Klóntalanítás

Elsõ randin azt mondani, "szép a szemed". Time to say goodbye-ra ballagni; a meghívókra "...Búcsút intünk fájó diákévek" Hemingway-idézetet nyomtatni. Az olaszokat pizzával, a franciákat csigával, az amerikaiakat hamburgerrel, és a magyarokat gulyással azonosítani. Karácsonyra bögrét adni ajándékba. Az ágyból úgy menekülni: "fáradt vagyok, fáj a fejem". Vasárnapi szupermoziként a Reszkessetek betörõk!-et adni le a TV-ben. Iskolai késéskor a villamost hibáztatni. "Magyar vagyok, nem turista" pólót hordani. Britney, vagy TNT-számot rendelni egy DJ-tõl. Gagyi mind.

    Ugyanakkor az arannyal futtatott bronz gyűrű is. A játék, ami csipog, világít, de eldönthetetlen, hogy egy tapírra vagy egy kéményseprőre hasonlít jobban - és fix, hogy négy napnál tovább nem marad életben. Minden, ami "Made in China".

  A gagyi dolgok a mindennapok "c’est la vie’"-jei. Közhelyek, hasznavehetetlen panelek. Vállrándításnál többre nem érdemesek. Előbb divatcikkek, aztán kultuszteremtők, netán tradíciókká nőnek, végül mégis megkopott tömegtermékek. Illetve minden, ami hamis, az szintén. Gagyi minden túlrágott-, avagy gumicsont. Kártevők annyiban, hogy a tudatlanok, akik átaludtak egy-két évet, akiknek még újdonság, azok bátran, büszkén beléjük kóstolnak, és hirdetik: ez finom! (Hiszen úgy tudják, azt kell mondani.) Kiüresedett, vagy eleve üresnek teremtett dolgokról van szó - akár szürke hétköznapi, akár színházi értelemben.

  A fentiek alapján kijelenthetném, hogy a Hamletet műsorra tűzni gagyi. Hiszen mindenki csinálja. Társai a Csongor és Tünde, a Liliom és a Hair. Mégse teszem, nem azok. A művészet bármennyire is a valóságra épít, nevében ott bújik a mesterségesség. Hiába akar hiperrealista lenni, ő akarva-akaratlanul interpretál. Az alkotó nézelődik, szemlélődik, majd kiszúr valami szokatlant a saját jelenében. Véleménye lesz; kiválasztja, mi kerüljön a keretbe. Amit lát, azt láttatni akarja. Ez a szelektálás már előemésztés, ugyanúgy értelmezés. Egy írás is egy valóság. Egy dráma nyers világanyag, melybe a rendező elutazik, és dokumentálja a számára izgalmas jelenségeket. Mindenki más souvenir-ekkel tér haza, mást fényképez le, és más fotóalbumba rendezi. Két Hamlet sosem ugyanaz a Hamlet. Téma alapjáraton nem lehet elhasznált. Megformálása annál inkább. Ha valami sok előadáson visszaköszön (egyre kopottabban, és eredeti értelmétől egyre messzebb kerülve), majd ezt észrevesszük, az csak az egónkat simogatja (mennyire műveltek vagyunk!), de élményt nem nyújt. Lopni csak mértékkel érdemes - valamelyik néző úgyis ismeri a forrást.

  A csujjogatás, a kikacsintós pisi-kaki, kaján poénok ideje lejárt - és akkor innentől fogva nem teszek folyamatos kitérőt a feljebb emlegetett álomszuszékokra. A kukucskáló színpadi formajelleg is vesztett az erejéből, hiszen nincs, aki nem úgy megy színházba, hogy "ma este SZÍNHÁZBA megyek". Felölti a nyakkendőjét és a magassarkúját, a pénztárcájában külön helyre készíti a ruhatári, körülbelül kétszáz forintot, és nem vacsorázik otthon, mondván a szünet a büfézésre a legalkalmasabb. Aki a színpadon repül, annak a derekán heveder van, ami pedig egy kötélben folytatódik. Mindenki tudja. Kihaltak az illúziók. Az emberek túl sokat tapasztaltak. A szerencse az, hogy többet annál, mint amennyit megértettek.  A kortársak a metaforáknak, a szimbólumoknak, az elvontságnak - és így a táncnak, a zenének is -, az interaktivitásnak, a "közönségbántalmazásnak" hódolnak. Minél több embernek magas valami, annál magasabb művészetről beszélünk - nem feltétlenül peioratívan szólva. Kihívásra van szükség, az agytekervények csikorgatására. Inkább legyen a néző aktív mellébeszélő, mintsem a székében penészlő, puszta hús. Fontos, hogy kíváncsiak legyünk egymásra, hogy merjünk puhatolózni, mit ért a rendező a medence, mint díszlet alatt, és mire föl eteti három órán át gumicukorral a színészeit. Egy féle-fajta színház mandátuma lejárt, a helyébe új tiszt lép, új misszióval. A rendfokozat megmarad, csak más viseli a váll-lapot. A leköszönőt persze nyugdíjazzák. Ha akar, maradhat tanácsadónak, oktatónak. És igen, tényleg! Rengeteg ember szorul felzárkóztatásra, korrepetálásra. Merjük csak egyes klasszikus, megkövesedett színházakat a "muzeális" bélyeggel illetni. Legyenek ők az "archívumok", őrizzék a múlt lenyomatát, méghozzá teljes mellszélességgel kiállva emellett. Nem tilos az Á, nem az elrettentés a cél. Pusztán mindenki tudná, mire számíthat, mit kap a hátszőrborzolóan magas jegyárakért. Így nem harapná át a fenti színházak torkát a kritika, de az éltető állótaps tovább kísérné pályafutásukat. Kecske jóllakott, káposzta megmaradt - mégis van hely az alvajáróknak.

  Aztán ez a leköszönő öreg, ez az antikvitás, poros emlékké válik. Kicsinek, nagynak ugyanúgy. Ő lesz a nosztalgikum. A Joker-lap, az örökzöld. Bármikor bevethető. Közkincs-szerű, ikonikus humorforrás. Egyszemélyes történelem. (Hiszen, ha valakire trapéznadrágot adnak a színpadon, az óhatatlanul is a szabad lélek, a hippi lesz. Csak úgy, hasonlatként.)  Ez egy időutazás, ami során szabadon kinevethetjük korábbi esetlenségeinket. Ezért is roppant csábító.

  Hogy keverhetőek-e ezek a régi ínyencségek a mával? Az biztos, hogy egy produkció se lett modern feldolgozás a cigiző, meztelen szereplők és a neonfények miatt. Dohányozni nem nagyobb ritkaság, mint cipőt kötni. Spontán telepöfögni a színpadot hatásvadász. Mégis, néha kénytelen előbújni a múlt a függöny mögül. Ha lépten-nyomon nem üti fel a fejét, maga a "modern", a "forradalmi", az "új" is elveszti létjogosultságát - hiszen relatív jelzők. Valamihez képest tudnak csak "kevésbé ráncosak lenni". Természetesen felvethető a kérdés, miért újabb egy stílus, egy élet, mint a másik. A 10 éve halott macskám is ugyanúgy köpködte ki a szőrgolyóit, mint a mostani. Tehát ő most utánzat? Ő gagyibb? Mindenki másolata mindenkinek? Ahogy én nagyszabású terveket szövök arról, hogy megtalálom a rák ellenszerét, és átveszem az irodalmi Nobel-díjat, mielőtt betöltöm a huszat, úgy megteszi egy mostani pólyás is majd tíz év múlva. Persze, csak ha beletörődök, hogy van egy klónom, aki még nem is szobatiszta, de ugyanazt fogja csinálni, mint én, hát bele se kezdek, hiszen oda az egyediségem. Hol a megállj, ki a főgagyi? A színház ad orvoslatot.

  Gagyi, lejárt szavatosságú tárgy például, ott nincs. Gagyin felhasznált annál inkább. A színpadon a negyven centis, fenekét riszáló, műanyag húsvéti nyúl is működőképes kellék. Önmagában bóvli, ócskaság, de a kontextus, a miliő, amibe ágyazódik, felfed(het)i a lényegét. Aki kiáll, amit kiállítanak, az képvisel. A száguldó óriáscsiga egyaránt. Reprezentál. Mit? Mindig mást. A színházban nehezebb klónozni, mintsem újat alkotni. (Még egyazon produkció se szokott másodperc pontossággal ugyanakkor végződni két, egymást követő este. Valami torzult a tegnaphoz képest, valami ma született.) Egy teniszlabda lehet mezei teniszlabda, de szemgolyó is, a tiltott gyümölcs, rabláncon olómgolyó, villanykörte, a távoli nap, varázsgömb, egyebek. A színész lehet vénember, kölyök, arisztokrata, csavargó, isten, tündér, róka, nárcisz, kavics, egy betű, az éjszaka, a szenvedély, mint fogalom szintén. Persze a mai, a friss, tabudöntögető, hű de elvont, szarásból is művészetet faragó színház is könnyen esik saját csapdájába. A gyönyörködtető, rekeszizomlázat okozó színház mellett ő szintén gagyi, ha azt hiszi, hogy maradt bármilyen maradék korlát, gátlástalanság az emberekben - hiszen a társadalom látott már minden nemű kegyetlenséget, bujálkodást, mindenki élete kész szappanopera. Ha állítja, akkor csakis az aznap estére vonatkozólag teheti. Hét és tíz óra között mindenkivel el akarja felejtetni, hogy ő néző, színházban van, az illedelmes viselkedés, és a tapsikolás elvárt. Ez a cél elérhető, de csakis egyszer. Ugyanazon a módon soha, mert akkor a vesénkbe látnak. Értik mire megy ki a játék, nem adják könnyen magukat. Nem, klón-megoldások száműzve. Hiába olcsóak, nem működnek. Gagyik.

  Szemessy Kinga Zsófia