Ma zárul az idei Theatertreffen, a német színházak fesztiválja. A francia Libération tudósítója szerint « deprimált német színház ». Nem azért, mintha rosszul menne vagy nem lenne elegendő új alkotás. Ebben nincs hiány. Hanem azért, mert a betegség, a nyomor, az öngyilkosság témái uralják a színházi találkozó előadásait.
Már a fesztivál elején megadta a hangnemet Christoph Schlingensief hatásos és egyben vitát kiváltó darabja az , Eine Kirche der Angst vor dem Fremden in mir (A félelem temploma a bennem lévő idegennel szemben). A 47 éves szerző, aki húsz éve a nemdohányzók táborát gyarapítja, tüdőrákban szenved. A darabban az író-rendező a saját oratóriumát rendezi meg a rekonstruált Oberhauseni templomban , ahol gyerekkorában a miséken ministrált. A szenvedés igazi liturgiája a darab, amelyben saját betegségét és szorongásait mutatja be, fogalmazza meg. A közönség padokon foglal helyet, a középső járás két oldalán, szemben az oltárral. Az oltáriszentség felmutatása pillanatában Schlingensief személyesen is megjelenik a színpadon : « Miért én, és nem önök ? » vágja a nézők arcába a kérdést. Előtte a német színház soha nem ment ilyen messzire a magánügyek kiteregetésében. A közönségnek, amelyet a rémület kerített hatalmába, időre volt szüksége, hogy tapsolni tudjon. Eva Behrendt, a Theater Heute kritikusa és a Theatertreffen 09 zsűritagja el volt ragadtatva az előadástól, amelyben « igazi emocionális színházat » vélt felfedezni.
A voyeurizmus más dimenzója jelenik meg a Wunschkonzert (Koncert à la carte) című darabban, amelyet 1972-ben írt Franz Xaver Kroetz. Nincs dialógus ebben az előadásban, amelynek ritmusát az egyetlen szereplő, Fraulein Rasch (Julia Wieninger ) gesztusai, televízió vagy rádió bejátszások szabják meg. Ez a magányos, depressziós titkárnő hazatér a munkából, megmossa a kezét, elszív egy cigarettát, bekapcsolja a televíziót, ennivalót készít magának, elmosogat... majd habzóborral bevesz legalább tíz antidepresszánst. Katie Mitchell rendezésének az érdekessége abban is rejlik, ahogy a műszak tagjai jelen vannak a színpadon és ahogy a színésznő cselekvése kinagyítva, párhuzamosan megjelenik a vetítővásznon.
« Újra politikus a színház » jelentette ki a Der Spiegel-ben Wolfgang Höber kritikus, úgyszintén a zsűri tagja. A provokácót kultiváló rendező, Volker Lösch Peter Weiss darabja nyomán elkészítette a maga Marat előadását, Marat, mi marad a Forradalomból ? címmel, melyet némely kritikus zseniálisnak, mások banálisnak tartanak. Lösch hamburgi munkaélküliekkel mesélteti el saját történetüket. Valamennyien amatőrök és valóban szociális segélyből élnek. A hamburgi premieren Lösch botrányt provokált azzal, hogy színészeivel felolvastatott egy listát, amely a városban élő számos milliomos nevét, címét, vagyonáról szóló információkat tartalmazott. Az előadás mélységesen deprimáló, nem nyújt semmi reményt. Ez a Marat azt fogalmazza meg, hogy a gazdagok mind gonoszok, és az elnyomottak túlságosan ostobák, hogy megmentsék a világot.
Forrás: ITI-Magyar Központ
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.