Haraszti Mici (1882.jún.25.-1964.febr.18.)

Zömök asszony volt. Éppen csak kilátszott a feje a Nemzeti Színház színészbüféjében Härti néni pultja felett. Sok vizet nem zavart a színházban. Odavették szamaritánusból. A gonosznak elkönyvelt Major az ötvenes években seregnyi kivérzett vidéki színigazgatót, a pályáról kivénült bonvivánt, vidéki jellemóriást eresztett be a Nemzetibe, ahol fûtés volt, havi járandóság, statisztaszerepek révén néhány percre bejuthattak a nagyérdemû elé, amire ugyanúgy készültek és az öltözõben torzsalkodtak, intrikáltak egymás ellen, mintha Stuart Mária, vagy III. Richárd alakításuk forgott volna veszélyben.

Gondolom, a legfőbb jót azzal tették a kivénült komédiásokkal, hogy reggeltől délig, késő délutántól éjszakáig ott ülhettek a büfében, vagy a Fellner és Helmer folyosók hajlataiban megbújva trécselhettek, rémhíreket adogathattak egymás csőrébe. Sajátjaik között lehettek egész nap. Olyan szemekkel néztek vissza jó napot mondásukra, hogy nem kellett magyarázgatniuk, bizonykodniuk, a másik szeméből kilátszott, emlékszik még fiatalkori elfutó dicsőségeire.
A Medgyaszay Kabaréban, az Apollóban, különféle múlékony zengerájokban villámtréfáiban házsártos feleségeket adott, sanszont frazírozott mérsékelt hangján. A Jókai téren az Uhu Mulatóban dallott. Most ott van a Kolibri Színház. Teljes színészéletet leélt komornával, ölebbel, egy díva hadikellékeivel. De tudnivaló, hogy színészi életműve legkiemelkedőbb, legdicsőségesebb és mondhatni, némi töredékhalhatatlanságot is fényező szerepe Schneider Mátyásné volt a Hyppolit a lakáj című filmvígjátékban. Csortos, az emberi súlyával, megkarcolhatatlan fölényével zsarnokoskodik munkaadó úrnője felett, megszabja diétáját, fogyókúrára kínozza. Rajta nevettek a nézők, nem tőle. Alantas helyzetekbe belenyomorítva alázattal szolgálta Tháliát, és istenemre, nem tudta, hogy ő a nevetséges, nem a szerepe hálás. De hát ez egyre megy. Haraszti Mici mozi-halhatatlanságot nyert Schneidernével. Ugyanabban a díszletben és beállításban a fejlett német filmgyártás németnyelvű verziója. Csortos szerepét a nagyhírű Max Henckels játszotta. Előbb a németek játszották le a jelenetet. A magyar színészek a műteremben székeken vártak sorukra, és tanulmányi anyagként bámulták nagyra becsült és bőségesen honorált berlini pályatársaikat. Er und sein Diener címmel bukott meg a német
változat. Úgy elnyelte a celluloid tenger, hogy nyoma sem maradt művészi hajótörésének.
Ha Mici néni síremlékére rávésték volna: itt nyugszik Schneiderné a Hyppolitból, többen álltak volna meg a márványnál meghatottan, mint a semmitmondó Haraszti Mici névnél. Színháztörténeti igazságtalanság. A Horváth-kertben Pethes Imre Cyranója mellett ő volt az első magyar Roxane. Sikerének fokára jellemző, hogy a Philadelphia kávéházban (a mai OTP házban) a bögyös Mici néniről neveztek el egy likőrt.

1927-ben Lázár Máriával. Haraszti Mici az alacsonyabb.

Az ötvenes években a Nemzeti színészbejáróján masírozott be méltóságteljesen avíttas, sötét, földig érő ruháiban, mintha nyílegyenesen a molytalanító raktárból jött volna. Haraszti Mici parfümjének illatán átütött a molyirtó szag. Mintha nem is a ruháit kellet volna tartósítani. A színészbejáró néhány méternyire volt a Corvin áruház helyén lévő Kasselik telekre épült Apolló kabarétól, diadalai helyszínétől, és a mellette álló földszintes Schulek  korcsmától, ahová a Népszínházi művész urak átugrottak a Strogoff Mihály előadásai alatt némi ihletet beszívni magukba.
Mici nénit borzadályos tisztelettel néztem a színház folyosóin, mintha egy színészi dinoszaurusz csámpázott volna a Rákóczi út 27-ben. Borzalmat keltőn öregnek éreztem, túl járván a hetvenen. Egyebe sem volt, csupán megrozsdásodott híre, Schneiderné a Hyppolitból.
Délelőtti próbaszünetben intett nekem. A Szentivánéji álom próbái folytak a színpadon, kihívott a büféből a színház férfiöltöző oldalára. A földszinten volt egy elhagyatott szoba, ott tartották végső esetben az olvasópróbákat, de inkább a házi színpadon. Nagyon halkan, de halálra szántan megszólított, ötven évvel fiatalabb segédrendezőt, hogy szeretne benne lenni a lakodalmi képben, ahol ugyebár Theseus és Titánia lakodalmi nászán a négy szerelmes is egybekél, a mesteremberek pedig előadják keservesen nevetséges színjátékukat. Jön a bergomaszka tánc. Az egész udvari nép jelen van díszes ruhákban. S talán még tapsra is lehet menni a függöny elé.
Megtenném-e, hogy közbenjárok érdekében Major igazgató úrnál. Megígértem, természetesen. Mici néni részvétele nem osztott, nem szorzott volna az athéni komédia fináléjában.
Mihamar értesítettem Majort Haraszti Mici óhajáról. A válasz határozott nem volt. Major nem kívánta Shakespeare-be a nyugdíjas Schneidernét penészes színészeti glóriájával.
- Hogy képzeli ez a madárijesztő, hogy beengedem udvarhölgynek? - mondta felindulás nélkül.
Én csak annyi hápogtam: De Major, elvtárs! És a humanizmus? Major igen nyugodt határozottsággal felelte: Nekem esténként ezerkétszáz emberhez kell humanistának lenni, nem pedig egyhez!
Azzal otthagyott két tanulsággal. Az egyik szerint: igaza volt az igazgatónak. Könyörületből nem lehet szerepet osztani.
A másik tanulság a történetecskéből, hogy hiába múlik az idő, mindhiába töpörödnek a feltűnés lehetőségei: nem lehet leszokni a színházról, ha más nem marad a tündöklési alkalmakból, legalább szép ruhában, szöveg nélkül, többedmagával végigmehessen a színpadon.
1960. június eleje volt. Haraszti Mici négy év múlva meghalt, anélkül, hogy Theseus udvarhölgye lehetett volna.

Molnár Gál Péter