A kezdet vége - Szputnyik*

írta: kovacsbalint

Sean O’Casey: A kezdet vége (r. Kovács Dániel)

Ír Stan és Stan, sok vérrel – írja a darab ismertetője, és tudjuk, a vér valóban nem idegen jó néhány ír drámától. Ebben az előadásban pedig tényleg beteríti a vér az egész színpadot, kis balszerencsével az első sorban ülők nadrágját is, ám borzongásnak nyoma sincs, a több liternyi művér is csak egyike annak a megszámlálhatatlan dolognak, ami miatt a néző hajlamos lefordulni a székről nevettében.

Alapos késéssel kezdődik az előadás, pedig a féltízes start amúgy sem korai; még jó, hogy a MU Színház fogadótere éppenséggel egy hangulatos kocsma (Gigor Attilának is bejött ugye), jófajta sörökkel és még jobb borokkal. Az átlagosnál valamivel kevesebben várakoznak a kezdésre - ők viszont türelmesek -, ám így is majdnem teltház van, hiszen az előadás a MU eldugott, emeleti stúdiószínpadán kap helyet. A színpad átlagos vidéki viskó-belső, bár eleinte zavaró, hogy a falak látványosan csomagolópapírból lettek összetákolva. Aztán kiderül, hogy nem véletlenül: ezt könnyebb kiforgatni a helyéből és a színpadra dönteni. (azt hallottam, így is öt óra összetákolni az építményt, aztán kettő lebontani – meg felmosni az irgalmatlan mennyiségű vért, és összepakolni mindazt, ami az előadás alatt a földre került. És az nem kevés.)

Sean O'Casey sztorija egyszerű - mert már hetvenkét éves; ma már senki nem merné megírni, vagy ha megírná, nem így: valamilyen -ista (leginkább feminista) felhangjai lennének. Egyik reggel összevész a férj és a feleség, és a vita hevében eldöntik, aznapra felcserélik a teendőket, és a férfi reszortja lesz a házimunka, a nőé meg a kaszálás. A nagyjából egy órás előadásban valóban ennyi történik – kiegészítve azzal, hogy Darryhez beállít barátja, Barry, és „segít” neki -: a két férfi mindent rosszul csinál, lever, elront, széttör, kárt tesz magában, eljátssza a nagyhalált, majd - miután kikötötték a tehenet a székhez, azt meg a falakhoz - összedöntik a házat. Ekkor állít haza a kaszálni küldött feleség - lábából ömlik a vér -, és a káoszt látva épp rágyújtana egy cigire; a másik kettőben nincs elég szufla ahhoz, hogy közöljék vele: véletlenül kiömlött úgy ötven liter petróleum.

A darabban nincs semmi forradalmi: a nevettetés legalapvetőbb eszközei vonulnak fel szoros egymásutánban, ahogy a cirkuszban is láttuk. Az egyik feldől a székkel, a másikra rászakad a fregoli, nekimegy az ajtónak és kiömlik egy vödörnyi krumpli, az egyik a kezében egy hordóval forgolódik, és vagy ötször pofán vágja a másikat, és így tovább. A két színész - Molnár Gusztáv és Friedenthal Zoltán - azonban annyira jól játszik, annyira mentes a ripacskodástól (ez nyilván Kovács Dániel rendezőnek is nagyban köszönhető) és olyan hiteles, hogy röhögés közben sem a cirkusz jut az eszünkbe, inkább a nagybetűs színház; pláne, amikor Szamosi Zsófia is a színpadon van. Ő nagyságrendekkel komolyabb szerepet játszik, indulatai egészen őszintének tűnnek.

Ismerőseim állandóan azt kérdezgetik, milyen jó előadások futnak most Pesten, amik „nem elborultak” és „nincs bennük a tipikus magyar búskomorság” meg „depresszív fájdalom”. Megvan a válasz. A kezdet vége első osztályú szórakozás: jelenleg nem tudok viccesebb előadást, és mostanában is látható.

(fotó: Kolozsváry Bálint)

*Szputnyik hajózási társaság - modern színház és viselkedéskutató intézet - labor