Elmennék, megnézném

Járt-e már Budapesten? A válasz nagyban függ attól, az ország melyik részén kérdi az ember. Szabó Péter, miközben a kifeszített éjszakai Budapest-kép előtt fotózza az arra hajlandó, aztán magukról szívesen mesélő vidéki embereket, munkáival azt is kérdezi: és maga kimerészkedett már a Rottenbiller utca vonzáskörzetéből? A Bárka Színázban látható kiállítás zárásaként április 4-én, 17.00-kor az alkotóval és Háy Jánossal Bérczes László beszélget.

A vándorfényképészek olyanok voltak, mint a szalonban fotózók: mesterséges hátteret használtak, magukkal vitték a műtermüket faluról falura. Szabó Péter a lánchidas közhelylátképet például Alsó-Szuhára, Beregdarócra, Besencére, Kispaládra, Kisvarsányba, Milotára, Magosligetre, Nagyhódosra, keletről nyugatra, nyugatról keletre, kopogtatott, majd minden háznál újra kifeszítette a hatalmas képet, és megkérte a modelleket, álljanak elé, mintha.
Ahogy ő fogalmaz: a vágyott világ festett háttere előtti fényképezkedés szokásaiból merített. Miközben pedig analóg technikával fotózta a Budapest-toposz előtt pózoló (vagy éppen nagyon is póztalan) helybelieket, digitális technológiával mozgóképet készített a rítusról - de nem csak arról. Fotografálás előtt, után, közben rögzített interjúiból pedig válasz kapható a kérdésre: kik ezek az emberek?
Egy közös vonásuk mindenképp akad: nemigen jártak még a fővárosban, a legtöbben közülük még a szomszéd faluban sem sokszor. De jó néhányan szívesen elmennének. Megnéznék maguknak a Parlamentet, megnéznék a múzeumokat is, meg a diszkókat. A jövő tavasszal könyv alakban is megjelenő Járt-e már Budapesten? című, fotó- és videoeszközökkel készített munkában tulajdonképpen az a legjobb, hogy sikerül, amire az antikváriumok polcai előtt, a padláson nem sok esély mutatkozik: megszólalnak a képek szereplői.

A mozgó- és állóképek mögött ott van a munkanélküliség, ott a magány, a szegénység, a mindenféle értelemben vett be-, le-, körülhatároltság is, a súlyos magyar valóság. A Garibaldi Klub Szép Beszélgetések című sorozatában minikiállítással és filmvetítéssel egybekötött vita folyt nemrég a bemutatott anyag, illetve a vidék Magyarországa kapcsán az alkotó Tamás Pál szociológus, valamint a hallgatóság részvételével. A társadalomtudós a vidék elszegényedését, elmagányosodását részben a belső migráció alacsony voltával magyarázta. Szerinte nem lehet azt várni, hogy a modernitás házhoz megy. Elhangzott továbbá, hogy a vizuális szolidaritás nem helyettesítheti a valódit. A magyar társadalom empátia-, lelkiismeret- és felelősségdeficitben szenved - és ezt még azok az intézmények sem enyhítik, amelyeknek lehetőségük van erre, sőt, talán ez volna az egyik legfontosabb feladatuk. A közszolgálati médiumok programján például alig találni a hazai valósággal foglalkozó riportműsort, dokumentumfilmet.
Egy hozzászóló szerint ugyanezt meg lehetne csinálni a budapestiekkel is, őket mondjuk papír gémeskút előtt, vagy hogy ne bomoljunk totális giccsbe: papírkapu tövében megbújó papír kisszéken lehetne fényképezni. Ami a Budapesten élőknek mindennapi berendezési tárgy, a fővárosba csak nagyon ritkán eljutóknak, oda kitartóan vágyóknak látnivaló és viszont. Találkozzunk félúton. (forrás: nol.hu)