Istenítélet

Az Artur Miller A salemi boszorkányok című drámájából készült előadás megköveteli magának a nagy teret. Az első felvonás során az egy pillanattal ezelőtt még a hátteret képező lépcsősor felemelkedik és a Proctor házaspár farmjának tetejévé válik. A nyílt utcán zajló jelenetből intim, de annál kevésbé bensőséges családi légkörbe lát a néző. Az utcán néhány salemi lány, hogy elkerülje a meztelen táncolásért és a vérivásért járó büntetést sorra bevádolja a városka lakóit: Láttam X.Y.-t az ördöggel, én is... én meg ... láttam, én meg... Vezérüket Paris tiszteletes unokahúgát, Abigailt követve mind nagyobb hévvel, mind átszellemültebben kiáltozzák be a neveket. Később azonban maga Abigail vallja be volt szeretőjének, John Proctornak, hogy az egész csak kitaláció, hazugság.
Odabent Proctoréknál fagyos a levegő, az asszony nem képes megbocsátani. A két ember között ott él a múlt, a bűntudat, a csalódás, a félelem, nem tudnak túllépni rajta, együtt, egy kis házban, öt mérföldre Salemtől. Proctor viccet mesél, és a felesége jót nevet rajta, és ez a pillanatnyi oldottság még fájóbbá teszi a folytatást. Kiderül, hogy Proctor kettesben volt Abigaillel, Elisabeth ezt nem bírja elviselni...
A salemi boszorkányok gerjesztette hisztérikus üldöztetés célja, hogy a lányok megmentsék önmagukat. Ezért kétszáz ember hal meg a máglyán. Abigailnek külön célja is van: Proctorné halálát kívánja. A többi lány is, hogy elkerülje a halált, megsokszorozott erővel játszik, őrjöng, és rágalmaz, követve Abigail minden mozdulatát. Az egyetlen jobb belátásra tért Maryt, Proctorék szobalányát módszeresen készítik ki. Olyan lelki terrort alkalmaznak, hogy a lány végül teljesen összeomlik és 'mindent bevall'. Szép az, ahogyan Mohácsi a hazugságot, a 'bevallást' mindig avval húzza alá, hogy a vallomástevő, mint egy diktafon mindent visszaismétel, amit a környezete mond. Legyen az akár kérdés, akár kijelentés, mindent- mindent, csak hagyják békén.

A lányok egy tömegben mozognak, egy pontra szegezik a szemüket, mindenben Abigailt követik, nem is nézik, de érzékelik, hogy mit akar, mit tesz... a bíróság, a nézők szintén velük mozognak, össze-vissza kapkodják a fejüket...itt biztosan van valami, kell lennie valami rossz szellemnek. Egy madarat látok...sárga madarat...Mary Warren ne bánts, ne küld rám...-Aby, ne csináld, de hát én nem vagyok ott...én itt vagyok... nem? Ugye?
Érdekes, ahogyan a tragédia, a szorongás légköre végiggyűrűzik a felvonásokon, ugyanakkor minden drámai helyzetet megszakít, megakaszt valami. Egy részeg pap, egy elszabaduló egér, vagy az, ahogyan az egyik bírósági szolga azt ismételgeti, hogy tű-tű... Különös, hogy ezek a kizökkentések milyen jótékony hatásúak, mert oldják bennünk a feszültséget és megkönnyebbülünk tőlük. Még nevetünk is... hogy aztán ismét berántson ebbe az érzelmi örvénybe. Újra és újra mélyen behúz, mégis -furcsamód- van időnk gondolkozni, és megnyugodni. Azonban egy percig sem kétséges, hogy Mohácsi nem engedi el a nézőjét, és hogy mi magunk sem tudjuk elengedni a saját kérdéseinket.
Ugyanis választani kell, hogy az ember azt tanácsolja-e a férjének, amit ő tenne, vagyis, hogy haljon meg az elveiért, és áldozza fel magát másért/másokért, vagy bírja a férjét maradásra és alkudjon meg, az észérveket vagy az életet mint legfőbb szentséget előtérbe helyezve, ahogyan Hale tiszteletes is ajánlja.

-Én nem vagyok szent. -mondja Proctor. Aláírja hát, hogy bűnös, mert így megmenekül, és hát a felesége is terhes, otthon a három másik gyerek... Aláírja, de nem adja oda, csökönyösen ragaszkodik ahhoz a darab papírhoz, senki sem érti miért. Senki sem érti, hogy Proctor a lelkét eladná, de a nevét nem. Egy hosszú, meredek lépcső vezet fel, a háttérben nagy fényesség... Proctor eltűnik egy ajtóban, fölülről hamu hull az ott állókra, a többi szentre.