Menni, vagy nem...

Tegnap, amikor a Jógyerekek képeskönyvének szakmai beszélgetésére mentem, kiderült, hogy előtte még a Maladype társulat Leonce és Lénájáról is szó lesz. Felvetődött bennem a kérdés, hogy hm... vajon van annak értelme, hogy egy olyan előadásról szóló beszélgetésen üljek, amit nem láttam? Végül a fentebb ismertetett okokból, úgy döntöttem, hogy -legalábbis egyenlőre- maradok. Megérte, és bebizonyosodott, hogy ez sem haszontalan időtöltés. Már csak azért sem, mert érdekes, hogy a beszélgetés elején a beszélgetés vezetői (Szűcs Katalin, Kárpáti Péter, Seress Zoltán) valami előző napi vitára reflektálnak, vagy amikor olyan pontokat érint egy beszélgetés, hogy többen is úgy érzik, hogy helyesbíteniük kell, amit előzőleg mondtak. Vagy hogy igenis néha ki kell hangsúlyozni, hogy nem értékítéletről van szó, csak valaki elmondja azt, hogy ő mit lát... Hogy a Leonce és Léna előadás 'etűdszerű' és 'variációk egy témára', és ez nem rossz vagy jó vagy valamilyen, csak tény. És van, akinek ez csak tessék-lássék tetszett, van, akinek viszont valósággal revelatív élmény volt (Kézdy György), mert egész színészi pályafutása valami teljesen másról szólt, és most, túl a nyolcvanon mégis ráismer benne valamire, ami nagyon is megegyezik a saját színházi elképzeléseivel és vágyaival. Jó érzés hallgatni, hogy valaki arról beszél, hogy megtalált valamit, hogy megérintették, és tudni, hogy ezt azért akarja elmondani, mert hálás érte... a felszólalást taps követi. Nem egyszeri az alkalom, egy másik felszólaló is kiérdemli a tetszésnyilvánítás eme zajos formáját -ha nem is ugyanilyen mértékben.

Szóval érdemes volt, a viták miatt, meg hogy ki-mit fedez fel magának a Maladypében, és hogy milyen tanácsokkal látja el Balázs Zoltánt..., hogy kiderüljön, mennyire esetleges ennek az előadásnak a sikere, mert nem minden előadásban ugyanazok a jelenetek szerepelnek, és hogy vajon képzettebb táncosokra lenne-e szükség, s vajon-vajon hogy is volt az, hogy Janisch Attila, először az elsők között írta fel a listájára a Maladype előadását, hogy aztán, a következő végigült előadás után, egy lendületes tollvonással majdnem megfosszon minket előadástól, beszélgetéstől, és tudósítástól egyaránt. De nem, mert aztán mégis. És ez jó, mert én meg kedvet kaptam, hogy megnézzem. A Jógyerekek képeskönyvéről szóló beszélgetés pedig... na, jó, de ezt láttam... erről majd ír más.

Hogy eddigi önmagamhoz hűen csupa felemás élményről számoljak be, még írok egy kicsit a Szakértők: The Black Rider-koncertjéről is. Este a szép székesegyház déli oldalán, eleinte csak kisebb, később kicsit nagyobb közönség előtt került sor -a már korábbi, szcenírozott formában is csak félig (Tom Waits-William Burroughs-Robert Wilson: The Black Rider. Félig-szcenírozott koncert. Rendezte Ascher Tamás)- koncertre. A korábbi előadás szereplőinek jóval kevesebb, mint a fele, a zenekar tagjainak viszont szerencsés egésze ott volt a színpadon, és bár nem is ritkán (talán csak utalásként...) előkerült egy-két kotta, vagy szöveg-papír-lap, sőt mintha a ki-mit énekel körül is lett volna némi zavar, egészében mégis nagyon jó zene szólt, én nagyon élveztem, az egészre pedig egy kis Hámori Gabriella- féle színészkedés tette fel a humoros-groteszk koronát. Az előadásból megjelent kevesek pedig Misurák Tünde, Mertz Tibor és Szabó-Kimmel Tamás voltak, a végén egy csipetnyi Szarvas Józseffel fűszerezve. És persze a Szakértők nevükkelviccelhetnékdenem kaposvári zenekara.