Fényfestészet

Nem kell festőnek vagy művészettörténésznek lennem ahhoz, hogy szerethessem Lányi Adrienn képeit. Csak annyit kell tennem - és most képek között első osztályú képzavarokkal fogok élni -, hogy engedjek a festmények érintésének, meghalljam a képek suttogó üzenetét, és úgy álljak itt, ebben a fénytérben, hogy a képeken látható furcsa csarnokok felső ablakaiból - rám is jó fény vetüljön.

Milyen az, amikor valakire jó fény vetül? Az okvetetlenkedő kérdésre számos elegáns, okoskodó belemagyarázással szolgálhatnék. A föntről érkező, sokszor sejtelmes fényre ráfoghatnám, hogy isteni fény (ha nem is konkrétan annak készült, de valami köze biztosan van hozzá); de a képeket elemezve megállapíthatnám azt is, hogy itt rafinált emberi találmányok, trükkös-teátrális színpadi fények láthatók (ha jól megnézem, nem is járok messze az igazságtól). Milyen is tehát a jó fény? Mindegy, hogy isteni vagy színpadi; a lényeg, hogy fény.

Megkérdeztem Lányi Adrienntől, az én fényfestőmtől (nem akarom kisajátítani őt, de mivel a fényfestő titulust már régóta többen is bírják, Lányi Adriennt csak „az én fényfestőmnek" nevezhetem), szóval megkérdeztem tőle, mi az oka annak, hogy a Felhőátvonulások után, ha ezúttal nem is felhőkön át, hanem tetőablakokon keresztül, de ismét föntről érkező fényeket fest. Azt válaszolta, hogy jobban szeret felfelé nézni, mint lefelé. A válasz sok mindenre rávilágít. Ugyanis - és ez most nem belemagyarázás - egy ilyen ösztönös irányválasztás (le vagy fel?) képes az ember lelkét egy életen át rendben tartani. A képfestő ember lelkét és a képnézőét egyaránt.

Ha Lányi Adrienn festményeit nézem, és kivárom a pillanatot, amikor elkezdenek beszélni hozzám a képek, a fények láttán nem hurráoptimizmus uralkodik el rajtam, hanem metafizikai kísértés célszemélyének érzem magam. A metafizikai kísértés fogalmát - nem tudom megtagadni, hogy hol színházban, hol annak környékén élő ember vagyok - Antonin Artaud-tól, a „könyörtelen színház" múlt század harmincas éveiben tevékenykedett francia ideológusától kölcsönöztem. Artaud a metafizikai kísértést a színpadon leginkább gesztusokkal, képekkel, és a tárgyak költészetével próbálta meg létrehozni. Meg persze fényekkel. Felfogása szerint a metafizikai kísértés teremtéssel és káosszal kapcsolatos. Én úgy vélem, ezzel arra a pillanatra célzott, amikor az ember felfelé, színpadra vagy festményre nézve, átéli ugyan önmaga parányi voltát, de megérzi, hogy hatalmas káoszban élve is van esélye lelki (rend)teremtésre. A metafizikai kísértésben az ember úgy érzi, jó fény vetül rá, és határozottan azt gondolja, hogy élni nagyon jó, még akkor is, ha közben tudja: a kísértés hatására született megállapítás igazságtartalma logikus érvekkel nehezen bizonyítható.

Kutszegi Csaba - Jó fény vetül

*

Elhangzott 2009. április 2-án az Átrium Galériában. Lányi Adrienn Fényterek című kiállítása április 30-ig tekinthető meg az Aranytízben (Bp. V. Arany János u. 10.)