Barbárok - Katona József Színház

Gorkij: Barbárok (r. Ascher Tamás)

Előfordul, hogy nem vagyok ráhangolódva az orosz drámákra, ahol a legtöbb szereplő halni, vagy épp egy koszvadt kisvárosból és hasonló életéből menekülni készül - ha egyáltalán készül valamire, és nem csak vodkakoktélokat iszik lovasszánja hátsó ülésén. Így nem találtunk egymásra anno a kortárs és felejthető Szibéria, transz-szal az Örkényben, hiába volt ott a vonzóan lepukkant Hámori Gabi, vagy éppen a szintén nem túl emlékezetes Sirály-jal szintén az Örkényben, hiába volt ott a vonzóan zakkant Hámori Gabi. Horribile dictu nekem a krétakörös Sirájból is leginkább Láng Annamária maradt meg, amint maga elé rebegi, hogy "sirály vagyok".

Csehov helyett mára Gorkij jutott, s hogy hogy nem, nagy sírásra és mély drámára a mai nap sem vágytam; talán magamba kéne szállnom. Az alapanyagot nem ismertem, de reméltem, hogy a katonás előadás és a színészcsapat azt is feljavítja, ha az összes történés lecsúszott orosz grófok kártya- és piáláspartijára korlátozódik. A végeredmény ennél sokkal jobb lett.

Elek, Kovács, Máté, ill. Fekete, Ónodi

Az alapsztori szerint az isten háta mögötti orosz kisvárosba vasútépítők érkeznek, ezzel a bonyodalom és a konfliktusforrás meg is van. A poshadt állóvízbe dobott kavics nem sok jót sejtet, mint ahogy a nagyrészt nyomorúságos szereplők sora sem - utólag könnyű okosnak lenni, de itt valaki biztos halni fog, és hogy egyik figura sem jut sehova, azt 10 perc után tényként kezelhetjük. Történet ennek megfelelően nem sok van, a különböző figurákat, illetve a köztük levő viszonyokat ellenben szépen elénk teríti a korrekt dramaturgia, a két kulcsszó, a szerelem és pia vonalán mozogva.

Ami miatt a darab nekem működött:

- tízpontos szereplőgárda. A végén számoltam, a több mint húsz szereplős stáb egésze nagyon egyben van, és kiváló, ahogyan a figurák bőven több mint fele kulcsszereplőnek tekinthető - nem töltelékek lézengenek a háttérben. Nekem egyébként legjobban a jelek szerint furcsa módon egyre fiatalabb Ónodi Eszter, illetve Máté Gábor játéka jött be, a legdurvább azonban - nem először - Fekete Ernő volt, akiből akkor is szolid őrület sugárzik, amikor épp a falat támasztja. Nem szívesen kerülnék vele kettesben egy zárt szobába. (muszáj megemlíteni a "mellékszereplőket": Dankó István, Kovács Lehel, Elek Ferenc a Katona gépházában folyamatosan pakolja a szenet, amíg a nagyok a hídon feszítenek, a számomra új Tar Renáta pedig bájosan dühös)

- a feldolgozás hozzáállása. A szatírában Ascher számomra pont megfelelő keverékben adagolta a drámát és a szofisztikált poénokat, így nem kellett összeszorult gyomorral kijönnöm, mint a múltkor, de röhögés helyett is inkább csak félmosolyok voltak.

Ami még nagyon bejött, az a két focicsapatnyi szereplő felhasználása és mozgatása: főleg az előadás első felében durva káoszt okozott volna, ha nincs meg minden figura helye - átvitt értelemben is, de a pörgős jelenetek miatt a tér is összegörbült volna a folyamatos, gyors helycseréktől és kiberohangálástól.

Összességében csak ajánlani tudom az előadást, ha neked újdonság, és ezért hajlamos vagy/szereted nyomasztani magad az élet hiábavalóságán, de még inkább, ha egy kiváló színészi gárdát akarsz látni akció közben egy olyan előadáson, ami tudja magáról, hogy mit akar és érthető nyelven beszél. Ja igen: Nagy Ervin a főszereplő és Szabó Győző is felbukkan.