Minden színház zenés színház, minden előadásnak van zenéje - ott is, ahol egyetlen hangszer sem szólal meg. A ritmus, a jó ritmus megtalálása nélkül okosan végigelemezhetünk ugyan egy drámát, de pusztán abból jó előadás még biztosan nem lesz. És nem hallunk-e harmóniákat, ha jó színházat látunk? Ilyesmiket is megtanulhattunk játékosan kedden délután Kovács Márton és Rozs Tamás tanároktól, akik zenés foglalkozást tartottak a Bóbita Bábszínház Kamaratermében a kaposvári másodéves színészhallgatókkal, nyílt órát, amelyben a közönség is aktívan részt vett.
Kovács a vállalkozó kedvű nézőkből - akadtak szép számmal - és a tanítványokból kört formált. Közösséget. Szempillantás alatt eldönthetetlenné vált, ki a „profi" és ki a „műkedvelő". Egyszerű ritmusgyakorlattal kezdtek, majd azt egyre összetettebbé formálva alakult ki a zene: dobogás lábbal, aztán taps, utána a kettő együtt, először egy, majd két szólamban. Ellentétes ritmusok feleseltek egymással és olvadtak össze. Muzsika született belőlünk és bennünk. A körön kívül maradt megfigyelő nézők se maradtak ki a játékból, Kovács Márton őket is bevonta. A zene lüktetése mindenkit átjárt, akinek épp nem volt feladata, az is ütötte már a ritmust hangtalanul. Rozs Tamás - ő a „dallam- és hangképzés felelőse" volt - egy kis hátizsákból valószínűtlenül sok hangszert is elővett később, szinte mindenkinek jutott egy apró cintányér, kasztanyett, rumbatök vagy valami más. A másfél órás foglalkozás egy Weöres Sándor vers megzenésítésével ért véget. Igazi örömzenélés lett belőle.
Közösség és zene volt a kulcsszó a Bóbita Bábszínház Nagytermében is este az AlkalMáté Trupp (Máté Gábor 2003-ban végzett színészosztálya) Krízis-dalestjén. Nem revelatív erejű megállapítás, de sajnos túl sokszor felejtik el a színházak, ezért le kell írni: a színház akkor jó, ha élő. Itt és most: erről kéne szólnia. Ez az alkalmi társulat (inkább rendszeresen alkalmi szerencsére, hiszen minden nyáron láthatjuk őket Zsámbékon - és milyen jó, hogy idén már előbb és máshol is) ezt komolyan veszi. Komolyan veszi a színháznak azt a legtöbbször feledésbe merülő hivatását, hogy fórum legyen, agóra: olyan tér, ahol a közösséget érintő aktuális kérdésekről szólnak. Persze, attól még, hogy a legfrissebb közügyeinkről beszélnek, nem feltétlenül válik egy előadás élővé és maivá: nehéz terep ez, az aktuális témák általában jópofáskodásba vagy az ízléstelenség mocsarába vesznek.
A Krízis-dalest a ritka kivétel. Megérint, gondolkodtat. Ismert slágereket vesznek alapul (Kurt Weilltől kezdve Burt Bacharach-on keresztül a mai gengszter-rapig terjed a skála), Máthé Zsolt ezekre a zenékre ír új szövegeket az ukrán gázvitáról, vetkőző tanárnőről, családi erőszakról, korrupcióról, vagy épp a két nappal ezelőtt zajlott EP-választás eredményéről: Z. János, azóta börtönlakóvá lett néhai ifjú országgyűlési képviselőnek szól a Raindrops keep falling on my head átirata, Elton John érzelmessége a Can you feel the love tonight című dalban pedig Krisztinának, „aki Brüsszelben is hű magyar lesz biztosan, és véd majd minket, ugye, a hungárja fajt". Ezt a dalt Máthé Zsolt egy baseball sapkában kezdi el énekelni. Nevetünk. Nevetünk a szövegen, és a sláger és a szöveg összeszikrázásán. Aztán Máthé leveszi a sapkát, ott áll kopaszon és fenyegetőn, és énekel tovább lámpavasra fellógatott és nyereg alatt puhított „tolvaj zsidó roma gecikről". Már nem nevetünk. Június 9. van. A szövegek több mint szellemesek. Mélységük és tétjük van. És ahogy előadják, az több mint tehetséges.
A zongora fölött kezdettől egy hurok lóg. Az utolsó szám a Lili Marleen szöveg nélkül, Szandtner Anna csak dúdolja. De így is értjük.
Solt Róbert
fotók: Lehotka Judit Zolka
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.