25. Piaf Piaf a Bárkában

A Piaf Piaf õsbemutatóját 1989-ben tartották a Helsinki Városi Színházban. Ennek felújított, a Bárka Színház társulatára átírt, új változatár rendezte meg Budapesten a világhírû, finn Jorma Uotinen. Az elõadás március 02-án jubilál, 25. alkalommal látható a Bárka Színház színpadán. A mû középpontjában a legendás énekesnõ áll, ám a színpadon korántsem a szokványos romantikus életrajzot látjuk - miközben az elõadásban természetesen elhangzik Edith Piaf valamennyi híres dala, és egy pillanatra sem hiányzik az érzelem, a szenvedély. Az énekesnõt alakító Varjú Olgával beszélgetés életrõl és halálról, a harmónia és a boldogság megtalálásáról ITT

- A nyíregyházi színházban pár évvel ezelőtt már találkoztál Piaffal. Milyen előadás volt a Kék veréb?

Varjú Olga: Marlene Dietrich és Edith Piaf barátságáról szólt, amelyben én Dietrichet játszottam. Piaf volt Horváth Margit kolléganőm, és volt egy harmadik szereplő is, Puskás Tivadar, aki a kettejük életében előforduló összes férfit alakította. Egy furcsa, abszurd egyfelvonásos darab volt ez az ő viszonyukról, amelyet naplókból, levéltöredékekből írt Kovács Kristóf. Úgy kezdődött, hogy hatalmas kalapban álltam egy koporsó fejénél, és nagyon mélyen átérezve azt mondtam, "Istenem, mennyien szerették!". Erre a hátam mögül megszólalt egy hang, hogy "Kit temetnek?", mire én azt feleltem, "Téged, te kis hülye, téged." "Jéé! Engem? De hát, én nem haltam meg, én itt vagyok" - mondta Piaf. "Dehogynem, meghaltál, itt vagy a koporsóban. Ha nem hiszed el, nézd meg!" - mondta Dietrich. "Én nem nézem, nézd meg te!" - mondta ő... Szóval, ilyen stílusban íródott, egyáltalán nem volt hagyományos jellegű előadás. A lineáris történet helyett érzések, hangulatok, amihez csak villanásokat kaptunk az egyébként teljesen különböző típusú két nő életéből. Piaf volt a csupa szív és lélek személyiség, aki sokszor fejjel ment neki a falnak, míg Dietrich a racionális, ironikus és hideg. Mégis működött a barátságuk. Izgalmas előadás volt, amelyet mi is nagyon szerettük és a közönség is.

Varjú Olga: Mégsincs sok párhuzam a kettő között. A mostani előadás inkább a színházról szól. Van először is egy ember, Edith Piaf, aki valóban létező személy volt, és akit főleg a dalaiból ismerünk: egy rendkívül önátadó, szenvedélyes, helyenként bolondos figura, akihez a színésznő, akinek őt alakítania kell - és aki én vagyok -, nagyon empatikusan viszonyul. Ugyanakkor tudatosan le is választja magát róla, mintha kicsit félne tőle. Fél attól, hogy bedarálja az az érzelemmennyiség, amit Piaf a dalain keresztül magából áraszt.
Az utolsó monológ határozottan erről szól. "Én nem vagyok Piaf. Piaf meghalt. Én nem lehetek ő, én itt vagyok, élek!" - mondom. És közben arról beszélek, hogy "Van itt valaki?" Magam vagyok, de mintha az általam megidézett Piaf mégiscsak ott lenne. Nem véletlen találta ki Jorma a kettős struktúrát. Az ember játszik különféle szerepeket, amelyekhez előhív magából érzelmeket, gondolatokat, viszont azt már nem mindig tudja, hogy ezeket hogyan kell eltemetni. A sokszor felidézett vagy elképzelt dolgok beépülnek az ember személyiségébe: kifele és visszafele is hatnak, és nem vesszük észre, hogy mikor kerültünk a hatásuk alá. Kicsit olyan ez, mint a megszállottság: előhívok egy démont, hagyom, hogy velem együtt éljen, utána meg nem biztos, hogy el tudom küldeni.

Varjú Olga: Nyomasztóbb lehetne, de szerencsénk van, mert Jorma egy nyugodt és érzelmileg kiegyensúlyozott ember, aki a színházban nem a frusztrációit éli ki, hanem azt hozza ide, ami benne már kiforrt, és amiben ő hisz. Harmóniát igyekszik teremteni maga, az anyag és miköztünk. A másik segítség pedig az, hogy akár le is utánozhatom Piafot. Mivel van egy dupla csavar - tehát egy színésznőt játszok, aki Piafot játszik -, belefér, hogy ez a színésznő úgy akarja megfogni a figurát, hogy testileg-lelkileg felkészíti magát a szerepre, azaz belebújik Piaf gesztusaiba. Ez ellentétben áll a Varga Anikó által alakított Nő szerepével, aki állandóan arról beszél, hogy úgy szeretné eljátszani Piafot, hogy megpróbálja beszippantani azokat az érzéseket és tapasztalatokat, amelyeket egy-egy élethelyzetben átélhetett. Ő az érzelmi azonosulást keresi, míg az én színésznőm racionálisan közelít hozzá, és fura mód, így jut el a megformálásig.

- Tanulmányoztad Piafot?

Varjú Olga: Néhány felvételt láttam, és egyszer elkezdtem olvasni a Nem bánok semmit sem című könyvét, de nem érdekelt igazán.

- Neked mit jelent ő?

Varjú Olga: Azt az embert testesíti meg számomra, aki művészként kiteszi magát a nyilvánosság elé, hiszen ez élteti - a vágy, hogy nézzenek, mert az nekem jó, másrészt ennek pont az ellenkezője. Nem tudom, más színészek hogy vannak vele, de rám nagyon jellemző, hogy legalább annyira szeretek elbújni, mint amennyire szeretem magam megmutatni. Úgy gondolom, Piaf ugyanígy lehetett ezzel. Láttam vele riportot, amiből számomra az derült ki, hogy nem szerette a körülötte kialakult legendát. Legendákra van szükségük az embereknek, de ezek sokszor hamisak. Mint amikor elmegyünk a templomba, hogy erőt merítsünk a papból, de az nem érdekel bennünket, hogy ő mit érez például a prédikáció alatt. Hamvas Béla írja, hogy vannak külső történetek, amelyeket ismerünk a könyvekből és a mindennapokból, de nincs bennük semmi változás, a történelem ismétli önmagát. Áldott történetnek nevezi viszont a belső, személyes történetet, amelynek nem feltétlenül van nyoma a külvilágban, mégis tetten érhető benne a lényeg, a változás. Amikor az ember megszületik, rendelkezik az élethez szükséges összes munícióval, és rajta áll, hogy mit tud vele kezdeni. Ehhez képest az egész életünk kudarc, hiszen a megtett út mind fizikai, mind szellemi értelemben leépüléssel, halállal végződik. De ez csak látszólagos kudarc, hiszen az ember közben beteljesíti a feladatát. Piaf élete tragikusnak mondható, mert bár elismerték és csillagként tisztelték, rengeteg kínt és fájdalmat kellett átélnie. Ennek ellenére az élete végén azt mondja, hogy nem bánok semmit sem. Ha "cserepeiben" sokszor nem is látszik a dolgok értelme, az egész viszonylatában minden "áldott történet" megmagyarázhatatlan csoda.

- Az előadásban többször elhangzik, hogy Piaf félt a haláltól. Te félsz tőle?

Varjú Olga: Attól függ, milyen állapotban vagyok. Amikor félek valamitől, akkor a haláltól is félek. Ha valami nyomaszt, vagy feszültség van bennem, szoktam magam tesztelni, hogy mi lenne, ha meg kellene így halnom. Ekkor azt érzem, hogy rettenetesen félnék. Máskor meg nyugodt vagyok, úgy érzem, mindent értek, és jó dolognak tartom, hogy meg kell halnunk.

- Milyen módszereid vannak rá, hogy megtaláld a harmóniát?

Varjú Olga: Volt idő, amikor elég sok filozófust olvastam, mert azt gondoltam, hogy az életet meg kell fejteni. Hogy az egészet fel kell tudni fogni ahhoz, hogy az ember jól működjön benne. Vallásos családból származom, katolikus értékrend szerinti nevelést kaptam, amivel szemben már kamaszként igyekeztem felállítani a magam értékrendszerét. Fiatalkoromban Marcus Aurelius volt a bibliám. Az ő etikájához képest találtam meg később Hamvas Bélát. De régóta ugyanilyen fontos számomra a képzelet világa is, amit például sci fi regényeken edzettem. Mindig egyszerre kerestem a szigorú rendet a világban és szárnyaltattam a fantáziám.

- A színészi pálya is lázadás volt?

Varjú Olga: Egy kicsit igen. Ugribugri kislány voltam, aki mindig a figyelem középpontjában akart lenni, szerettem énekelni, táncolni, verset mondani. Küldtek mindenféle versenyekre, műsorokban szerepeltem, de amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, úgy döntöttem, ápolónő leszek. Apám azt szerette volna, ha orvosi pályára megyek, hiába mondtam neki, hogy az engem nem érdekel, nem is vettek fel. Elkezdtem kórházakban dolgozni, és mivel nem volt képesítésem, a legalja munkát végeztem. Nem bántam, mert foglalkoztatott az elhagyatottak és a kiszolgáltatottak helyzete, és azt gondoltam, azért vagyok ott, hogy az embereket felvidítsam, lelket öntsek beléjük. Ebben az időben volt egy nagy szerelmem, aki egyszer megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e szerencsét próbálni a színházban. Ez addig meg se fordult a fejemben, de akkor kalandvágyból elmentem Komárnóba meghallgatásra. Nagyon emlékezetes volt a felvételi: megjelentem ott szépen, csinosan, ahogy azt én elképzeltem, és már az ajtó előtt álltam, amikor megszólított Szűcs Zsuzsi, a művészeti titkár, aki nagyon vagány csaj volt, hogy "Figyelj, hallgass rám, vesd le ezeket a ruhákat, adok helyettük mást." És hozott nekem egy festékfoltos munkaköpenyt, amit magamra kaptam, máig nem tudom, miért. Így kerültem be a színházba, színésztanoncként. Budapestre akkoriban nem lehetett felvételizni Szlovákiából, de arra adódott lehetőség, hogy megpályázzak egy ösztöndíjat a Nemzeti Színház stúdiós képzésére. Sikerült megszerezni az engedélyeket, átjöttem, és onnantól kezdve fordult komolyra a dolog.

• Az interjú folytatása a Bárka Színház honlapján
kattintson ide >>>