen vonulgat, caplat föl s alá, vezényli arctalan hadait, s felgerjedve hívja az ő szerelmetes szamarát. Az egész hosszúkás, sivár teret igen leleményesen játszatja be Bodó Viktor, láthatólag kézre áll neki a rideg, ipari miliő, amelyben felmutathatja a lecsupaszított érzékek játékát, a testek közti nyers viszonyulások groteszk, világvégi revübe oltott poézisét. Lassan beúszik az előadásaiból jól ismert dzsesszfíling, vad zenei futamok hangzanak föl, tombolások, lelassulások, a dobfelszerelést a rendező működteti, fél lábbal odébb taszigálva az instrumentumot, keresztbe kocsizva a színen, hátrahagyva alkotói névjegyét. Dankó István, az önkormányzati rendelésre elszántan tüsténkedő mesterek elcsigázott és elfuserált rendezője ("Pista, kérem", füttyenti többször az öntudatos Tompor takács, a délceg dali komédiás) komótosan és igen lassan cipel egy méretes asztalt előre, a soros próbák soros jelenetéhez. Nehézkesen, megfontoltan cammog a vaskos bútordarabbal. Akkurátusan akarna játszóhelyet teremteni társainak s tekintélyt szerezni önmagának. Tompa fények törik át a derengő félhomályt, Bodó könnyű kézi reflektorokkal meg apró lángokkal operál, a világítás precízen nyomatékosítja a koszlott miliőt. A búgatóport úgy szórja szét a tömegben széles mozdulatokkal körbecikázó Pukk (Szandtner Anna), mintha rovart irtana vagy fertőtlenítene; később aprócska, pislákoló fényekkel téríti magához a bedrogozott szédülteket. Titánia athéni erdejét jókora lombos faágakat cipelve jelenítik meg a játékosok, folyadékkal töltött gumi óvszerek lógnak az ágakra kötözötten, nedvükből sajtol a dévaj Pukk bódító varázsszert a megtréfálandók szemhéjára. Begördülő kisbuszban asszonykórus dalra fakad, ősz hajú, nyugdíjas nénik éneklik az érzelmes, örökzöld dalocskát a tavasz hatalmáról. Hátrafele tolató autóban orálisan elégítik ki az egyik szereplőt.
Szertelen előadás: szinte szétrobbantja az egymást is kioltó érzelmek zűrzavara, a vérbő, tomboló érzékiség rajza. Bodó a tündérromantikát mindenestül zárójelbe téve hívja elő a jelenetek mélyén rejtező kortársi tartalmakat, testek nyers, érdek vezérelte működését, kötődések fagyos rituáléit. Vaskos, dupla fenekű humor, realitás és abszurd pengeélén billegő, olykor parodisztikus játékstílus élteti a produkciót, amely jótékonyan adagolja a viharzó-burjánzó, esztrádrevübe torkolló, túlcsorduló és elhalkuló jeleneteket.
Keresztes Tamás egy felfuvalkodott, öntudatos ripacs színész pompázatos jellemrajzát adja Tompor takács karót nyelten is délceg, hajlékony figurájában. Peckesen jár, akkurátusan tüsténkedik, gyerekesen toporzékol. Mikor szamárrá átlényegülve Titániához közelít, meredt dákóját sliccből kidugott fél kar és ökölbe szorított kéz mutatja. Vad aktus zajlik aztán, tündértömeg által biztatottan. A durva attak után összegörnyed a szamár, kioldalog a színről, elkullog, férfiassága groteszkül lehanyatlik; behúzza fülét, farkát, de dacosan csattog, öntudattal vonul, úgy közelít a kijárathoz. Kivonulása merő fájdalom. Piramusz és Tiszbe áriáit bravúrosan adják elő a színházcsináló mesteremberek. Elfuserált, tenyeres-talpas, népi figurák ők, akik valódi színházat játszanak: mintha csak minden tékozló játék itt nyerne értelmet, a zárójelenetben. Keresztes Piramusza csupa elomló romantika, Hajduk Károly Tiszbéje sárga szoknyás, szőke parókás nőci, inas lábú transzvesztita, árnyalt, halk, mély érzésekkel. Magába fordultan szenved, és látjuk, valóban belehal szerelmese elvesztésébe. Egymásba merülésük: groteszk bravúrária. Felröppen ekkor a színház édes madara, s a legbumfordibb, legcsálébb, legcsöpögősebb, leggiccsesebb hatásvadászat átcsusszan a költészet régiójába, s maga lesz a színházcsinálás metaforája. Bodó és alkotótársai - a Szputnyik Hajózási Társaság, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház s a Zsámbéki Színházi Bázis alkalmi csapata - ebben remekelnek igazán: az ócska, gyermekded gügyögés egyszerre értelmezni kezdi a színház véres valóságát, hatásmechanizmusát, igazi természetét.
KOVÁCS DEZSŐ
KRITIKA, 2008. október
www.kritikaonline.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.