VÉSZKIJÁRAT – EXIT

Az előadás írója, rendezője, látvány-és fénytervezője Érsek-Obádovics Mercédesz  2006-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakán, majd a  Katona József Színház színpadán láthattuk hét szerepben. Feltűnt a Szputnyik Hajózási Társaság Holt lelkek című előadásában és a Táp Színház számos előadásában. 2007-ben a Magyar Filmszemle versenyprogramjában láthattuk Elröppent illúziók című első kísérleti kisjátékfilmjét, majd számos filmben tűnt fel rendezőasszisztensként, segédoperatőrként, felvételvezetőként, színésznőként.

Az idei Filmszemle nagyjátékfilmes kategóriájában indult Szirtes András által rendezett “Juliette” című alkotásban nemcsak,mint abszolút főszereplő, hanem ,mint forgatókönyvíró is részt vett. Szirtes András egyik riportjában azt mondta róla: “Jegyezzék meg jól a nevét, a női Tarkovszkij-val állunk szemben”.  2007-ben a Fotocellában Magányosság-járvány címen , 2009 márciusában pedig a Millenáris Park Piros-fekete galériájában “Me / Myself & I” címen láthattuk fotókiállítását. Utóbbiról Zanin Éva azt írja kritikájában:  “átírja és megbolygatja az én ikonológiáját, az énképzés hagyományos útvonalait a fotóművészetben” .

Vészkijárat – Exit című rendezéséről én is csak ezt írhatom: Átírja és megbolygatja a színházi formanyelv és dramaturgia ikonológiáját és hagyományos útvonalait. Egybeolvasztja a színház-, a film-, a képző-,a fotó- ,a tánc- és a színművészet elemeit, melyek szigorúan feszes ritmikájú zenei és vizuális rendszert alkotnak, majd jutnak el a katarzishoz egy a Laokoón szoborcsoporként megelevenedő pulzáló, szexualitástól fűtött, állandóan kűzdő embergép formájában. Az előadást végigkíséri a mesterien megtervezett fény, amit az előadás filmes dramaturgiára építkező történetvezetése kiválóan alátámaszt és indokol. Ezáltal egy olyan feszes és élvezetes atmoszféra részeseivé válhatunk, akár egy filmre ültünk volna be a moziba. Mindeközben az előadás teljesen eszköztelen.

Érsek-Obádovics Mercédesz nem egy már megírt darabon keresztül foglalkozik a kor aktuális problémáival, nem egy régi darab modern változatát viszi színre, hanem a mai, saját bőrén érzékelt világról készített előadást.  Tisztán és őszintén beszél a minket körülvevő világ helyzetéről, problémáiról, történéseiről, erkölcseiről, hazugságok, áltatás és elfedés nélkül, ízléses, és igazán jó humorral. Filmekből, médiából és az interneten tömegesen megjelenő képi / vizuális és olvasható anyagokból kiindulva a legfőbb eleme a filmes hatások színpadra adoptálása,  hogy a nézőnek az előadás alatt  “ugyanúgy dobogjon a szíve”, mintha filmet nézne. Egyszerre stilizált és fiktív világában az emberi feltárulkozás által a pillanatnyi valóság igazságát mutatja meg. A vizuális és képi világ , valamint hang dömpingje ami meghatározza mindennapjainkat és a valóságról alkotott képünket, az előadással elválaszthatatlanul válik eggyé, mint ahogy mindennapjainktól is elválaszthatatlan. A vetített szubjektív valóság, a manipulált valóság és az irányított valóság jelenik meg főhőse életében, aki ezek hatására önmaga személyisége ellen fordul és megvívja egyszemélyes háborúját. A harcok pedig főszereplője agyában folynak és vetülnek ki elénk, mint álomképek, mini-viziók. A tudatalattiból felszakadó kétségek, frusztrációk, emlékképek és rejtett vágyak  fotoisztikus villanásokban szakadnak fel.  A főszereplő önmagával folytatott belső vitáinak partnerei, akárcsak az álmainkban, a valós életében szereplő emberekben ölt testet és szólal meg. A valóság és fantáziájának világa összefolyik,  agya megállíthatatlanul zakatol és hiába szeretné, nem némul el. Belső konfliktusa nem más, mint hogy egy reményvesztett állapotban,amikor úgy látszik minden összeomlott körülötte amit eddig életében felépített, rájöjjön, mit rontott el, mért született erre a Bolygóra?, mi életének értelme és célja? Kétségbeestetten éhezi a külső segítséget, de segíteni nem fog tudni neki senki, csak ő saját magán. Megvívja belső csatáit, újraértékeli önmagát . Nincs vég, csak megújulás, újabb lehetőség az önmagávalal való szembenézésre. Konfortra, biztonságra, s ezáltal segélyezésre vágyik, hogy adják meg neki azt a hazug, de biztos illúziót, miszerint az élet igenis tervezhető. Azzal szembesül a főhős, amitől a legjobban fél, a természetével, mely sokra hivatott ugyan, de kevéssel is beéri. Újra meg újra kölcsönös összefüggésbe hozza önmagát a világgal, miközben gyötrődve arra vágyik, hogy rátaláljon a rajta kívül álló ideálra, és azonosuljon vele, holott azt csak mint valami intuitíve érzékelhető kezdetet élheti át. Az ideállal való azonosulás megvalósíthatatlanságában rejlik elégedetlenségének örökös forrása.