Lakályos légvár

A Solness építőmester kivétel: itt a szimbólum, mármint az ifjúságé, egy ember, egy nő, a színmű hősnője.

Csak az a vég, csak azt tudnám feledni... No meg a kezdetet. Amikor is a szexis, sőt Hildénél jóval ingerlőbb Kaja (Szávai Viktória; „vézna lány, betegesnek látszik" - így a szerző) idomait merészen kirajzoló ezüst miniszoknyában érzéki kettőst lejt azzal a Ragnarral, akit már rég nem szeret; örülnék, ha Kiss Csaba legalább utólag megsúgná, mit kéne itt gondolnom. És essünk túl a groteszk befejezésen, amikor Solness (Bálint András) pókként kapaszkodik felfelé egy neccen, majd úgy marad. Metaforikus kóda egy amúgy ízig-vérig lélektani realista előadáshoz, amihez Kiss Csaba nagyon ért, és most is igen szépen bonyolít, finom mozgásokkal, szellemes ötletekkel. Telitalálat például Solnessné megkoncipiálása a gyerekkorba regrediáló, sugárzóan édes és ártatlan mosolyú, suhanó léptű, csupa törtfehérbe öltözött idegroncsként, és Kováts Adél gyönyörűen hozza. A tékozló fiúként anyaszínházába megtért Csankó Zoltán is meggyőző mint sürgő-forgó, fontoskodó, valójában teljesen közömbös, betegei iránt csak a pletyka szintjén érdeklődő Herdal doktor. Keres Emil (Knut Brovik) a tehetetlen, fogcsikorgatva megalázkodó sértettség szikár felkiáltójele, Ragnar­ként Adorjáni Bálint eleinte, talán titokzatosság címén, nem sokat mutat, de a bokrétaünnepség előtti keserű kitörését emlékezetesen oldja meg.
A szublimált értelemben köznapi, érthető vagy megfejthető figurákkal tehát nincs semmi baj. Zeke Edit szép, szellemes és szuggesztív jelmezeiben egytől egyig élnek. Mi több: az öregedéstől és a fiatalok konkurenciájától hisztérikusan rettegő, a másokhoz való könyörtelenségig süllyedő Solness építőmester, címszereplő és hős is tökéletesen hiteles Bálint András finoman árnyalt, a színész pasztellebb, érzékenyebb, mollabb alkatához csiszolt felfogásában (természetesen robusztusabb, elemibb erejű Solness­ek is elképzelhetők). Egészen a Hilde Wangellal való találkozásig. És itt az ősbűnt Ibsen követi el.
Az ibseni „szimbóleumok" többnyire, nagyon helyesen, tárgyak: leégett menhely, fehér paripák, vadkacsa, fertőzött vizű fürdő. Motozhatnak a szereplők tudatában és tudatalattijában, de azok ettől még átélhető színpadi karakterek maradnak. A Solness építőmester kivétel: itt a szimbólum, mármint az ifjúságé, egy ember, egy nő, a színmű hősnője. (Bár van itt hagyományos, tárgyi szimbólum is, mindjárt kettő: a leégett régi meg az épülő új ház.) Ezért van Hilde Wangel a legképtelenebbül ellentmondásos, egyetlen alakításban ki sem fejezhető vonásokból összegyúrva: hogy egyszerre lehessen szimbólum és szerepalak. Hogy milyen is? Szeles, meggondolatlan, becsvágyó, nagyra törő, makacs, romantikus, idősebbek számára nosztalgikusan vonzó mint az ifjúság; erőszakos, rombolni termett, hízelgő és hazug, egzaltált, impulzív, perverz, mániákus, démoni és érzékien izgató mint karakter. „Türelmetlenül", „félig komolyan, félig nevetve", „mosolyra nyíló szájjal", „feszülten", „fürkészőn", „tétován", „buzgón", „óvatosan", „meghatározhatatlan kifejezéssel", „élénken", „haragosan", „bensőségesen", „remegő szájjal", „félig komolyan, félig ingerkedve", „fátyolozott pillantással", „szenvedélyesen", „keményen" stb. - íme Ibsen Hildének szóló szerzői utasításai a második felvonás Solness-Hilde nagyjelenetében (nem is az összes). És Solness az ibseni elképzelés szerint egyszerre hódol be az ifjúságnak és magának a megfoghatatlan Hilde Wangelnak, aki elhiteti vele, hogy ha felmászik a magasba, méltóvá válhat az ifjúsághoz, és együtt építhetnek maguknak lakható, intim légvárat.
Sohase mondd, hogy soha - nem állítom, hogy nincs vagy nem létezhet olyan fiatal színésznő, aki ezt a mesterséges konglomerátumot fél lábbal a realitás, fél lábbal a képzeletszerűség, a szimbolika terepén ne tudná eljátszani; ez jelenlét és szuggesztivitás kérdése, és Hámori Gabriella vagy a Krétakör kvietáltjai talán képesek lennének rá. Kiss Csaba a realitás szintjén értelmezte az egymást követő játék- és jellemmozzanatokat, és Marjai Virág szorgalmasan, néha telítettebben, néha fakóbban, sorra el is játssza őket; ebből azonban nem kerekedik ki az ibseni Hilde Wangel, s mi több, Bálint András se mindig tudja, hogy most éppen mihez viszonyuljon. Ezért játszik sokkal markánsabban, amikor a többi szereplővel és nem utolsósorban a maga „ősbűnével" kerül relációba. Zaklatott kettőse Kováts Adéllal például szépségesen szép.
Tiszteletre méltó, sikerült mozzanatokban bővelkedő, mégsem teljesen autentikus előadás; talán merészebben, távlatosabban kellene korrigálni Ibsent. Szöveg már van: a skandinávokkal való lelki rokonságában verhetetlen Kúnos Lászlóé.

Henrik Ibsen: Solness építőmester (Radnóti Színház)

Fordította: Kúnos László. Dramaturg: Kovács Krisztina. Díszlet-jelmez: Zeke Edit. A rendező munkatársa: őri Rózsa. Rendező: Kiss Csaba.
Szereplők: Bálint András, Kováts Adél, Csankó Zoltán, Keres Emil, Adorjáni Bálint, Szávai Viktória, Marjai Virág.